BERBÉCS

… városának kellő közepén, a piacon, hol most pusztaság van, mint teremtés előtt volt három héttel, adománk története korában egy búsulásnak indult épület állott, mely romlatag alja- és korhadt födelével talán a benne tárgyalt dolgok folyamát akarta paródiázni. Az épület megett tarka rendben apró fabódék szétszórvák, hol görög és örmény szatócsok debreceni pipát, borsot, szert és bádiánmagot, termetes kofák pedig pirosra sült kofapecsenyét és ízletes lágykenyeret árultak. E lacikonyha sor között halad át Berbécs Józsi helyi diák, csintalan ördögborda e fajnak sorából. Alkalmasint éhes: orra, mely messze elényúlik, mint a sziklafok a tengerbe, tömegben szíja föl az étvágygerjesztő illatot. E percben székely ember jön vele szemközt a fabódék közől, két garas értékű fehér kenyérrel kezében. A kenyér kétfelé hasított szivacsszerű közepén ugyanannyi árú kofapecsenye odatapadó szívességgel nyugszik. Székelyünk elégületlen szemeket vet a kezében levő ennivalóra. Úgy látszik, az árához mérten kicsinyli.

– Hogy vette kend? – kérdi tekintélyes hangon Berbécs barátunk.

– E biz, uram, két garas a kenyér, s ugyanannyi a pecsenye – válaszol a székely –, elég drága.

– De bizony drága – viszonzá a diák, miközben kenyeret és pecsenyét áthevenyészett –, azonban majd segítsünk a dolgon. Én a rendőrsegéd vagyok, kövessen kend engem. Megmérjük, s ha az árucikk a kiszabott mértéknél csak egy szemernyivel kisebb lesz, akkor kend visszakapandja pénzét, s azonfelül a kenyeret és pecsenyét ingyen.

A székelynek tetszett az álrendőr kimondványának (edictum) ingyenszagú vége, s kísérte őt jóhiszeműleg.

Az adománk kezdetén említett épület rég nincsen már… azonban ennél nagyobbszerű tárgyak is tűntek azóta a fakó semmiségbe… de kik rá visszaemlékeznek, tudják, hogy azon át egy folyosó vonult, mely az épület némely szobáiba, de a piac túlsó részére is átvezetett. Midőn e folyosó ajtajához értek székely és diák, ez utóbbi mondá:

– Kend várjon meg itt, míg eligazítom a dolgot! – s azzal a bűntestet képező kenyér és pecsenyével keresztülsurrant a folyosón, s a piac túlsó oldalán a vásári néptömeg között elvegyült.

Atilla unokája várt hosszasan. Várt fél óranegyedet, egy óranegyedet, várt egy fél órát. Ekkor türelme fogytán bemegy a folyosóra, s ott egy ajtón bezakatolva kenyér- és pecsenyéjét kezdé követelni.

Az lett az eredmény, hogy kacsólábon kitették a házból. Pecsenyevesztes székelyünk búfelejtésül egy közeli csapszékbe ment. Mily szerencse! ki ott először szemébe ötlik, az a pecsenyenyertes diák, ki egy fiatal pajtással az asztal mellett ül. Az előttük szétszórt kenyérmorzsák és a pár üveg, melyekben a hitelbe kért bor már fogytán van, híven tanúsítják, miképp diák urak a lakomán túlhaladtak.

Szerencsére adomahősünk a székelyt, belépése első percében megismerte, s fél szája már a második pillanatban úgy félre vonult, mintha születése óta fülével tőszomszéd lett – s fél szeme oly szorosra lőn hunyva, mintha kisgyermek korában kővel ütötték volna ki.

Tintás pajtása bámult e rögtönzött arceltorzításon.

Mindamellett a székely előnyomult az asztalig, s gyanúsan tetőtől talpig mérte álrendőr urat.

– Uram! – szól hozzá végre némi tartózkodással – nem az úr vette-e át fél órával ezelőtt kenyerem és pecsenyémet?

Még a kérdett állott az erdő felől: – Az okossága futott-e el kendnek, atyafi, vagy az esze állapodott meg? – viszonzá ez, s pedig elvont szája miatt oly dadogva, mintha szajkótól tanult volna beszélni.

Székelyünket e műfogás zavarba hozta. Még egyszer végignézett a diákon – meseszerűnek tetszett előtte az egész eset –, majd aztán kérlelő hangon, mint kinek igaza nincs, válaszolt: – No, no, édes úr, ne haragudjék … megkövetem, de ha ilyen isten nyomorékja nem volna, bizony megeskünném, hogy kenyerem és pecsenyém az úr kezében olvadott el.

A székely eltisztult. Berbécs barátunk pedig e napon jutott a „pecsenye-komiszárius” név birtokába, mellyel jó barátjai, dacára annak, hogy ezután ember a talpán vált belőle, olykor-olykor most is megtisztelik.


VisszaKezdőlapElőre