ALFÖLDI KOCSMÁROS

Az alföldi kocsmáros pipálva ül a háza előtt, s fumigálja a világot. Egyszer pompás úti hintó gördül be az udvarára, s úriasan öltözött, nyúzott képű, bajusztalan ember száll ki belőle.

A kocsmáros a fülét sem billenti.

– Hol itt a kocsmáros! – kiált parancsoló hangon az utazó úriember.

Az udvaron fűrészelő emberek mutatják neki, hogy ott ül az ajtóban. Ő pedig úgy tesz, mintha nem is hallaná, hogy felőle tudakozódnak, szép csendesen tömögeti a pipája tüzét a kisujjával, s egyik lábát a másikra teszi.

– Van-e itt külön szoba? a lovaknak istálló, hintónak félszer, becsületes enni- és innivaló, és jó ágy? hej! – kiált a vendég egyhuzomban.

A kocsmáros meg sem fordítja a fejét, s csak ennyit felel rá nagy határozottan:

– Van ménkű …

A vendég elförmed. – Tudja-e kend, hogy én ki vagyok? hogy kivel beszél?

– Tudja a ménkű…

– Én gróf Seifenstein vagyok! – kiált hevesen a vendég.

A kocsmáros vállat vonít, s pipáját szájába félrevágja:

– Bánja a ménkű …

Ekkor a gróf titkára lép oda az emberhez, s megszorítva kezét, nyájasan felszólítja:

– Ugyan édes földim, el vagyunk fáradva, nem lenne olyan jó, hogy szobát nyitna, s adna valami harapnivalót, az Isten áldja meg.

– Hogyne adnék – kiált fel a kocsmáros, egyszerre felszökve helyéről. – Tessék besétálni, minden lesz, ami van.

S azzal öleti, vágatja tyúkjait, pulykáit, előhozatja legjobb borát, s úgy megtraktálja a vendégeit két bankó forintért, hogy a füleik is kétfelé állnak belé.


VisszaKezdőlapElőre