X. A halvet-ünnep

A surgudzsál (a három aranyabroncsos turbán) Mahmud fejében volt már, de a kard, a hatalom kardja Halil Patrona kezében. A nép, melynek kegyence lőn, megszokta őt apró bajaiban közbenjárónak tekinteni, s a hadsereg reszketett előtte, és a főurak kedvét keresték.

Az ozman népnél nincsenek született főurak, mindenkit kardja, esze vagy szerencséje emelhet a legmagasb polcra; akárhány fővezér és kapudán basa viselé már e mellékneveket: favágó, kőműves, halász stb. Ezért a mahomedán senkit sem néz le hittársai közül, a legutolsó embert sem, mert tudja, hogy ha ma ő van legfelül, s ez legalul, holnap egyet fordulhat a világ, s az utolsó lett az első.

Az országot még most is a szatócs igazgatá, Mahmud szultánnak csak szép hölgyeire van gondja. Ki tudja: más tenne-e másképp? Ha húsz évig el volna zárva szigorú, örömtelen rabságba, s akkor egyszerre azt mondanák neki: „Uralkodjál szíveken és országokon!”; nem a szívet választaná-e más is?

A szép szultána asszeki kívánatára, mihelyt megoszlott a népzajongás, halvet-ünnepet rendelt a szultán.

Ez az asszonyok ünnepe, midőn senkinek sem szabad járni az utcán, csupán csak az asszonyoknak; ilyen boldog nap kétszer vagy háromszor fordul elő egy esztendőben.

Előtte való estén nagy kürtszó mellett kihirdetik, hogy holnap halvet-ünnep lesz. Azon a napon tehát semmiféle rangon levő férfi az utcákra ki ne lépjen, sem háza tetején meg ne jelenjen, sem ablakait nyitva ne hagyja, mert halálára lesz a kíváncsiság. Az utcákon rendet tartó fehér és fekete eunuchok irgalom nélkül lenyakaznak mindenkit, aki házában nem tud maradni; ugyan ez kihirdettetik a sorompóknál is, hogy az idegenek tudjanak őrizkedni.

A halvet-ünnep napján a hölgyek levetik fátyolaikat, mely nélkül máskor sohasem szabad az utcán megjelenniök, egyik hárem odaliszkjai látogatóba mennek a másikhoz, az utcákon, a vásártéreken tarka sátrak vannak felvonva, mikben szörbetet, violaléből, nádmézből és citromnedvből készült italt és hoszápot, rózsavízben kifacsart aszú szőlő nedvet, másutt cukorsüteményeket, mézpogácsát és tarka csecsebecséket, ami asszonyoknak tetszeni szokott, árulnak, és az árulók is mind asszonyok.

Ah, minő látvány volna ez egy férfi szemének! Ezer meg ezer bűbájos szépségű alaktól hemzseg minden utca, a börtöneikből kiszabadult nők vidámak, mint a gyermekek, egy-egy csoportozat énekelve, citerázva megy végig az utcán, pompás pillangó öltözeteik csak úgy röpkednek termeteik körül, szemeikben minden égalj napjai, csillagai ragyognak; dal és hangzatos csevegés hallik az egész roppant városban, s aki látná őket így csoportosan andalogni, kétségbeesve kiáltana fel: „Miért nem vagyok száz! Miért nincsen ezer szívem?”

Hát midőn a szultán háreme megindul! Másfél ezer odaliszk, minden tartományok szépségei, kikért egész vidékek ifjai őrjöngtek; gyöngyökkel és drágakövekkel ragyogó öltözetekben, pompás délceg paripákon, miken hímzett csojtár lobog. Középen a szép szultána, turbánjában rengő kócsag, melynek virágszálain szikrázó gyémántok libegnek. Gyönyörű termetét könnyű csipkeöltöny, fedi, melyen még a telt karok hószíne is keresztül látszik. Úgy ül délceg paripája tigris takaróján, mint egy amazon. Villogó szemeinek tekintése hirdetni látszik a két szultán uralkodónéját, az egyedül büszke asszonyt egész Sztambulban, kinek joga van azt mondani: „Én férjem neje vagyok!”

A tündéri csoport előtt és mellette kétfelől négyszáz szerecsen eunuch szaladgál kivont pallossal vállaikon, betekintve a házak ablakain, melyek előtt elhaladnak, ha nem rejté-e magát oda valami kíváncsi férfi?

Táncolva, énekelve vonul végig a tüneményes csoport Sztambul főutcáin, néhol a kanyarodásoknál rövid jajgatás, sikoltozás hallik: az elöl száguldó eunuchok valami kíváncsi férfit kaphattak meg; mire a fényes csoport odaér, csak a vérnyomok vannak még az utcán, s táncolva, dalolva mennek rajta keresztül a szép delnők, alig gondolná valaki, hogy ama sikoltozások is nem az örömhangok közé tartoztak.

Az Atmeidánon ezalatt fesztelenebb mulatság folyik, a népség alsóbbrendű asszonyai vigadnak ott tarka csíkos sátrak alatt, mikben méhsert árulnak számukra, s a piac közepén leterített kerek szőnyegen táncolnak az utcai bajadérek, kiket egykor Ahmed szultán összefogatott, s elzáratott a börtönbe, s az átalános népmozgalom szabadítá ki ismét.

Kezeikben a csörgős nakara, melyet forgás közben fejeik fölött összecsapnak, lábaikon érc kösöntyűk, haj és öltöny felbomladozva repked körülök, midőn szilaj taglejtéssel járják a táncok legmerészebbikét, melynek érzéki mozdulataihoz képest még a spanyol bacchánsnők lelkesülése is szende művészet.

Egyszerre egyike az utcai táncosnőknek ujjongva kiált társaihoz, megállítva őket szökellő táncaik közepett.

– Nézzétek! Ott jő Gül-Bejáze! Gül-Bejáze, Halil Patrona neje.

– Gül-Bejáze! – hangzik egyszerre mindenfelől. A bajadérek ráismernek a nőre, ki velök együtt volt a börtönbe zárva, körülfogják, elkezdik ruháit, lábait csókolni, s felemelik őt karjaikra, vállaikra, s úgy mutatják fel a piacon egybegyűlt asszonyoknak.

– Ez itt Halil Patrona neje! – terjed el rögtön a futó hír, a népség közt táncoló bajadérek mindegyike tud felőle valami magasztalót mondani, egyiket ápolá betegségében, többet vigasztalt bánatában, mindegyikhez jó és szelíd volt, és valamennyinek ő adta meg szabadságát, mert őérte törte fel a börtönt Halil Patrona, s megszabadítá őket.

Mindenki odasiet hozzá, a nő nem menekülhet üdvkiáltásaik elől, vállaikon hordozzák körül a többi asszonyok, izmos halkufárnék, tenyeres, vállas némberek a fürdőházakból szegődnek hozzájok, s utoljára elhatározzák, hogy tisztelet okáért egész hazáig, Halil Patrona palotájáig fogják vinni vállaikon Gül-Bejázét, ki hasztalan rimánkodék, hogy engedjék őt elrejtőzni, elvegyülni, ismeretlenül, mert ő fél, reszket e tisztelet elől. Utcáról utcára viszik őt magukkal, s amerre mennek, mindenkit magával ragad az ittas lelkesülés árja, már előre fut előttük a zaj, hogy azon nő, akit ott a többiek vállaikon hoznak, Halil Patrona neje, az ünnepelt népfőnöké, s mindig sűrűbb, mindig erőszakosabb lesz a tömeg; ha jönnek velük szembe apróbb csoportok, azokat erővel viszik magukkal; gyakran basák, beglerbégek háremei jönnek szemközt. Mindegy. Azoknak is menni kell velök, kísérni Halil Patrona nejét, aki leghatalmasabb ember az országban, s kinek neje legszelídebb hölgy az ég alatt.

Egyszerre, amint a héttornyú vár előtti téren bekanyarodnak, egy másik hatalmas tömeg jön reájok szembe. A szultánnő kísérete az. A másfél ezer odaliszk s a négyszáz eunuch széltében elfoglalták a tért, de szemközt tízezer ittas némber jő, kiket a bőszült bajadérek vezetnek.

– Helyet a szultánnőnek! – kiáltoznak a kengyelfutó eunuchok a közelgő tömegre. – Utat a szultána kíséretének!

E parancs teljesítése a kivihetlenséggel határos, az egész szemközti tér tömve van némberekkel, egyik fej a másikat éri, s valamennyi felett látszik egy ingadozó, hajladozó fehér alak, kit magasra kiemeltek.

– Csináljatok utat a szultána előtt! – kiált a menetet vezető khadun-kiet-kuda, egy vén, bibircsós némber, ki a háremre szokott felügyelni.

E szóra előlép a bajadérek legmerészebbike.

– Magad csinálj utat, vén szakállas boszorkány, Halil Patrona hitvese előtt, akinek nem vagy méltó lábai porát csókolni. Kétfelé váljatok, ha velünk nem akartok jönni.

S e szavakkal nagyot ütött csörgős dobjára a khadun-kiet-kuda orra előtt.

Néhány eunuch ekkor azt a rossz ötletet engedte magának eszébe jutni, hogy pallosát felemelje a zajongó némberek ellen, tán hogy utcát vágjon rajtok keresztül a szultána számára.

Ah! Nem maradt idejök a kegyeseknek megforgathatni a kardot fejeik felett, egy pillanat alatt ki voltak azok tekerve kezeikből és hátaikhoz verve, a dühödt menádok leverték, földre gázolták az ellenállókat, s egy pillanat alatt a lovagló odaliszkok paripáinak zabláiba kaptak.

A kizlár aga átlátta a veszélyt, melyben a szultána forog, az egész tér el volt lepve bőszült némberekkel, kik hevült arccal, villogó szemekkel rohantak az odaliszkokra, ha itt-ott egy eunuchot elkaphattak, annak egy perc alatt mártírhalála volt, azt széttépték, ízenkint szaggatták széjjel, s véres tagjaival hajigálóztak a levegőbe. Elhadzs Besir rá akarta bírni a szultánát, hogy forduljanak vissza, s iparkodjanak a szerájt elérni.

Aldzsalisz büszke, lenéző tekintetet vetett az agára.

– Látszik, hogy nem vagy sem férfi, sem asszony, mert akár egyik volnál, akár a másik, tudnál bátor lenni.

Azzal arany kengyelének hegyét lova oldalába vágva, odanyargalt, ahol a legdühödtebb menádok álltak, s küzdöttek a lovas odaliszkok ellen, egypárt lerántottak paripájáról, letépték ruháit, s csúfra úgy ültették fel ismét lovára, arccal hátrafelé.

A szultána megállt előttük, büszke uralkodó tekintettel, mint egy félistennő.

– Kicsoda azon vakmerő, aki engemet fel mer tartóztatni? – kiálta csengő, átható szózattal.

A bajadérek egyike odaállt eléje, s egyik kezét csipejére téve, másikkal Gül-Bejázéra mutatott.

– Íme, lássad! Gül-Bejáze az, aki téged megállít, és kényszerít, hogy neki utat engedj.

Gül-Bejáze, kit a nők vállaikon odahoztak, esengve, rimánkodva, tördelt kezekkel könyörge a szultána előtt, mondva, kezeivel mutatva, hogy ő akarata ellen van itt, hogy ő óhajtaná magát megalázni a szultána arca előtt. Mind nem használt az. Szavait elnyelé a vad bacchánsnők rikoltozása, s Aldzsalisz nem méltatá őt arra, hogy reá nézzen.

– Utcák söpredéke! – kiáltá Aldzsalisz indulatosan. – Melyik gonosz szellem vette magát belétek, hogy azt kívánjátok, miképp a szultána asszeki kitérjen egy halvány női báb elől?

– E nő elébbvaló, mint te vagy – felelt a bajadér.

– Előbbvaló, mint én? – szólt Aldzsalisz elbámulva. – Miért elébbvaló?

– Mert szebb, mint te vagy!

Aldzsalisz arca haragvörösre pirult e szavakra, míg Gül-Bejázéé fehér lett, mint a liliom, mintha amaz minden pirosságot elrabolt volna ettől. Amott a szégyen, itt az ijedtség. Egy büszke nőnek azt mondani tízezer, húszezer ember előtt, hogy egy másik nő nálánál szebb!

– És hatalmasabb, mint te vagy – tetézte a bőszült bajadér a gyalázatot –, mert ő Halil Patrona neje.

Aldzsalisz a düh kétségbeesésével emelé fel ökleit az ég felé, és nem tudott mit mondani, a tehetetlen bosszú könnyeket facsart ki szemeiből, s csak e könnyek után bírta rebegni:

– Ez Ahmed átka!

Midőn könnyeket láttak a szultána szemeiben, egy percre elcsendesült mindenki, e néma pillanat csendjében egyszerre a héttornyú vár legmagasabb ablakából egy férfihang kiálta alá: – Aldzsalisz szultána.

– Hah! Férfi! Férfi! – ordítá egyszerre az egész tömeg felbőszülten, s egyszerre odatekintének mind, s azután babonás elcsendesüléssel suttogák, rögtön elcsillapuló morajjal:

– Ahmed, Ahmed!

Csak Aldzsalisz nem bírta ajkain kibocsátani e nevet, bár szája nyitva maradt, amint odatekinte.

Ahmed állt ott, a héttornyú vár ablakában, azon Ahmed, kinek kezeiben rettenetesebb hatalom van most, mint midőn a kormánypálcát tartá abban, mert átkok hatalma van az ő ujjaiban; kinek elég ujjával mutatni arra, akit nem szeret, hogy viruló ifjúságában elhervadjon; ki ha rálehel valakire, bárminő távol legyen az, összeesik és meghal, és senki nem segít rajta; kinek csak ellensége nevét kell kimondani, hogy az kínokat érezzen minden belső részeiben, s kinek minden tekintetét Allah ártó angyalai őrzik, hogy akire ráveti szemeit, el legyen kárhozva rögtön.

Ispirizádé halála óta jobban félt tőle a nép, mint amíg a trónon ült.

Mély csend fogta el a tömeget. Senki sem mert szólani.

És Ahmed kinyújtá kezét Aldzsalisz felé; akik a szultána körül álltak, szent borzalommal kezdtek távozni mellőle, és ő maga sem merte fölvetni szemeit.

– Köszöntsd e tiszta asszonyt, Aldzsalisz! – hallatszék Ahmed reszkető szava. – Köszöntsd Halil Patrona nejét, és takard el előtte arcodat, mert ő férjének hű társa.

Ezt mondva eltávozott az ablaktól Ahmed, hova őt a zaj csalta ki, s a népség felzúdult ismét, s most már nem arra kényszerítik a szultána kíséretét, hogy Gül-Bejáze előtt utat nyissanak, hanem hogy ők is kísérjék Halil Patrona nejét férje lakáig.

Aldzsalisz düh és szégyen miatt kétségbeesve érkezett vissza a szerájba. Zokogva veté magát a szultán lábaihoz, elmondva a gyalázatot, melyet rajta elkövettek.

Mahmud csak mosolygott az egész beszéd alatt, de ki tudja, mi volt e mosolygás alatt?

– Nem szeretsz-e engem, hogy mosolygasz, midőn én sírok? Nem vérnek kellene-e folyni, midőn az én könnyeim folynak?

Mahmud megsimogatá gyöngéden a szultána fejét, s mosolyogva monda:

– Óh, Aldzsalisz, ki szedné le a gyümölcsöket éretlenül?


VisszaKezdőlapElőre