Tallérossy Zebulon

A tor mindenképpen hasonlít más egyéb lakomákhoz, azzal a különbséggel, hogy nem tósztoznak benne.

A háziasszony, az özvegy, félrevonult legbenső szobáiba; a végtiszteletre felgyűlt vendégek ismét ott a címerterem hármas asztalsorát ülték végig; lehettek másfél százan. A szakács csakúgy remekelt, mint máskor, a kulcsár csakúgy felhordatta egymás után a külön alakú poharakba való borokat, s a vendég urak csakúgy hozzáláttak, mintha főispán-beiktatási ebéd volna.

Az ebéd vége felé, mikor már a fagylalthoz kezdték váltogatni a kis sèvres-i porcelán csészéket, érkezik nagy robajjal még egy vendég.

Egy elkésett vendég, kinek láttára minden ismerősnek ajkáról egy derült „hahhó” hangzik el; még az étekfogó inasok is rejthetlen mosollyal fogadják. Pedig az érkező alak nemhogy valami jókedvű bonhómiát hozna magával, sőt inkább a lehető legdesoláltabb alakot mutatja be megjelenésével.

– Nini! Zebulon! – hangzik minden oldalról.

Bizony Zebulon, de haraggal eltelve és kétségbeeséssel; kopasz homloka, melyen a bagósüveg karimája széles, veres nyomot hagyott, mint valami mártírglóriát, izzadt kuszált hajjal van tele ragadva, szakálla, bajusza deres és jégcsapos, ahogy azt a zúzmara odakinn kandírozta; arcának minden izma el van szánva mentől több ráncot csoportosítani az orra körül, amivel exorbitans haragnak és méltatlankodásnak kellene kifejezve lenni – tökéletesen ellenkező siker mellett.

Mikor minden ember úgy szereti, úgy nem fél tőle!

– Nem kaptam utolsó stáción forspontot!

E szavakkal motiválja üldöző fátumát.

Az ifjabb vendégek felugrálnak előtte helyeikről; az idősebbek és tekintélyesebbek messziről beneventálják; vén hajdúk sietnek elvenni süvegét, téli kesztyűit, még mosómedveprémes bekecsét is levennék róla, de azt már nem adja, mert nincs alatta más; az, ha kigombolja, szalonruha; ha begombolja, kijáró öltözet; ha lekefélik, díszköntös: amire most nagy szüksége volna, mert a décbunda, amit az úton viselt, nagyon ereszti a szőrt; de most arra nincs idő.

– Ide, ide! Az én helyemre, Zebulon! – kiáltának elé több oldalról jóllakott vendégek; hanem mindazok számára nincs Zebulonnak érzéke; ő meglátta és észrevette, hogy az adminisztrátor úr egy üresen álló székre invitálja, s annálfogva őhozzá töri magát a többieken keresztül, fenntartván számára azt a tiszteletet, hogy szakálla első zúzmaráit az ő arcára hinthesse egy baráti összecsókolódásban.

És akkor Zebulonnak eszébe jut a pillanat nagyszerűsége, nagyot sóhajt, és az adminisztrátor kezeit megfogva kezeivel, nagy szomorú hangon így szól:

– Így kelete nekünk találkozni! Ki elhihetet volna eztet?

Három órával hamarább nagyon oda illett volna ez a bánatos kifejezés a többiek közé, hanem a ménesi és bordeaux-i között éppen nem talált az rokonszenves keblekre.

– Csak ülj le, Zebulon. Itt van egy üres szék.

Még Zebulon kívánt szolgálni egypár zúzmarás csókkal a közelebb találtaknak; míg nagy nehezen lenyomták az üresnek deklarált székbe.

– De kinek székét én most itt elfoglalok?

– Ne aggódjál miatta – szólt az adminisztrátor –, csak ülj oda. Az a pap széke.

– Pap széke! – kiálta Zebulon, s két tenyerét az asztalnak feszíté, hogy felpattanhasson helyéből, mivel e műtétre elzsibbadt lábai nem szolgáltattak kellő asszisztenciát. – De pap székébe én nem ülöm le magamat. Én szent székbe le nem ülök. Papnak helyit el nem foglalok.

Lefogták, ott marasztották.

– Csak te ülj ott – biztatá halkan az adminisztrátor. – Lesz az után a pap után még majd több üres szék is nemsokára.

Valamelyik szomszédja megsúgta Zebulonnak, hogy ki az a pap.

– Ahan! Mar az mas – dünnyögé erre megnyugtatva, s azzal befészkelte magát kényelmesen a designált ülőhelybe, s egész ügyismerettel gyűré be a széttárt asztalkendő egyik csücskéjét nyakravalójába.

Az inasok rendelet nélkül is tudták ez esetben teendőiket, minden oldalról rohantak elé a serényen megfogyasztott tálak ételmaradékaival; egyik hozta a fogast, másik a fácánt, harmadik a mártást, negyedik a salátát, ötödik a pudingot, s Zebulon hagyott magának ízleni mindent összevissza, amelyiket hamarább hozták, a borléhabot a sülthöz, a madeiramártást a palacsintához. Ki bánná? Egy gyomorba jut. És aközben nem késett a gyászos keresztyén gyülekezetnek előadni azon hallatlan, vele történt balesetet, mellyel a sors csupán választott üldözötteit képes megtisztelni.

– Onnan felülről gyűvök harom egisz napok otatul fogva. Elgyütem egiszben utolsó stációig szerencsisen, Szunyoglakig. Hivatom birot, parancsolom forspontot. Van, de nincs. Hát hun van? Mind elmente, ki csak lo volt, mar előre valo nap Nemesdombra temetisre. Haragutam, parancsoltam; megmondtam neki, ki vagyok, nem használta semmit. Utolara megvesztegetem nagy suma pinzel egy derik, becsületes embert, hogy segitse rajtam valahogy, akarhogy, csakhogy; s az a gazember befogta sajat uri hintom elejbe nigy bivalyt, s úgy hozta engemet idajaig.

Tallérossy úr oly tragikus arckifejezéssel panaszlá el a roppant gyászesetet, hogy neki négy bivaly után fogott hintóval kellett Nemesdombig parádézni, hogy még az is megszánhatta hallgatói közül, akinek azon meg nem esett a szíve, hogy minő vezekléssel eszi mustárral az olasz kráflit.

– De még jo let volna, ha csak hozta volna – folytatá Zebulon a szomorú odüsszeát –, de mivelhogy odakin van most levegői termometrumon zerus; s az a bivalynak nagyon meleg; van pedig nadason tul nagy mocsar, ki egy kicsit van befagyva; amint azt meglatot nigy bivaly, aló bele! utana hinto, ot megreketünk; hintot csak két ora mulva tutunk kivontatnyi sárból, jégből, mikor bivalyok elvigeztek balneologiai passiot. Is én az alata elkistem mindenbül. Elkistem gyasztiszteletbül, elkistem predikaciórul, bucsuztatorul, mig csak egy kis imadsagot se nem kaptam belüle.

– No, azzal éppen jól járt urambátyám, hogy abból nem kapott.

Ezt veté közbe az adminisztrátor úr.

Ami nagyon megszúrta a fülét Zebulonnak.

A pap széke üres; az imádság nem tetszett. Az a pap bizonyosan valami subscust ejtett!

Alig is várhatá, hogy mint jó versenytárs utolérhesse az előrehaladt étkezőket, ami a feketekávénál be is következett, s akkor megtudakolhassa adminisztrátor barátjától, mi históriája van annak az üres papi széknek, ami még több üres székeket fog maga után vonni; s annak az imádságnak, amit jó volt meg nem hallani.

Szörnyű esetnek találá azt, mikor meghallá.

Hajszálait felborzolá homloka körül, mert nem akartak maguktól ég felé borzadni.

– Hiszen az perduellio!

Hát persze, hogy perduellio! De nem is akadt annak az elkárhozott papnak egyetlenegy védelmezője is az egész társaságban, sőt mindenki segített Tallérossy Zebulon kebelét akként teletöltögetni különféle színű papfenyegetések mérgeivel, valamint poharait teletöltögeték különféle színű italokkal; s Zebulon engedte magának ízleni mind a kettőt, míg végre maga sem tudott volna magának számot adni róla, az elsőbbek által lett-e jobban felgerjedve vagy az utóbbiak által.

Míg a feketekávét szürcsölé, nagyon elhallgatott. E veszedelmes hallgatás azt látszott elárulni, hogy most azon tusakodik magában, vajon mit cselekednék ő azzal a pappal, ha most rábíznák; s minden szürcsölés után egy-egy új eszme tört magának utat bajusza alól:

„Kihordatnam ütet hatarra…”

„Citaltatnam consistorium elejbe…”

„Megdöngetetnim hajduval…”

És minden mondásnál egyúttal a kompetens fórumra veté apelláló tekintetét; az elsőnél a bonorum directorra, a másodiknál a főtisztelendő úrra, a harmadiknál a várnagyra, s mindannyinak mosolygó bólintásával találkozva tapasztalá, hogy leghelyesebb húrokat penget.

– De csak még annál nagyobb baj ne érje azt az urat – szólt hozzá az adminisztrátor úr; mire Zebulon a cukor alját is felhörpentve a kávéscsészéből, bámulva tekinte a hatalmas úrra, hogy ugyan mi lehet az, ami még neki eszébe juthat ezen felül.

Rideghváry csak úgy morzsolta ki a szót a fogai közül.

– Még egy kis „ad audiendum verbum” is következik.

– A kell neki! a kell neki! – kiálta Zebulon, mint akinek nyelve hegyéről lopták le a szót; ő is azt akarta éppen mondani. – Néplazítás! Fölségsértés! Kufstein neki! Tíz esztendő! nehiz vas! Kirje fejit királyi fiskus!

Az adminisztrátor, látva, hogy az ülés szokatlanul hosszúra nyúlt, már esteledik, rövid a téli nap, annálfogva jónak látta Zebulontól megvonni a szót, s székéről fölkelve, jelt adni az asztalbontásra.

Még napvilággal útra is kell indulni mindenkinek. Halottas háznál temetés után szokatlan, hogy éjszakára vendég maradjon.

Jól fegyelmezett rend utasítása szerint az összes díszes társaság nevében egy tíztagú küldöttség deputáltatott, hogy mindnyájuk nevében még egy végbúcsúszóban fejezze ki condolentiáját a ház asszonya előtt; míg azok odafenn járnak, azalatt a járásbeli főbíró gondoskodand, hogy minden hintó megkapja a maga előfogatát; Zebulon úr bivaly hordta bárkája szintén.

Hogy maga Tallérossy Zebulon úr el nem maradhatott a gyásztisztelgő küldöttségből, az magától értetik.

Néhányat húzva benyálazott tenyérrel bekecse oldalain – ami annyit jelentett, hogy mármost meg van kefélve –, az érdemes hazafi is csatlakozott a tízek küldöttségéhez, s így fölmentek szép rendben az emeletbe, hol az özvegy lakott.

Baradlayné készen állt elfogadásukra, nem hagyta őket várakozni. Sötétkék függönyöktől beárnyékolt termében ott állt íróasztalához dűlve, mint egy szobor, alabástrom halvány arcán semmi vonás sem látszott élni.

Legelőször a főtisztelendő úr járult eléje. Néhány igen szép és találó bibliai mondás balzsamát önté ki a keseredett szívre. Utána a nagytiszteletű úr veté mérlegbe a vigasztalásnak nem kevésbé sikeres szavait jeles költőinknek e helyzetre alkalmazható strófáiban. Azután az adminisztrátor úr lépett az úrhölgyhöz, s bizalmasan megfogva annak kezét, meghatott hangon biztosítá, hogy ha egyszer fájdalmai oly nagyok lesznek, hogy azokat többé nem bírja elviselni, emlékezzék rá, hogy van a háznak egy hű barátja, ki mindezen fájdalmakban híven osztozik.

Ezzel aztán vissza kellett volna vonulnia a tízes küldöttségnek.

Ámde, ha a ház leszakadt volna is, meg nem akadályozandá Zebulont, hogy réshez jutván, ő is előre ne furakodjék, s el ne mondja azt, ami a szívét nyomja s amit a többiek elmondani elfelejtettek.

– Nagyságos asszonyom. Ezerszer sajnalok, hogy nem lehetem szerencsis, temetisen jelen lehetni.

(Nem szerencse az, Zebulon! – súgá a coadjutor úr a szónok fülébe.)

Az nem hallgatott az észrevételre, bizton folytatá:

– Útközben elakadtam. Sajnalok csak aztat nagyon, hogy olyan dicső férfiunak könyeimel nem adakozhatam. Is ha én letem volna nagysagozs aszony, mikor infamis cudar pap – azt a harmadik irtem –, tartotta azt a blasphemicus imadsagot: nem tudok, hogy torkaba bele nem fojtotam volna anak.

A coadjutor egyet rántott Zebulon bekecse szárnyán, mire Zebulon gondolva, hogy már megint a grammatika ellen vétett, helyreigazítá magát:

– Neki.

A nemes harag sokkal jobban eltöltötte szívét, mintsem azt vissza bírta volna tartóztatni.

– De ne filjen nagysagozs aszony; meglesz neki büntetise anak; papnak, gonosznak. Fogunk ütet elcsapatni parokiábul, mehet peregrinusnak; – nem elig –, vitetünk ad audiendum verbum –, lesz neki tömlöc ilete hoszuig –, ot maj megtanul imadkozni, ha mig edig meg nem tanulta. Maj adminisztrator ural adunk mink neki keten! Tesik megvigasztalni magat.

A szép halovány úrhölgy e szavak alatt fölemelé nagy, beszédes szemeit, s nem Zebulonra, hanem Rideghváryra tekinte velük, és nézett rá oly hosszasan, merően, hogy az nem bírta kiállani tekintetét.

Szerencsére a coadjutor úr akkorát rántott Zebulon bekecsén, hogy annak a vitézkötés elszorítá a nyeldeklőjét, s torkán akadt a további beszéd; arra az úrhölgy meghajtá magát, s belső szobája felé távozott, s így vége lett a további beszédnek.

Zebulon diadalmas arccal tekinte szét küldött-társain; érzé, hogy a búcsúzás oroszlánrésze neki jutott.

– Hatalmasan megvigasztaltad a nagyságos asszonyt, Zebulon! – szólt a coadjutor, a derék úr vállait megveregetve.

– Remek szavakat méltóztatott főtisztelendőséged ismét előadni – szólt Rideghváry a főlelkipásztorhoz.

– De méltóságod vigaszszava mindazoknál több malaszttal bírt – adá vissza a bókot a főtisztelendő úr.

– No mar csak olyan szipen versben beszilni senki se nem tud, mint nagytiszteletü úr – monda a maga részéről Tallérossy Zebulon az espereshez.

Mikor aztán az ajtón kívül érve, a hosszú lépcsőn aláballagtak, azt mondá a coadjutor úr az adminisztrátornak:

– Ejnye, de nagy barom ez a Zebulon!

Az adminisztrátor úr pedig azt mondá a coadjutornak:

– Soha életemben unalmasabb szószaporítót nem láttam ennél a vén papnál.

A főtisztelendő úr így súgott az espereshez:

– Őméltósága azt hiszi már, hogy itt már neki csak osztozni kell a gazdag özveggyel.

Zebulon pedig azt rebegé a hozzá legközelebb állónak:

– De csak ez az esperes ne versifikalna olyankor, mikor az nem ilik a szomoru alkalomhoz.

Félóra múlva egyik hintó a másik után verte fel a port a nemesdombi kastélytól minden irányban tovavezető országutakon, míg mindannyit elfedte a tájra leszálló lomha, szürke, téli köd.


VisszaKezdőlapElőre