VIII. A HÁRPIA

Nyitva az ajtó, uram!

Az udvaron felállított cselédség lerakja fegyvereit, a szelindekek láncaikra köttetnek; mindenkinek tudtára adatik, hogy ez az úr, ki ott az ajtón belép fejszével kezében, hatalmaskodást kíván e házon elkövetni, azért senki egy ujjal hozzá ne nyúljon. Álljanak félre az útjából, s engedjék neki, amit tenni akar.

Ámde ha meg lehet kötni a dühös szelindeket, s lefegyverezni egy egész várőrséget, ki az, ki meg tudja kötni egy dühödt némber nyelvét, ki fegyverezi le egy harcra fölkészült asszonyi állat haragját?

Az asszonyi állat, akiről szó van, az udvar közepén áll, csípejére tett kezekkel s kipirult orcával.

Hajdan szép lehetett, de túlpiros orcája éles redőiről meglátszik, hogy a festék és a szenvedélyek korán lerontották annak virágát, s most tökéletesen olyan tekintete van, mint egy ruinának. Öltözete hanyag és lompos, féloldalt ráncaiból kiszakadva, kezei veresek a sok munka miatt, s hajfürteiből egy-egy különvált csomó sehogy sem akar a szennyes főkötő alá simulni, hanem amint a szélnek tetszik, majd arcán, majd homlokán repked.

Ez azon sokszor emlegetett asszonyság, kit Popákné a vén boszorka cím alatt szokott tisztelni, s kiről a kutató világ nem tudja egész bizonyossággal: anyja-e, nagyanyja-e, vagy testvérje, vagy régi szeretője, talán dajkája, vagy éppen felesége Krénfy úrnak. Annyi látható, hogy valami erős viszonynak kell kettőjük között létezni, mert mikor összejönnek, mindig veszekesznek, hanem ha külön vannak, egymást senkinek sem engedik bántani.

Ez a jeles asszonyság állt ott az udvar közepén.

A cselédek lerakták már a puskát, de ő nem írta alá a kapitulációt.

– Óh, ti akasztófáravalók, ti gyáva haszontalan nyomorultak: akik szemetek láttára be hagyjátok törni a ház kapuját, s lekonyítjátok a füleiteket, úgy jöttök előre; takarodtok ebben a nyomban előlem! Hol egy seprű, hol van egy sodrófa; ki innen az udvarról, tekintetes, nem tekintetes, akár úr, akár paraszt; mert ha kapom azt a sótörőt, úgy vágom a fejéhez minden embernek, hogy rögtön kiomlik a béle.

– Eredj az útból, asszony – szólt Krénfy, ki restellni látszott a lármát –; ne szólj ebbe a dologba. Eredj fel a konyhába, ott a helyed.

– Én menjek? Te nyomorúság bálványa, te reszkető lidérc, te tehetetlen féreg; hát ki vagy te, hogy énvelem parancsolni akarsz? Ki vagy te, mi vagy te? Rongyadta rongyházi vagy, aki ha megharagítasz, úgy löklek ki „velük” együtt ebből a házból, hogy szétmállasz bele. Takarodjatok innen ebben a nyomban. Béres, juhász, tehenes! Fogjátok azt a cséplőt, fogjátok azt a villát, verjétek, szúrjátok őket agyon. Agyon mind a hármat!

A pesti fiskális protestált, hogy őtet ne!

– Te hetes! Ereszd el a kutyákat a láncról. Uszítsd rájuk. Kinél van egy puska? Barátom, masiniszta, kedves barátom. Maga tud lőni. Tegyen abba a puskába három golyóbist, lője agyon vele egyszerre mind a hármat.

Hogy azonban sem a béres, sem a juhász, sem a hetes, sem a masiniszta nem látszottak hajolni a biztatásra, maga gyürkőzék neki a derék asszonyság, s hátracsapva főkötője kontyát, hirtelen megkapott egy sulykot, s találomra odahajítá a három úr közé, mely is éppen Krénfy úrnak a lábán találta el az öreg hüvelykujját.

– Zárjátok be ezt az asszonyt! – ordíta erre mérgében és fájdalmában Krénfy úr. – Boros, fogja meg és hurcolja el innen.

Boros uram előrelépett, oly orcával, mely Herkules akármelyik föladatának megfelelni ígérkezett.

– Ide ne próbáljon jőni – förmedt reá az élő Medúza –, mert úgy képen felejtem, hogy mind a két szeme kiugrik.

Boros uram megállapodott e szóra.

– Engem meg ne üssön az asszony, mert én nemesember vagyok.

Krénfy, látva, hogy ispánja nem mer a veszélyes vadállathoz nyúlni, maga ugrott oda bosszúsan, s megragadá a némber karját, mire a dühös asszony azonban hirtelen a másik kezével úgy ütötte arcul, hogy a kalapja a sárba repült.

Krénfy erre bőszült méreggel ragadta meg a némber kuszált haját s a földre teperte, annak vadállati rikácsolása közt.

A körülálló háznép világért közbe nem vetette volna magát, sőt egymást csitítani látszék, hogy senki el ne rontsa ezt a mulatságot.

Fenyéry szívét fenékig felfordítá ez az utálatos jelenet. Odarohant a civódók közé; szétválasztá őket egymástól, kiszabadítá Krénfy nyakravalóját a némber körmei közül, valamint ennek hajbozontjait Krénfy markából, s kétfelé tolva a tépett, fuldokló feleket, véget vetett a küzdelemnek.

Az asszonyi állat megcsókolta Fenyéry kezét, Krénfyt pedig leköpte, s azzal nagy átok, szitok között felfutott a konyhába, kihajigálva onnan az udvarra minden megmozdítható edényt; ami által természetesen csak a fazekakban történt kár, az emberek bátorságos helyekre húzván el magukat.

Krénfy urat egészen kihozta sodrából – vagy mint polgárosultabb nyelven mondanák: egészen decontenancirozta e rosszul rendezett jelenet; nyakravalója helyrehozhatatlan állapotban volt, s orcájának éppen a leggondosabban borotvált helyein egypár letörölhetetlen ruinája maradt az asszonyi körmöknek.

– Várj, hiszen várj! – dörmögé magában, nyálazott zsebkendőjével nyomogatva a karcolásokat. – Majd megkeserülitek ezt! Még haragja nem higgadt meg annyira, hogy tudhatná, kin álljon inkább bosszút: a némberen-e vagy Fenyéryn, aki mindennek közvetett okozója.

Az ügyvéd meg akarta szolgálni napidíját, s hivatalához sejtő buzgalommal ajánlkozék Krénfy úrnak, ha nem kellene-e ezt a „szolgálót vagy micsodát” kriminális perbe fogni.

– Szolgálót vagy micsodát? – förmedt fel erre Krénfy úr. – Ímhol van az úrnak napidíja, itt van az útiköltsége, üljön kocsira, menjen vissza Pestre. Tisztelem a principálisát. Majd ha beszélni akarok vele, magam megyek hozzá… Szolgálót vagy micsodát!

A jámbor férfiú alig bírt magához térni ijedtéből, s megkapva a saláriumot, elkotródott szépen, magára hagyva Krénfy urat Fenyéryvel.

– Uram, lesz ön szíves magtárait felnyittatni? – kérdezé Fenyéry, amint egy előszobába értek.

– Én, uram, semmihez sem nyúlok. A belső szobában vannak a kulcsok; ott függnek a falon, hanem azokat önnek magának kell onnan elhozni; én azt sem mondom meg, melyik kulcs az igazi, sem azt, hogy melyik ajtóba illik bele; önnek egészen úgy kell képzelnie magát, mint aki egy idegen házba betört és saját leleményességére van bízva, hogy a kívánt holmikhoz hozzáférjen. Én csupán annyiról biztosítom, hogy erőszakkal ellene nem állok; hanem minden ténye ellen tiltakozni fogok.

Fenyéry meg volt elégedve, s benyitott a belső szobába. Ott azonban hiába kereste a falon a kérdéses kulcsok csomagát, mert azokat már akkor Krénfy úr hárpiája régen lefoglalta, s ott függöttek a fenntisztelt sárkány köténye szatyingövébe akasztva; aki vérben forgó szemekkel várta az eléje lépő fiatalembert.

Krénfy gúnyos kárörömmel nézte a nyitott ajtókon keresztül a bekövetkezendő jelenetet.

A sárkányok királynéjának kezében egy tűzvonó vaslapát volt marokra fogva, mely elszánt akaratot látszott képviselni. Krénfy úr óhajtotta látni, hogy tépik össze egymást! Legalább csak az orrát harapná le ennek a szépséges fiatalembernek!

Fenyéry udvariasan lépett közelebb, s egészen illedelemmel meghajtva magát a kétséges rangú delnő előtt, monda:

– Tisztelt asszonyság, én szívemből sajnálom azt a kellemetlenséget, amit kegyednek okoztam, s amennyiben az miattam történt, őszintén bocsánatot kérek.

E szavak oly szíves, oly nyájas hangon voltak mondva, hogy a sárkány fejedelemasszony elszégyenlé magát, hogy azt a vaslapátot kezében tartá, s mintha csak azért vette volna azt fel, hogy valami dolga volt vele, ismét szépen visszatevé a kandalló párkányára.

– Én régebben óhajtottam, és szelídebb úton kegyed ismeretségébe juthatni; de sohasem lehettem szerencsés kegyed által elfogadtatni. Pedig azon esetben bizton remélem, hogy e mindnyájunkra nézve alkalmatlan jelenetek helyett sokkal kellemesebb módon végződhetett volna az egész ügy. Én annyit hallottam kegyed jószívűségét, igaz emberszeretetét magasztaltatni, miszerint bizonyos vagyok felőle, hogy ha az illető felvilágosítással kegyed elé járulhatok, okvetlenül célt fogok érni. Mert azt én teljesen méltánylom, hogy kegyed a lusta, korhely naplopóktól megtagadja a martalékot, amit azok követelnek, de én a megye nevében jöendék kegyedhez tisztelettel könyörögni, hogy azon valóban nyomorultakon segíthessünk, akik azt méltán megérdemlik. Hiszen én jól tudom, hogy kegyednek igen jó áldott szíve van, s a szegény haldokló árvák, az elhagyott kisdedek látása könnyekre indítja. Óh, kérem, ne titkolja kegyed e könnyeket; ezek egy nő legszebb ékszerei.

A hárpia, Krénfy úr nagy bámulatára, egy széket emelt fel, mégpedig nem azért, hogy azzal Fenyéryt kiverje, hanem hogy „tessék leülni rá”.

– Óh, köszönöm. Kegyed valóban igan szíves hozzám. Mennyire sajnálom, hogy nem lehetett kegyedhez fordulnom legelőször. Hiszem, hogy kegyednek sikerült volna Krénfy urat rábeszélni, hogy a megye közóhajtásának eleget tegyen. Annyival inkább, minthogy mi ezt semmiképpen sem kívántuk ingyen, sőt a méltányosság szabta árt azonnal készek voltunk lefizetni, s azonfelül kegyednek örökre hálás lekötelezettei lettünk volna.

A sárkánykígyó egészen elérzékenyült: köténye nem volt elég könnyeit törülni.

– Miért nem beszélt hát az úr velem hamarább? Ha énvelem ilyen szépen beszélt volna valaki, a cipőmet is odaadtam volna a lábamról (az pedig ugyan rossz állapotban volt mind a kettő), de énvelem azt hitette el ez az akasztófáravaló (értette Krénfyt), hogy ide erőszakos rablás végett jönnek, hogy az urak elhatározták, hogy minket koldussá tegyenek; így tett engem csúffá az urak előtt, az egész világ előtt, hogy felhuszított, mint egy láncos kutyát, s azután megint be akarta tömni a számat, mert nem is tudom, hogy miért nem hasítom ketté a fejét a semmirevalónak?

E szóknál kitörő mérgében megint felkapta az elkeserült asszony a letett vaslapátot, s amint Krénfy úr ott bámult a nyitott ajtóban, egyenesen nekirohant, s azúttal bizonyára csúffá teszi, ha Krénfy nem elég gyors becsapni előtte az ajtót s a kulcsot hirtelen ráfordítani.

A tigris kalickájába zárt Fenyéry óhajtá véget vetni e népszínműnek, s igen nyájasan instálta az asszonyságot, hogy ha elhalaszthatja máskorra annak az ajtónak a döngetését, tegye meg az ő kedvéért, s inkább keresse ki a sok kulcs közül, amelyik a magtárhoz vezet.

A bőszült amazon ezt igen helyes bosszúállásnak találta Krénfy ellenében.

– Tessék! – szólt leoldva harcias csípőjéről a csomó kulcsokat, s kifacsarva a vaskarikából kettőt a sok közül. – Ezzel nyílik a vasajtó itt balra a folyosó mellett, ez a másik a lakatkulcs, mely a rácsajtó vasdorongját fogja. Hanem ez a semmirevaló ide zárt bennünket, most nem lehet kimenni a szobából.

– Majd mindjárt ki fogja nyitni – szólt Fenyéry bizton mosolyogva. – Addig is legyen szíves kegyed, igen tisztelt „háziasszonyság”, az általam majdan átveendő gabonaneműekért az illő méltányos összeget kezéhez venni.

– Szívesen, szívesen! – monda a hárpia. Hanem ebben a percben fel is nyílt aztán az ajtó, s Krénfy úr nem törődve sem a két szeme világával, sem semmi eltörhető porcikájával, esze nélkül rohant be az ajtón, kézzel-lábbal protestálva e veszedelmes tény ellen.

– Egy fillért el nem szabad tőle venni. Ellentmondok, protestálok. Itt én vagyok az úr. Egy félpénzt se vegyen el senki ettől az úrtól, sem ajándékba, sem fizetésképpen. Te félbolond asszony. Tönkre akarsz tenni, el akarsz pusztítani?

A némber még tán gonoszabb dolgokat is akart Krénfy úrral mívelni, de Fenyérynek már nem volt kedve azt végigvárni.

– Tetszik önnek velem jönni, uram, vagy ittmaradni? – kérdé Krénfytől, midőn az ajtó már nyitva volt s a kulcsok kezében.

Krénfy természetesen inkább vele ment, s ezáltal a tragédia befejezetlen maradt.


VisszaKezdőlapElőre