I. A NYUGTALAN LÉLEK

– Kedves Irénem, kedves kis tündérem, mi megválunk egymástól. Én nem maradhatok önnél tovább. Én nem akarok azon a tájékon maradni, ahol diadalt ül az igaztalanság, s büntetést kap az erény. Nekem ez a Fenyéry senkim és semmim, nem is kellene rá semmi gondomnak lenni; azt sem foghatják rám, hogy szerelmes vagyok bele, elmúltam negyvenhat esztendős; teljes életemben távol tudtam magamat tartani minden bohóságtól, de ha mégis eszembe jut, hogy minő igaztalanság történt egy nemes szívű férfival; – mert bár tudom, hogy ön előtt, kedves Irénem, nem tűnt ő fel valami kellemes alakban, de azért a kérges külső alatt valóban tiszta, nagy lélek lakik; és ha eszembe jut, hogy e nagy léleknek, ki míg gazdag volt, annyiak jóltevője tudott lenni, most földönfutóvá kell lennie, ajkamig jön a keserűség. Nem, kedvesem, nem élhetek tovább azzal a gondolattal, hogy ez annyiban marad. Mondják, hogy szenvelgő, bolond vagyok; mondják, hogy olyan ügybe ártom magamat, amihez semmi közöm; nevessenek ki; mindazzal nem törődöm semmit. A megmentett ezrek hálasóhajtása felmegy az égbe, de nem megy fel Bécsbe; szükséges, hogy azt valaki felvigye. Az a valaki én leszek. Úgyis mindig szoktam magamnak olyan dolgot keresni, mely rám nem tartozik; most ez lesz az. Én eljárom a minisztereket, agyonbeszélem a reterendáriusokat, kísértete leszek valamennyi udvari ágensnek; ha az ajtót bezárják előttem, bemegyek a kulcslyukon; úgyis „cifra asszony”-nak hívnak a parasztok. De meg nem nyugszom addig, amíg vissza nem disputálom Fenyéry ítéletét. Azért ne is vegye rossz néven tőlem, kedves Irén, hogy elmegyek; ne is iparkodjék marasztani, mert bizonnyal elmegyek. Ez föltett szándékom és ettől el nem állok.

Hogy e hosszú mondatot Leonora tartá, azt említenünk is fölösleges azok előtt, akik vele ismeretesek.

A szép Dobokyné nevetve kérdezé:

– De hát miből fog Bécsben élni oly hosszú ideig?

– Az az én gondjaim közé tartozik; ha negyvenhat évig megéltem tisztességesen, anélkül, hogy valaki azt mondhatná, miszerint megcsaltam, vagy koldultam tőle, ezután is csak megélek. Azért, kedves Irénem, ez órától kezdve már csak vendég vagyok önnek házánál, mégpedig olyan vendég, akinek be van fogva a szekere.

Irén nem is iparkodott a jeles delnőt marasztani, sem elválását alkalmatlan érzékenykedéssel nem igyekezett nehezíteni; sőt maga segített neki a szükséges holmikat csomagokba rakni, bőröndjeit elrendezni, maga gondoskodott útikészleteiről. Az elutazás órájában is megkímélte minden elájulástól, szívgörcsöktől, amik olyan illendő kísérők hasonló katasztrófáknál. Még csak nem is sírt, midőn őt utoljára megölelte, megcsókolta, midőn a kocsiig kikísérte, mely a kapubejárat előtt állt felpakolva.

– Erős szív, kedvesem, csak erős szív! Un coeur ferme! – biztatá őt Leonora, kinek magának is oly erejébe került könnyeit visszaparancsolni, hogy kínjában minden ismert nyelven elmondá Irénnek, hogy csak erős szíve legyen; pedig a jó lélek csak saját magát akarta azzal biztatni.

– És ha válni kell, váljunk gyorsan – monda hirtelen felszökve a hintóba. – Adieu!

A kocsi elrobogott; Leonora szemeit törlé, midőn senki sem látta már és suttogá magában:

„Erős szíve van ennek a gyermeknek. Une tête d’enfant, et un coeur de lyon.” Ezt a mondást mindjárt fel is jegyezte naplójába.

Mindig ilyennek ismeré ezt a lánykát. Szíve tele érzelemmel; mert oly finom, hogy egy párjavesztett madárka szenvedéseit is megérzi, s érdekkel tud viseltetni egy beteg hangya sorsa iránt, de tud parancsolni magának! Mennyire szerette őt, talán anyját sem jobban: mégsem mutatta ez érzést; pedig képzelhetni, mennyire rosszulesett neki. Maga Leonora is csak egy hajszálnyira volt attól, hogy elfeledve spártai jellemét, a leghevesebb könnyekre fakadjon, s kedvencét átölelve, ott minden ember előtt össze meg összecsókolja; és ez aligha meg nem történt volna, ha Irén legkisebb kezdeményezést tesz rá. Derék leány volt, hogy nem tette. Erős szíve van.

Az egész úton adott foglalkozást ez a gondolat Leonorának. Mire Bécsbe ért, egészen ki volt eszméjében dolgozva az a szilárd, belül szellemgyöngéd, kívül acélkemény jellem, mely nem sír, midőn szíve jobb felétől örökre megválik. E csodás ellentétekből még csodásabb lélektani bonyolulatoknak lehetett támadni, melyeket Leonora mind a leggyönyörűbben megfejte, azokat egymással kiegyezteté, s naplójába, mely életbölcsészettel tele volt, fel is jegyzé érdemeik szerint.

Bécsben azután beszállt azon vendéglőbe, melyet Irén előtt kijelölt, hogy legelső leveleit oda intézze, amíg a sors más megállapodási helyet mutatand számára; ott egy szerény szobácskába felhordatá holmijait, s midőn már ideiglenes kényelembe tevé magát, hogy úti fáradalmait kipihenje, kopogtatnak az ajtaján.

– Ki az?

– Egy hölgy. (Ismerős hang.)

Felnyitja az ajtót. És íme ki borul a nyakába? Senki sem más, mint az ő kedves kis vasszívű tündérkéje.

– Hát ön itt? – kérdi Leonora, ki nem tudta, hogy örüljön-e vagy ijedtében sikoltozni kezdjen.

– Egy órával hamarább érkeztem önnél.

– S miért jött?

– Ugyanazon okból, amiből ön.

És ezen azután elkezdtek kacagni és sírni, és újra kacagni, mint ahogy filozófok nem volnának képesek tenni, ahogy csak nők, igazi, valódi nők tudnak egyszerre sírni és kacagni szíveik mélységes érzelméből.

     

Leonora, ígéretéhez híven, kísértete lett a referendáriusoknak, ijedelme az ágenseknek és fátuma minden rangon levő hivatalbeli embernek, akinek legkisebb befolyása volt a Fenyéry-perben.

Egy hónap alatt úgy ismerte már a miniszterek, kamarások, titkostanácsosok bejárásait, mint egy húsz esztendeig szolgált szocillicitátor, és rettegésben tartott minden embert, akinek szerencséje volt megismerkedni élőszóval elmondott vezércikkeivel.

A derék urak kénytelenek voltak őszinte bámulattal nyilatkozni az asszonyi ékesszólásnak ily különös mértékbeni adománya felett, s a hideg lelte őket, amikor nevét a kihallgatásért folyamodók között olvasták, mert ettől menekülni nem lehetett; ez nem engedte magát emberi nyakról lerázatni, ez elől hiába tagadta el az ember magát, ott is rátalált, ahol legbiztosabbnak érezte magát, s nem tágított, nem engedte magát kidisputálni; úgy tudott kérni, okoskodni, ez képes volna az ördögöt rábeszélni, hogy mosdjék szappannal.

Hanem azért a per mégis elveszett.

Az a hit, hogy egy peres ügyben a bírákhoz szaladgálás, informálás változtat valamit a dolgok folyamatán, valóságos babona, egyenlő szűk felfogás a jégeső-hárítóval, a zivatar elleni harangozással és a szimpatétikus gyógymódokkal.

Fenyéry vagyonvesztési pere minden feljebbezésen elbukott…

– Márpedig én azért sem teszek le róla – szólt a védnő kis tündérkéjéhez, kinek az volt a dolga, hogy míg ő az illető országos urak szíveit rettegteté, azalatt Irén családi összeköttetésénél fogva azok úrnőihez lelve bejuthatást, két oldalról segített a jó urak számára meleggé tenni a poklot.

– Én még most sem adom fel ügyünket – monda Leonora egy reggelen, egy nagyon sáros, piszkos reggelen, felkapcsolt volantjai, szürke harisnyái, csatos felcipői s hóna alá csapott esernyője jelképei által gyaníttatva, hogy ma ismét nyakába ölti a várost, mégpedig annak oly érthetetlen útait, ahova nem kell elegáns öltözékben menni. E tekintetben különben sem igen volt alkalmazkodó.

Irén sóhajtva kérdezé, hogy hová akarja azt még feljebb vitetni.

– Az Istenhez! – szólt Leonora, esernyőjét malasztteljesen emelve magasra. – Én nem állítom, hogy különös nagy reményem van, miszerint az égből egy pár mennykövet imádkozom alá, melyek a felperest és másokat eszükre térítsenek, de folyamodom az emberi szíveken uralkodó Istenhez. Óh, gyermekecském, az Isten nem fogyott ki csodatételeiből most sem. Efelől majd fogok önnek egy történetet beszélni, hanem arra most nem érek rá, mert mennem kell, és estig alkalmasint nem is jövök haza, addig is adieu, kedvesem.

A védnő és a kis tündér megcsókolták egymást, azután az előbbi kopogó felcipőivel végigcsattogott a folyosókon; Irén utánanézett az ablakból, s látta, mint vágott keresztül az utca közepén, nemigen keresve, hogy hol kisebb a sár.

Irén egész nap egyedül volt a vendéglőben, semmi kedve sem lehetett kimenni. Az eső megpihenés nélkül szakadt egész késő estig; a zuhogó víz úgy tombolt az ablak fölötti rézcsatorna csövében, mint valami kínjában kacagó elkárhozott lélek, aki jobb szállás hiányában oda vette magát. Irén egész nap azt hallgatta, és rajzolgatott egy kis képet, melyen egy zuhogó hegyi patak volt, és az átvezető híd le volt törve, s két ember úgy áll a két parton és nem tudja, hogyan jusson át egymáshoz. Az egyik férfi, a másik leány. Azután este is lett, besötétedett; a lámpákat meggyújtogatták, Leonora mégsem jött haza.

A két hölgy szobái egymásba nyíltak, amiért azokat úgy rendezték el, hogy az egyiket használták ebédlőnek, a másikat hálószobának.

Irén vacsorát rendelt mindkettőjük számára, vizet forralt a teának; jó meleg szobára várta Leonorát.

Azután, hogy mégsem jött, csengetett a pincérnek, hogy hozza fel az estebédet. Sokszor hallotta azt a jókedvű babonát, hogy ha valakit nagyon várnak az ebéddel, és azután már nem győzik várni, akkor csak szaporán tálaltatni kell, mire az étel az asztalon van, a várt személy is ott leend.

Most az egyszer különös kivételképpen ez eset nem teljesült be. Leonora nem jött meg, és Irén egy falatot sem tudott enni; minden étel elhűlt, megfagyott, a teakatlanból kifőtt a víz, és Leonora mégsem jött haza.

Irén már komolyan aggódni kezdett, amidőn egyszerre meghallja a nagy esőtocsogásban az ismerős kopogásokat; még kinn az utcán meghallotta azokat, száz hordár, utcakölyök, kofa s egyéb sárban járó teremtés lépései közül kiismeré az ő sarkos cipőinek csattogását.

Előre kifutott eléje a lépcsőkig.

Nem csalatkozott; csakugyan ő jött.

Köröskörül csupa sár volt, mintha hajtóvadászatról jönne, s lóháton vágtatott volna keresztül turfás lápokon és márga földeken, s azoknak minden színű sárpecsétjeit hozná magával. Kalapja, köpenye keresztülázva, kesztyűi pacallá téve.

– Az istenért, Leonora, hol járt ön? – kérdé aggódva Irén, és sietett barátnéját mentől előbb a meleg szobába vinni, vizes ruháitól, cipőitől megszabadítani, s addig feleletet sem várt kérdésére, míg ismét szárazba nem öltözteté, azután ismét nem engedte szóhoz jönni, míg a kis teás asztalt oda nem vonta a kandalló mellé, ahonnan Leonorának fel sem volt szabad kelni a kényelmes karszékből; lábai alá egy puha zsámolyt tett, és azután teletölté findzsáját teával, azt megitatta vele, tányérján darabokra szelé a sültet, s csak azután foglalt ő is helyet mellette, és olyan elégültséggel nézte, mint fogyasztja Leonora a kettőjük számára rendelt vacsorát és teát, mintha az saját étvágya volna.

– Ön nyugtalanul várhatott engem – szólt végre Leonora, midőn kissé magához bírt térni e működésből –; tudom, a várakozás a legnehezebb feladat, ez próbálja meg legjobban a filozóf lelket. Messze jártam, alighanem jártam ma négy mérföldet. Azt hiszem, meg is áztam egy kicsit. Nem vehettem az esernyőnek semmi hasznát, az eső még nagyobb cseppekben hullott róla rám. De nem tesz semmi.

– Miért nem fogadott fel egy bérkocsit?

– Ah, az nem lehetett kedvesem. Nem olyan helyen jártam, ahol bérkocsi kell; látja, hogy elmerültek a cipőim. Az mind gyerekség. Nem árt nekem. A kolera idején, mikor annyira el voltam foglalva a betegekkel, sokan kérdezték, nem félek-e, hogy én is megbetegszem. Óh, én nem érek rá beteg lenni, nekem nincs arra időm! Most is azt mondom. Akinek a lelke úgy el van foglalva, semmi hatása arra a test törékenységének. Egész nap ma ülök le először.

– De hol járt ön annyit?

– Azt majd elmondom egyszer. Istent kísérteni jártam, annyi bizonyos, és aligha sikertelenül. Mától fogva igen jó reményeim vannak.

– Hogyan? – kérdé Irén rendkívül érdekelve.

Leonora leönté az utolsó csésze teát, megmelegíté kezeit a kandallónál; a hideg csak most látszott belőle kimenni tökéletesen. Vagy talán nem a hideg volt az, hanem valami sötét, bús történetre való visszaemlékezés, mely jobban megborzogatja az ember testét, lelkét, mint a nedves zivatar?

– Azt mondtam ugye kegyednek, hogy egy különös eseményt fogok elbeszélni, ha visszajövök, melyben csodálatos jelensége van annak, hogy azon általános szellem, kit a felvilágosodás hamis bölcsei úgy szeretnének megtagadni, vízzé, léggé tenni, vegytani alkatrészeire szétbontani, most is úrkodik az emberek sorsa felett és tanúbizonyságait adja lételének ott, hol legjobban kétkednek azon. Irénem, az Isten él! Azt mondom, hogy az Isten él. – Csak ezt a kis rövid történetet hallgassa meg.

Leonora bezárolá az ajtókat, meggyújtá az éji lámpát, új szenet rakott a kandalló tüzére, s akkor arra kérte Irént, hogy előbb feküdjenek le szépen, mielőtt elbeszéléséhez fogna, mert ez olyan történet, amit az ember csak úgy mer végighallgatni, ha takaróját fejére húzta, s bizonyossá tette magát felőle, hogy ajtók és ablaktáblák jól be vannak zárva, ágy alá és szekrényekbe sem rejtette el magát senki.

Odakinn most is egyre szakadt az eső, s a rézcsatornában zuhogó víz infernális párdalt bömbölt a kandalló kürtjében helyét nem találó széllel; az utcákon nem hallatszott már egyéb, mint egy-egy elkésett kocsi robogása, mely olyan sokáig eltart, míg el tud enyészni.

A két hölgy olyan félve bútt fekhelye menedékei közé, csak ott érzi az ember magát igazán bizton az éj és a képzelet rémei elől.

– Kedves Irénem – kezdé Leonora –, egy történetet fogok önnek elmondani egy ember életéből, melyet a napokban kellett egész iszonyatosságában megismernem. Ezen ember Brenóczy István gróf. Elég szomorú emlék alkotja e név ismeretét önre nézve. Ön eléggé tudja, minő büszke, önmagával eltelt ember ő. Ez a gőg nagy szerencsétlenség volt azokra nézve mindig, akik vele érintkezésbe jöttek valaha. Ön hallotta talán már egyszer azon katasztrófot életében, mely őt Cynthia grófnő anyjának férjévé tette?

– Nem hallottam.

– Azon igen csodálkozom, mert sokan tudják. Ő egy fiatal leányt elcsábított, s szülői tudta nélkül titokban felvitte magához Bécsbe. A leány egy nyugalmazott huszártiszt gyermeke volt, kit a gróf azzal szédített el, hogy majd nőül veszi. A gróf sokáig rejtve tartá a leányt, ily nagy városban könnyű ismeretlenül maradni: hanem azért egyszer mégis, midőn éppen kedvesét látogatni ment, amint titkos szállása ajtaján belépett, a leány helyett annak apját találta az elfogadóteremben. A vén katona addig szót sem váltott vele, míg az ajtót be nem zárta mögötte, s akkor elővett egy pisztolyt a zsebéből és bemutatta magát, hogy ő annak a leánynak az atyja, akit a gróf elszöktetett. Brenóczy István azt hitte, hogy a sértett apa párbajt akar vele víni, s késznek mondta magát minden elégtételre. „Óh nem, uram – szólt az apa –, itt csak egy pisztoly van, ez nem párbajvívásra való.” És azután tudtára adta a grófnak, hogy ezúttal semmi egyéb választása nincsen, mint vagy főbe lövetni magát, vagy elvenni azt a leányt nőül, akit elcsábított. A gróf szabadkozott, amint lehetett, de utoljára is kénytelen volt átlátni, hogy elszánt emberrel van dolga, ki őt vonakodás esetében oly hidegvérrel lövi főbe, mintha csak célba lőne, s kénytelen volt beleegyezni. Ekkor felnyitá az apa a mellékszoba ajtaját; ott volt egy pap, két tanú és egy halvány reszkető nő. A katona bemutatá előttük a grófot, megmondá neki, hogy ez a két tanú a menyasszony két testvére, a pap pedig nagybátyja, s ezáltal megfosztá őt attól a reménységtől is, hogy a tanúk előtt tiltakozzék az erőszak ellen, vagy őket kényszerített házassága körülményei ellen bizonyságokul használhassa. Meg kellett neki esküdnie az elcsábított leánnyal, aláírni a házassági kötvényt, folyvást a pisztoly végével homlokán. Mikor a szertartásnak vége volt, az örömapa, a násznagyok, az eskető pap vették holmijaikat, magukat ajánlották, kocsira ültek és elmentek haza. A menyasszonyhoz nem szóltak egy szót is, nem bánták azontúl, akármi történik vele.

István gróf kétségbe volt esve. Nagyszerű kilátása volt egy előkelő hercegnővel teendő összeköttetésre, ki vén volt ugyan, de gazdag és egy ranggal magasabb a grófnál, s most ez ím szét volt tépve, semmivé téve, s ahelyett beültetve a családba egy névtelen köznemes leány, kinek apja nyugdíjából él, testvérei prókátorok, és aki neki már azelőtt kedvese volt.

A gróf rögtön elküldé új nejét maróti jószágára, ott egy kis szerény lakba száműzé, ahonnan a nőnek sohasem volt szabad még csak a megyei székvárosba is kimenni.

Ott szülte száműzetése első hónapjaiban Cynthiát a szerencsétlen grófnő, ott nevelte őt hétéves koráig, még tán emlékezik ön arra a mélabús arcra, mely olykor a tarnóci kastélyban is megjelent; ön lehetett akkor tán négyéves.

Cynthia hajlama ön testvéréhez még ezen időktől kezdődik.

A gyermek érzeni látszott anyja szenvedéseit, s mindig rejthetlen gyűlölettel viseltetett azon körök iránt, honnan anyja száműzve volt, s dacosan kereste a rangján aluli társaságokat.

Midőn atyja és testvére Brenócra jöttek lakni, őt elvették anyjától, s ott nevelteték maguk előtt; anyját csak nagy ünnepeken volt szabad meglátogatnia, mindig egy udvarmesternő kíséretében, ki rendesen úgy bánt Cynthia anyjával a maróti házban, mint egy cseléddel; amit azonban Cynthia százszoros mértékkel fizetett vissza neki a brenóci kastélyban.

Azt tartották felőle, hogy soha gonoszabb, bosszantásokra találékonyabb gyermek nem volt nálanál a földön; de én sokszor láttam őt anyjánál, ott olyan volt, mint a galamb, csupa szeretet, csupa gyöngédség, ki a komoly, szenvedő hölgy minden arcmozdulata előtt remegett.

Az anyja néhány év múlva azután meghalt. Cynthiát felvitték Bécsbe! El kellett válnia játékszereitől, játszótársaitól s egész parasztos magaviseletétől.

Ott szép, bájos delnőt neveltek belőle, aki csillaga lett az előkelő köröknek.

Részesült mindazon bálványozásban, mire szépsége és helyzete feljogosítá. Keze által a Brenóczy család ismét új gyémántkapoccsal fűzhetett egy új ragyogó nevet törzsfája leveleihez. Voltak főurak, kik boldognak tartották volna magukat, ha neveiket elfogadá. Sőt beszéltek egy németországi fejedelmi család ivadékáról is, ki két ízben megújított ajánlatot tett István gróf előtt.

Cynthia mindazokat visszautasította.

– Mire vár még? – mondták az emberek egymás között. – Minő szerencse után jár még képzelődése?

És amidőn így keresték a magasban Cynthia elképzelhetlen eszményképét, akkor egyszerre kisült, hogy a grófnő egy vagyontalan köznemes ifjú után ábrándozik, kivel gyermekkorában tán együtt játszott szembekötősdit, s kit azóta sem feledhet. Ez az ön testvére.

Ki bírná leírni azt az elkeseredést, mely a brenóci grófok szívét ellepte, midőn a botrány kitudódott. Hogy kacaghatott fölöttük az egész világ!

Hercegek helyett egy korhely köznemes, egy tekintetes úr!

– A gyalázatos parasztvér! – kiálta István gróf, kit kétségbeejtett az a gondolat, hogy az ő megbocsáthatlan összeköttetése által egy köznemes leánnyal, ez a vér szerinti vonzalom az alsóbbak után, mint valami átkos testi kór, ivadékról ivadékra átmegy, s elkorcsosítja a Brenóczyak valódi ibolyaszínű nemes vérét.

A leány a legborzasztóbb szellemi kínzásokon ment ezután keresztül, hogy gyűlölt hajlamáról lemondjon. Ön sajnos tudja a következményeket, hogy Cynthia ezt nem tevé, hanem makacsul, megtörhetetlenül maradt szívének első, örök hajlama mellett, s szerencsétlenné tette általa mind magát, mind önnek testvérét.

Testvére, Illés, a grófnak első házasságából, egy angol myladytől származott fia, párbajra hívta ki testvére gyűlölt kedvesét, ahol az hatvan lépésről lőtte meg a grófot tomporán, hogy az összerogyott és elájult. Azt mondják, hogy ha Illés lőtt volna elébb, amannak kellett volna elesni, de barrière-ben lőttek, s Illés gróf néhány lépéssel közelebb akarta őt még ereszteni, hogy lövése halálos legyen.

Ez eset után megfogadtatá ön testvérével, hogy Illés grófot mindenütt kerülni fogja, tudva azt, hogy mihelyt ez felgyógyuland, nem nyugszik addig, míg ellenfelét fel nem találja, s egyik kettőjük közül halva nem marad. Cynthia irtózott a találkozástól, s kedvese felfogadá előtte becsületére, szerelmére, hogy el foga magát rejteni Illés gróf elől.

És azzal úgy eltűnt a szerencsétlen ifjú, hogy senki sem tud felőle semmit, még mi sem.

…Irén szomorúan sóhajta föl.

Leonora folytatá az elbeszélést.

– Csak Cynthia maga tudá Tarnóczy hollétét. (Nem akarom keresztnevét említeni, tudom, hogy az önre nagyon bánatosan hat.) Egy ízben azonban a grófok egész véletlenül rájöttek e jól őrzött titokra. Éppen Brenócon voltak, jószágaikat zálogba adni Krénfynek, midőn ez egy levelet kapott a szerencsétlen ifjútól, ki abban a régi gonosz uzsorását felszólítá, hogy küldjön számára valami összeg pénzt, mely összeg erejéig ő az adósok börtönében van letartóztatva. Ezt a levelet írta Strasbourgból.

Irén sírni kezdett keserűen.

– Istenem. Legnagyobb ellenségének ír, midőn baja van, és nem nekem.

– Büszke volt ahhoz folyamodni, aki őt annyira szereti, aki érte annyit áldozott, s inkább folyamodott ahhoz, aki őt megrontotta. Ez férfierény, kedvesem… Krénfy nemcsak hogy kedvet nem érzett magában a kívánt pénzt megküldeni neki, hanem azonfelül még a levelet is megmutatá a grófoknak, amiből azok megtudták, hogy Tarnóczy oly helyzetben van, ahonnan még csak el sem futhat előlük.

– Irgalmas Istenem! – kiálta Irén, dobogó szívvel emelkedve föl fekhelyéről.

– Ne aggódjék, kedvesem. Engedje tovább mondanom. Illés gróf elmondá e tudomását Cynthiának és felszólítá, hogy ha azt nem akarja, miszerint ő rögtön felkeresse Tarnóczyt, mondjon le őrült hajlamáról.

– Istenem, Istenem! És lemondott-e?

– Másnap reggelig határidőt kért gondolkodásra, éjszakára atyjával Marótra utazott, hol anyja tölté szomorú napjait, s reggel tudatá Illés gróffal, hogy nem mond le szerelméről. A gróf még azon órában elutazott.

Irén ajkain megfagyott a szó, keblében elállt a lélegzet.

– És amidőn Illés gróf Strasbourgba megérkezett, Tarnóczyt már akkor nem találta ott. Előtte való nap ki volt fizetve adóssága – egy Krénfy által kibocsátott váltóval.

– Ah! – sóhajta megkönnyült kebellel Irén, s a felakadt vér annál sebesebben kezdett szívében dobogni. – Ez mégis különös.

– Illés nem tudott az eseménynek magyarázatot adni; hogy ez Cynthia ténye volt, azt tudta jól, de hogy mikor és mi úton vihette ezt végbe, az keresztülláthatlan talány volt, miután Cynthiának Krénfyvel találkozhatni, vele beszélhetni sem ideje, sem alkalma nem volt, nem lehetett.

Ez a rejtély sokáig megoldatlan maradt a grófok előtt. Egy napon azonban, midőn a farsangi vigalmak évszaka elkezdődött, herceg ***, kinek régi kiváltságai közé tartozik a szezont megnyitni, szokott meghívójegyével ismét megtisztelé a Brenóczy családot. István gróf nagy megütközéssel vevé észre, hogy a meghívó lapon csak az ő neve és Illés grófé volt felírva. Máskor Cynthia grófnő is különösen meg szokott azon nevezve lenni. A gróf azt hivé, hogy ez bizonyosan a titkár hibájából történt s a herceg szórakozottságból nem vette észre az etiketthiányt, hogy a grófnő is külön meg nincs nevezve a családi meghívójegyen. E figyelmetlenséget éreztetni akarta István gróf a herceggel, s az estélyen csak fiával jelent meg, Cynthiát otthon hagyva.

A herceg azonban egy szóval sem kérdezé tőle, hogy hát a grófnét miért nem hozta el magával, amire pedig István gróf különös finom, udvarias keserűségeket tartott már előre készen. Nem volt alkalma azokat elmondani.

A második estélyre ismét megküldé hívókáját a herceg István grófnak, s arra ismét csak az ő és fia nevei voltak felírva.

Regényekben rendesen csak a hármas szám a teljes, hanem az nagyon rosszul ismerné Brenóczy Maróth István jellemét, aki azt hinné felőle, hogy ő hasonló meglepetésekből a harmadikat is elvárja. Rögtön elment személyesen ***herceghez, komolyan megtudandó tőle, hogy mi akar az lenni, hogy mikor egy előkelő ősnemest társas ünnepélyre hívnak, családjának bármely tagját kifeledik a meghívásból.

A gróf beszéde a herceggel egész késő estig tartott. Közel volt már az éjfél, midőn hintaja palotája kapuin berobogott. Pitvarnokától kérdezé, hogy Cynthia grófnő megérkezett-e. Régen alszik, válaszolták neki; azzal először felment szobáiba, ott sokáig járkált egyedül, cselédeit elküldé aludni, s mikor mindenki elcsendesült a háznál, akkor vevé gyertyáját, s egyedül átment Cynthia szobáiba.

Az előteremben aludtak a grófnő szobaleányai, azoknak meghagyá, hogy amíg ő a grófnővel fog beszélni, addig öltözködjenek fel, s várjanak a társalkodónő szobájában, amíg csengetni fog nekik.

Azzal benyitott Cynthiához.

A grófnő nagyon keveset szokott aludni, most is ébren volt, s megdöbbenve látta atyját belépni hálószobájába e szokatlan órában és e szokatlan feldúlt arculattal.

– Ébren van ön? – kérdezé a gróf, betéve maga mögött az ajtót, s azzal leült egy karszékre Cynthia ágya elé.

– Cynthia – szólt hozzá reszkető, elfogódott hangon. – Én ma egy gonosz történetet hallottam, amelytől beteg vagyok, sokkal betegebb, mint valaha voltam életemben. Már kétszer történt rajtam olyan megbántás, hogy egy magas körből, melynek ön egyik csillaga volt, egyszerre kihagyták az ön nevét, és csak rólam egyedül emlékeztek meg fiammal. Én azt ön irányában történt sérelmeket nem szoktam eltűrni. Én ismerem azon kötelességeket, amikkel mint apa családomnak tartozom, s még a leheletet is megtorlom, ami az ön nevére homályt vetne.

Valóban e szavakat mondá István gróf, a finom, mosolygó udvaronc, ki igazi képét nem szokta mutatni senkinek. Most valódi hangjával jelent meg leánya előtt.

– Én kérdést tettem e figyelmetlenség iránt – folytatá a gróf –; most jövök *** hercegtől, aki a következő történetet mondá el nekem. – Történt egy éjjel, hogy én és ön azon házban háltunk meg, melyben ön anyja lakott. És mint őr feküdtem az alsó szobában, ön mint fogoly a felső teremben. Mit őriztem én? Családom becsületét. Mit vesztett el ön? Azt, amit én őriztem.

Cynthia reszketett e szavakra, arca elfehérült…

(Talán Irén éppen úgy reszketett, úgy halaványult el, ki csak elbeszélni hallá azon történetet, amit amannak át kelle élni.)

– Ön éjszaka, midőn mindenki aludt – folytatá a gróf –, megszökött a házból; nem tudom, hogyan, nem tudom, merre, csak azt tudom, hogy megszökött. Egyedül, gyalog, késő éjjel visszament Brenócra. Rejtelem, kimagyarázhatlan titok, hogy történt, de megtörtént, hogy ön Brenócon éjszakai órában a kastély mostani urával találkozott; őt, nem tudni hogyan, rávette, hogy ön gyűlölt kedvesét megszabadítsa. Ez tény; ezt bizonyítani nem kell. Kétséget, találgatást csak az a kérdés szenved, hogy mi áron. Azon ember, kivel ön a brenóci kastélyban találkozott, mosolyogva mondja a történet elbeszélése után, hogy öntől megtagadni semmit sem lehet.

Cynthia hideg, mozdulatlan halott volt e pillanatig, mint kit egy rettentő álom tart koporsójához szegezve, s hallgatja, mint szegezik annak fedelét reá; de e szóra, e meggyalázó szóra, ha halott lett volna is, ki kellett törnie koporsójából.

– Atyám! Ez hazugság! Én anyám házát adtam el neki a kért összegért.

A gróf nehéz lélegzetet vett.

– Tehát ön megvallja, hogy ott volt. Így jobb. Attól remegtem, hogy ön tagadni fog, s kényszerít hazugságok miatt megpirítanom.

Azzal csengetett a gróf, a bejövő komornától egy pohár vizet és teáskanalat kért, s midőn az kiment, tárcájából egy összehajtogatott papírtokocskát vett elő, azt szétbontotta, abban valami fehér por volt; csendesen beletöltötte a vízbe, mely abban rögtön zöld színt váltott, s amint a teáskanálkával felkavargatá, lassanként sötét lilaszínbe ment át, s ha abbahagyta a kavargatást, sűrű, nehéz seprűben ülepedett le a pohár fenekére.

A gróf sokáig nem szólt azután egy szót is, csak a pohárba kevert nedvet kavargatá.

– Mi fog történni most? – kérdé végre hosszas hallgatás után. – Ez esemény közhírré válik, minden ismerős körben beszélni fognak róla; máris érzem az emberek gúnyos hidegségét, mellyel minden nyomon találkozom; az emberek, kik máskor mosolyogva siettek elém, most sietnek elmenni mellettem; ha megszólítok valakit, rövid szavakkal válaszol; fiam házassági viszonya rögtön félbeszakadt Pálmaffy grófnővel; Illés ez órában utazik a külföldre, hogy soha többé e városba vissza ne jöjjön. Én sem várhatom meg itt a reggelt. El akarok menni még sötéttel, hogy képemet ne lássa senki, és elrejtem magamat a maróti remetelakban, amit sietek visszaváltani azon embertől.

Cynthia zokogva rejté arcát párnái közé. Kétségbe volt esve.

A gróf csendesen kevergeté a kanálkát a pohárban.

– Most önre nézve csak egy teendő van hátra, Cynthia: úgy gondolom, hogy ön maga is jól tudja azt. Kell mondanom talán?

– Nem tudom – rebegé a szerencsétlen hölgy, kit az eszmélet kezde elhagyni.

– Nem tudja ön? Azon nagyon csodálkozom. Egy magas rangú delnő, egy Brenóczy Cynthia grófhölgy, egyike a legünnepeltebb nőknek az egész birodalomban, elveszti jó hírnevét, a világ becsülését, családja címerét beszennyezi, világbotrányává lesz; – és akkor nem tudja, hogy mit cselekedjék! Igazán nem tudja ön, hogy mit kell tennie?

A kínzott leány csak fejével bírta inteni, hogy nem tud eszmélni.

– Úgy tehát én vagyok kénytelen azt megmondani – szólt a gróf felemelkedve székéből, s a felkavargatott poharat odanyújtva Cynthiának. – Ön meg fogja ezt inni.

– Istenem! Mi ez? – kiálta eliszonyodva a leány.

– Mi volna? Méreg. Biztos, csalhatlan szer. Fogja ön.

– Atyám! – sikolta a hölgy, s a rettegés görcseivel ragadta meg apja kezét. – Mit akarsz? Mit akarsz velem tenni?

– El akarlak temetni. Meg akarlak siratni. Tisztán akarom nevedet letenni a sírba. A halottaknak mindent megbocsátanak, a halál mindent kiengesztel. Meg kell halnod.

Cynthia az irtózat kétségbeesésével veté magát párnái közé, minden tagján a hideg veríték futott alá, s nyögött a haláltól való félelmében, mely kínosabb, mint maga a halál.

– Nyomorult. Gyáva – monda a gróf, letéve az asztalra a poharat. – A pór vérében van a gyávaság.

E szavakra elfojtá nyögését, reszketését Cynthia, s összeszedve minden lélekerejét, odafordult atyjához, ki hidegvérrel állt ágya előtt.

– Nem. Én nem félek a haláltól – rebegé. – Kész vagyok meghalni minden órában, mikor Isten úgy akarja. De nem lehet meghalnom így, ahogy ön kívánja; ily rögtön, ez ismeretlen italtól, e kétségbeesett lélekkel; óh, atyám, ne nézzen rám ily megölő szemmel, hisz az elveszi eszemet.

A szegény leány félaléltan rogyott le ágyáról, de a gróf felfogta őt, és visszafekteté párnáira, és azután odaült ágya szélére, és gyermeke fejét ölébe vevé, és felbomlott hajfürteit lesimogatá, ahogy kedves, szeretett gyermekkel szoktak bánni nyájaskodó szülők. És szólt hozzá édes, megnyugtató hangon:

– Ne félj, ne félj Cynthia. Szép Cynthiám. Kedves leányom. Tudod, hogy mennyire szerettelek mindig. Ha nem mutattam is, de annál inkább éreztem. Hiszen büszkeségem, boldogságom voltál. Ne remegj. Térj magadhoz. Így. Szűnj meg remegni. Ez nem illik tehozzád. Légy erős, amilyen mindig voltál. Rendezd el fejed alatt párnáidat, takaródat vond kebledre szépen, hajfürteidet szorítsd főkötőd alá; ne légy illetlen zavarban. Ne félj, én itt leszek melletted mindig. Biztatni, vigasztalni foglak; az én kezem foga tartani a poharat, ha a tied remeg. Mintha beteg volnál, s én nyújtanám a megmentő gyógyszert. Ne félj. Nem fog ez fájni; nem okoz semmi kínt. Hatása rögtöni. Én itt leszek veled, és ölemben fogom tartani fejedet, és lezárom szemeidet, és lecsókolom ajkaidról az utolsó leheletet. Óh, légy nyugodt.

A leány pedig a borzadály őrületétől sikolta fel, és kirohanva ágyából, odaborult atyja lábaihoz, és görcsös kezekkel, kétségbeesett lélekkel ölelte át annak térdeit.

…Irén lelkére oly iszonyú hatása volt e jelenetnek, hogy miként a kínzott hölgy maga, felszökött ágyából, s odafutva Leonorához, annak ölébe rejté el arcát, rebegve:

– Óh, ez irtózatos rege. Ne mondja ön tovább. Végezze el. Megölte-e leányát ez ember?

– Nem. Nem. A rettegés az őrültség erejét, ékesen szólását kölcsönzé Cynthiának. Elmondá, hogy nem tud, hogy nem akar meghalni, hogy kedves előtte az élet, hogy kész atyját követni a világ bármely ismeretlen zugába, ott elrejtve s elfeledve örömtelen napokat élni; minden pillanatját az ő vigasztalására, nyugalmára szentelni: de meghalni nem tud, nem akar, nem lehet neki.

A gróf gyűlölettel és megvetéssel taszítá el magától leányát, s a düh és utálat hangján kiálta rá:

– Ne érj hozzám!

A leány a földön vonaglott, mint egy féreg, mint egy elgázolt, megtaposott féreg.

Brenóczy István még folyvást a méregpoháron tartá kezét, szemeit leánya alakján, ki e tekintet alatt százszor kínosabban látszott meghalni, mint ama rettegett méregpohártól.

A gróf újra felkavargatá a leülepedett salakot a kis arany kanálkával, míg az egészen lilaszínűre festé az egész pohár vizet, s akkor hideg, tompa hangon monda leányának:

– Tehát, ha te meg nem teszed, majd megteszem én.

S azzal a méregkelyhet saját ajkához emelte.

Irén csaknem leroskadt már a beszéd alatt. Leonora megszánta a szegény leánykát, helyet csinált neki saját ágyában, odavonta maga mellé, betakargatá szépen, s azután tovább mesélt neki, mint a dajka szokott mesélni altatott gyermekének, ki félve rejti magát védő kebelére a mesélt rémek elől, miktől elég lehunyni szemeit, hogy azok ne bánthassák.

Cynthia őrült sikoltással kiálta fel atyjának ez iszonyú mozdulatára:

– Anyám! Anyám az égben!

És abban a pillanatban kihullott Brenóczy István kezéből a pohár, s cserepekre törve pattogott szét a padlaton; jobbja mereven esett alá oldalára. Egy merev, elbámuló tekintetet vetett maga elé, s azzal egy szó nélkül végigzuhant a padozaton.

A sikoltásra és zörejre betörő cselédek két aléltat leltek a szobában. Cynthiát visszafekteték ágyába, futottak orvosért. Cynthia csak két óra múlva tért magához; István gróf csak harmadszori érvágás után.

Legelső szava, amint felébredt, leánya utáni tudakozódás volt. Azt mondá, hogy látni akarja őt.

Cynthia nem ügyelt saját gyöngültségével, sietett atyja fekhelyéhez.

A büszke Brenóczy István grófot nem lehete megismerni e pillanatban.

– Gyermekem – suttogá, midőn orvosai hátra vonultak, hogy őt egyedül hagyják leányával. – Egy századot álmodtam keresztül. Többet, mint amennyi egy egész hosszú emberéletben megtörténhetik; óh, mi jó volt felébredni! Nem jó az az álom odaát, nem jó az ott. Ne keressük azt fel idő előtt.

És azután beszélt leányának iszonyú dolgokat, amiket önnek, kedves jó Irénem, nem jó volna meghallani. És azután arra kérte Cynthiát, hogy ne hagyja el őt soha, maradjon mellette. Oly jó lesz nekik egymással élni együtt csendesen, minden zajtól elvonulva, emberek társaságától távol, és azután bocsánatát kérte leányának mindazon fájdalmakért, miket neki okozott.

Midőn Cynthia a büszke gróf szemében e soha nem látott könnyeket látta megjelenni, odaborult zokogva keblére, és sírt oly hosszan, amilyen hosszan jólesett fájdalommal teljes tele szívének.

Kérte atyját, hogy ő bocsásson meg neki, és bocsánata jeléül ölelje meg.

A gróf csak nyögve tekinte rá, és nem teljesítheté kívánatát. Az a jobb keze, mellyel a méregpoharat ajkához emelé, meg volt a széltől ütve, s örökké mozdulatlanul hevert ott mellette.

E naptól kezdve Brenóczy István egészen megváltozott. A dölyfös férfiúból csendes, alázatos ember lett; a sima, mosolygó világfi egy megtört, roskatag alak most, kit gyakran láthatni reszkető fővel, megnyomorodott tagokkal a város csendesebb helyein sétálgatni, egyedül leányától kísérve, annak karjába kapaszkodva; s korán reggel már ott áll hintaja a templom előtt. Nem a báltermeket többé, most a templomokat látogatja. Olyan későn jönnek rá erre a gondolatra az emberek, hogy az egyetlen úri szállás, ahonnan senki keserűséget nem hoz magával vissza: a templom. Meg kell törve, őszülve lenniük, érzékeik felét elveszteniük, míg erre a gondolatra jutnak.

Azután megint az egész napot azzal tölti, hogy kikocsikázik leányával valamely félreeső városnegyedbe, kocsiját megállítja valamelyik téren, s akkor nekiindul szegény embereket látogatni. Felkeresik a betegeket, a nélkülözőket, kikérdezik bajaikat; itt élelmiszert, amott orvosságot szereznek a szűkölködők számára; gondoskodnak téli tüzelőjükről; elhagyott árvagyermekeket felruháznak, mesterséget tanulni visznek; megállnak beszélgetni mindenféle nyomorult emberrel, és ez így megy napról napra; eső, hó, zivatar nem tesz különbséget náluk; mindennap megújítják ezt a járást, s az öreg grófnak nem hogy ártana e megviselő foglalkozás, sőt erőt látszik neki adni, midőn napról napra látja, mint javul választott szegényeinek állapota.

Ha őt valami véletlen baj gátolja a kimehetésben, akkor Cynthiának egyedül kell megtenni ez utat. Most már nem félti őt a gróf: egész nap távol lehet, anélkül, hogy egy gyanakodó tekintettel megbántaná. Hisz tudja, hogy jó helyen jár – a szegények, a nyomorultak között.

Ily alkalommal találkoztam vele egyik külvárosban. Én éppen a tizenkettedik nagy befolyású személytől jövék, ki által a tizenharmadikhoz kelle bejutnom, hogy attól megtudjam, vajon a tizennegyedik nem mozdíthatna-e Fenyéry ügyén valamit. Cynthia rögtön rám ismert, s egészen meglepett azáltal, hogy ott kísérő cselédje láttára megölelt, és azt mondá, hogy örül láthatni. Gyermekkorában igaz, hogy nagyon szeretett, mert anyjának csaknem egyedüli barátnéja voltam, hanem a későbbi események mégis nagyon valószínűtlenné tevék, hogy Brenóczy grófnő engemet megismerjen Bécs utcáin. Kérdé tőlem, hogy mi járatban vagyok. Én kitérőleg feleltem neki: ügyeim, bajaim vannak, amiket el kell intéznem. Ő rögtön egész készséggel ajánlá, hogy utasítani fog, hogy kihez forduljak leginkább. Itt kénytelen voltam neki megmondani, hogy jóságával lehetetlen visszaélnem, miután éppen a brenóci uradalom oka minden bajainknak, s az ellen járok informálni. Ő nem látszott érteni szavaimat. Őszinte elbámulásából bizonyossá levék, hogy egy szót sem tud a legközelebbi félév alatt történtekről. Mennyire el kell zárkózva lennie a világtól; a legcsekélyebb hír sem hatott hozzá az egész hatalmaskodási esetből, mely Fenyéryre oly rossz következéseket hozott. Én azután elmondtam neki mindent. Látszott arcán, szemein, mennyire új dolgok ezek rá nézve mind. Rosszulesett neki, mikor azt találtam mondani: most már a brenóci urak teljesülve láthatják sok százados vágyaikat, hogy a birtokukba benyúló kis uradalom nem okoz fehér foltot térképükön. Ő elhalaványodva kérdezte, hogy hát van ez ügyhöz valami köze a Brenóci családnak. Én vállat vonítottam. Erre ő azt mondá, hogy másnap, úgy, mint ma, jöjjünk össze vele korán reggel ismét ugyanazon helyen, akkor valamit fog nekem mondani, ami ez ügyben nagy fontosságú lehet. Nekem is egy gondolatom támadt, mindig azt hittem, hogy a grófoknak is van szívük, csak úgy, mint más embernek, csakhogy jobban el tudják titkolni, hogy hol van. Meg akartam kísérteni, ha rátalálnék-e egy ily elrejtett szívre. Ma reggel azt mondtam, midőn eltávozám: én apellálok az élő Istenre! Hanem az Isten megelőzte óhajtásomat, előbb járt ott – ahova én őt hívni akartam.

A megjegyzett kapu alatt várt rám már a grófnő; úgy látszott, hogy ő még előbb sietett megjelenni a találkán, mint magam. Amint meglátott, rögtön elém jött. Karját karomba ölté, egy esernyő alá búttunk mind a ketten, s azzal vitt magával vízen, sáron keresztül a leggonoszabb külvárosi utcákon jobbra és balra. A vízre, sárra csak most kezdek már emlékezni, akkor az ő szavai foglalták le testemet, lelkemet.

Azon kezdé legelőbb is, hogy segíteni nem lehetetlen az elveszettnek hitt ügyön. Tegnap értekezett családjuk ügyvédjével, aki igen megnyugtató választ adott felhívására. Az ítéletet megmásítani már nem lehet, minden perújítás haszontalan volna. Kegyelmet senki sem adhat itt, csupán csak a nyertes felperes. Egy új jogvitát kell tehát az iránt támasztani, hogy ez ügyben a felperes nem Krénfy, a rövid ideig tartó zálog birtokosa, hanem a Maróth grófok, mint Brenóc örökös urai, s így a foglalás őket illeti; az ügyvéd azt mondá, hogy a kérdésnél csaknem bizonyos a siker.

Akkor azután a Maróth családnak szabadságában áll a neki ítélt Fenyéry-uradalom helyett a hatalmaskodó fejváltságát, kétszáz forintot fogadni el. (Zárjel között mondva: ez engemet bosszant, hogy Fenyéry fejét csak kétszáz forintra becsülik.)

Irén megcsókolá e parentézisért Leonora arcát.

– Nemde, kedvesem, Fenyéry minden kellemetlen szokásai mellett is többet ér ennél az összegnél? Az eszme igen szép, mondám én Cynthiának, de ahogy én Brenóczy grófot ismerem, alig merem reményleni, hogy ez alkalmat egy szívbeli nemes tett véghezvitelére el ne szalassza. Ha hölgy volna, akitől függ az ügy, nem kételkedném; de a férfiak amennyivel gyöngébbek a szerelemben, annyival tartósabbak a gyűlöletben. A férfi törhetetlen, ezt én jól tudom, dacára annak, hogy minden századbeli írók a legmakacsabb álarcossággal az ellenkezőt akarják bebizonyítani.

Ekkor mondá el nekem Cynthia grófnő ama borzalmas történetet, mely a férfiak legbüszkébbikét a legalázatosabb emberré tevé. Brenóczy István gróf nem az, aki volt. Egy komor, túlvilágra gondoló férfi lett belőle, mint akinek jobbja már elzsibbadt a halállali kézszorítás miatt.

Cynthia biztosított róla, hogy pár nap alatt indulni fognak Brenócra, s István gróf maga sietteti az ügy rendbe hozását. Az ember nem tudja, hogy meddig él.

Én csodálkozva kérdezém: „Atyjával is közölte már e dolgot”

Ő azt felelé, hogy István gróf teljes jóváhagyását adta a tervhez.

Kénytelen voltam megölelni és megcsókolni a derék hölgyet.

– Önnek bűbájos hatalommal kell bírnia atyja felett.

– Csak egy szavamba került az egész – felelt ő vidoran, de a vidor arc kifejezését meghazudtolák azok a méla nagy szemek, amelyek úgy nem értenek a mosolygáshoz.

Kíváncsi voltam megtudni, minő szóval vehette rá a grófot e hirteleni határozatra.

Egyszerű az; tudtára adá István grófnak egész tervezett kívánatát, s azt tevé hozzá, hogy ha ebben megegyez, akkor ő – lemond Tarnóczy iránti szerelméről.

– És lemondott? – kérdezé Irén.

– Kolostorba fog menni.

És e szónál mind a két hölgy kénytelen volt elhallgatni, hogy megsirassa azt a szenvedő nőt, akinek egész élete nem volt egyéb, mint áldozat.

Olyan lassan, mint a csendes sírás, hallgatott el odakinn is az eső és a zivatar; még egypár csepp, még egy sóhaj és elaludt a vihar mindenütt; kinn az utcán, s benn a szívekben. Vajon minő álmai voltak?


VisszaKezdőlapElőre