Fotos és Martonos két szomszéd falu a Székelyföldön, mégpedig annyira szomszéd, hogy csak egy lépés választja el őket egymástól.
Egy martonosi székely adós volt fél polturával fotosi atyafiának, de bármennyiszer kérte a hitelező a maga pénzét, az adós csak halogatta a fizetést; utoljára addig halogatta, hogy egyszercsak meghalt.
De komé, nem viszed azt el a másvilágra! monda a hitelező, s amint székely szokásként a holtat kitették temetése előtti nap a kápolnába, ő bemászott éjszaka az ablakon, hogy ott majd megvárja, mikor éjfélben megjelenik adósának a lelke, s akkor azt nyakon foga, és addig el nem ereszti, amíg az ő polturáját meg nem adja.
Elbújt tehát az orgona alá, s ott fülelt éjfélig, amidőn váratlanul megnyílik a templomajtó, s belépnek rajta a vörös üngösök, számra tizenketten.
Így hívták azon időben a Székelyföldet és az oláhságot rettegető hírhedett zsiványokat, mivelhogy vörös üngöt viseltek.
Ezek jöttek most ide a templomba a más országban rabolt mindenféle kincseken megosztozni.
De vezérük nem volt, azt valami rablás alkalmával a pandúrok agyonlőtték, s most nem volt, aki igazságos részekre tudja osztani közöttük a szerzett zsákmányt.
Nagyhirtelen azonban megválasztották magok közül a legkegyetlenebb fickót; hanem előbb próbát kellett neki tenni, ha vajon érdemes-e, hogy ilyen derék zsiványoknak vezetőjük legyen, s ez a próba abbul állott, hogy egy kést bele kellett neki ütni az ott kiterítve fekvő halott szívébe.
Történt azonban, hogy a ravatalra terített székely nem volt valóban meghalva, hanem csak elrejtőzködve, ami gyakran megesett már, s mindent hallva, ami mellette történik, az irtóztató félelem oly erővel hatott idegeire, hogy amint a rablóvezér-kandidátus odalépett, hogy szívébe üsse a kést, a tetszhalott egyszerre felszökött fektéből, s megkapta a vörös üngös kezét.
A zsiványhad e csodára ki merre látott, elszaladt, otthagytak kincset és zsákmányt, még a vezérüket is, ki az éktelen ijedtség miatt azon a helyen szörnyethalt.
Csak a fotosi atyafi nem ijedt meg egy cseppet is. Hisz ő várt rá, hogy a komé lelke visszajöjjön, s amint felült az a koporsóban, előjöve ő is az orgona alól, s megcsípvén amannak gallérát kegyesen, monda neki:
Megfogtalak komé, nem halsz ám meg, amíg meg nem fizetsz.
A tetszhalott azonban lassankint felvilágosítá testi állapotja felől, s azzal nekiálltak a zsiványoktól otthagyott zsákmánynak, mely több ezer forintot megért, s szépen megoszták egymás között, s hátukra vévén, iparkodának odábbjutni vele.
Amint azonban az ajtóhoz értek, hirtelen eszébe jut a fotosi atyafinak valami, s keresztbe teszi lábát az ajtó előtt.
Hohó, komé! Hát az én fél polturám?
Mit beszél kend most fél polturákról, hiszen ezer forint árát kapott kend most osztályban.
Amit kaptam, az az enyim, de a fél poltura a kend tartozása, s addig innen ugyan el nem megyünk, amíg azt ki nem fizette. Amíg ezen civakodnak, a szertefutott vörös üngösök valahogy magukhoz tértek odakünn, s nagy tanakodás után abban állapodának meg, hogy egyet maguk közül elküldjenek kémlelőzni a templomhoz, ha van-e még veszedelem.
Ez csendesen odalopózik az ajtóhoz, mely előtt még akkor is civakodott belül a két székely a fél polturán; amint a zsivány bedugja a fejét az ajtón, megpillantja őt a martonosi székely, s lekapva fejéről a sipkáját, odaveti a fotosi koménak.
Itt van ez a kend fél polturája fejébe.
A zsivány ijedten nyargalt vissza társaihoz.
De isz oda ne menjetek ijeszté őket mert azok annyian vannak, hogy az ott hagyott zsákmányból egyre-egyre csak fél poltura jutott.
A zsiványok úgy elfutottak, hogy hátra sem néztek többet, a két székely pedig hazatért békével.
Így adják elő ez ártatlan adomát a székelyföldi eleven krónikák.