AZ ÖRDÖG ÉS A DIÁK

Egykor történt az az eset Debrecenben, hogy egy szegény asszony kimenvén a piacra, két kis gyermekét azalatt otthon magokra hagyta. Az egyik gyermek még csecsemő volt, a másik lehetett hároméves. Az asszony férje hentes volt, s a nagyobbik fiú, sokszor látva, mint öldösi apja az ürüket, azt gondolta ki, hogy kis öccsével ő is mészárost fog játszani, s fogta az öreg kést, s azt a gyermek nyakába döfte. Csak akkor ijedt meg aztán, mikor látta, hogy megölte kis öccsét, s féltében elbújt a kemencében, melyet anyja telerakott szalmával, sütéshez készülve. Az asszony megjött, s legelső dolga lévén a kemencét befűteni, a kisfiú, ki odabújt, a lángok közt összeégett, ekkor az asszony ki akarta vonni a parazsat a szénvonóval, akkor látta meg, hogy gyermeke iszonyúan odaégett. Kétségbeesve rohan erre a szobába, s amint ott a másik gyermekét vérében fekve találja, fog egy kötelet, s a mestergerendára felakasztja magát. Néhány perc múlva érkezik maga a gazda, s amint első tekintetre családja mindhárom tagját oly irtózatosan kimúlva látja, a fájdalomtól egyszerre megszakad a szíve, s holtan rogyik össze.

Az eset nagy zajt csinált a városban, a részvét általános volt. A közönség sírkövet akart emeltetni a szerencsétlenül kimúlt családnak, mely ily rendkívüli fátum által érte végét, s Hatvani jutalmat tett fel diákjai között annak, ki a legrövidebb és legjobban kifejező sírverset fog készíteni ez esetre.

Volt a togátusok között egy Bóta nevű rendkívül együgyű ember, kit az egész kollégium minden gúny tárgyának tartott, kinek ostobaságánál csak a restsége volt nagyobb, ki ha leckét mondott, azt a tíz körmére írta s onnan olvasta le, s verset ha kellett írni, mindig a szomszédját kérte meg, hogy firkantson neki egyet. Most azonban jutalom és kitüntetés lévén a megoldott feladathoz kötve, senki sem akart neki verset írni; amice Bóta tehát sok tollat összerágott anélkül, hogy egy gondolatnak urává tudott volna lenni, s mikor Debrecen városában nem talált gondolatot többé, kiment a Nagyerdőre, hogy majd ott keres egyet.

Hítta-e az ördögöt vagy sem, azt már nem mondhatom, meglehet, hogy biz ő emlegetett olyasformát, hogy miért nem tud az ördög most őneki valami kész verssel előállani; elég az hozzá, hogy amint így töprenkednék magában, íme szemközt jő rá egy különös viseletű úriember, rendkívül furcsa színű ábrázattal, kancsal szemekkel és igen-igen görbe orral, ha jól emlékezem reá, még egy kicsinyt sántított is. Ez megszólítja amice Bótát, hogy mit töprenkedik? – Verset kell írnom erről meg amarról, felel bosszúsan emez, aztán nem akaródzik kijönni. – Ha csak ez a baj, szól az idegen úr, majd írok én amicének egyet, hanem hogy el ne felejtsem a nevét, s majd otthon meglátogathassam, kérem, írja fel egy darabka papírra, három csepp vérével. – Amice Bóta ráállt az ajánlatra, akár eret is kész lett volna vágatni magán egy versért, s miután megkarcolt kezének három csepp vérével nevét leírta egy papírra, az idegen úriember átadta neki a kívánt verset, mely e következő két sorból állott:

Infans ut vervex – puerulus – nupta – maritus,
Cultello – flamma – fune – dolore cadunt.

Amice Bóta beadta a verset, s íme azt egyhangúlag legjobbnak találták valamennyi között.

Mindenki csudálkozott rajta; mind professzorai, mind tanulótársai jobban ismerték Bótát, mint hogy tőle várhatták volna a legkitűnőbbet.

Hatvani négy szem közé fogta az amicét: – Hallja kend, ezt a verset nem kend írta!

A diák akadozott, tagadta is, nem is. Hatvani megszagolta a papirost, melyre a vers volt írva, s miután megérzé rajta a nagy puskapor szagot, felkiálta: – Ennek a papirosnak olyan szaga van, mintha az ördög ködmene zsebében állott volna!

A diák erre úgy megijedt, hogy mindent elbeszélt neki, ami közte és az idegen között történt, még azt is, hogy nevét saját vérével íratta fel. Az az ördög volt – mondá Hatvani. – A diák viszont elmondá, hogy még meg is akarja látogatni.

No ez már baj – mondá Hatvani – , hanem tegye kend azt, hogy egy hétig ki ne menjen a szobájából s az ajtójára rajzoljon egy boszorkánylábat s a fölé írja ezt a szót „cras”! Arra aztán meglássuk, mit felel az ördög.

A diák úgy tett, s mikor másnap eljött az ördög, s meglátta az ajtóra felírt szót, szépen visszasompolygott és eltűnt.

Másnap ismét vissszajött, s így eljárt egész hétig a diák ajtajára, s miután még akkor sem kaphatta őt el, nagy mérgesen egyet rúgott a lábával az ajtóra, s ezt a verset írta fel rá vörös krétával: Per multum „cras! cras!” cito dilabitur aetas.

Ez órától fogva nem háborgatta sem ő, sem más egyéb szellem a jámbor diákot, ki holta napjáig boldog maradt és ostoba.


VisszaKezdőlapElőre