HARMADIK RÉSZ
A herceg szolgálatában

1. MALACH

Másnap folytatá a vádlott vallomását.

     

E csodálatos megszabadulásom után annyira elfogott a kegyesség, hogy elhatároztam magamat, hogy áttérek a római katolikus szentegyház kebelébe. Nagyon szívemre hatottak azok az ünnepélyes szertartások, a lélekemelő ájtatosság s a papok kegyessége. De ami leginkább megnyerte a lelkemet, az volt a gyónás. Milyen jólesik az embernek, ha egyszer magáról beszélhet, ha talál valakire, akinek elmondhat olyan titkokat, amiket egyedül ő maga tud, amik álmában kínozzák, amik ki nem akarnak a fejéből menni, amik vele járnak, kelnek, ébrednek, mindaddig, amíg valakinek el nem mondhatja. S még aztán bűnbocsánatot is kap! Visszanyeri az adóslevelet, ami az ördög kezében volt. Nekem nem volt elég egy nap, egy egész hétig tudtam gyónni a jó páter Agapitusnak.

Utoljára aztán azt is meggyóntam neki, hogy nagyon unom már ezt a szent életet itt a kolostorban, ahol egész nap betegeket kell ápolni, s szeretném valahol künn a világban folytatni – ha nem is az eddigi bűnös életet –, de mindenesetre mulatságosabb napokat az eddigieknél. Arra kértem, hogy ajánljon be engem valahová egy lengyel dinasztához valami olyan hivatalba, ahol kevés a dolog és sok a mulatság. Van ilyen úr elég, s azoknak van szükségük ilyen emberre, mint én.

– Jaj, édes fiam – mondá a kegyes atya –, azt, hogy én tégedet valamely keresztyén világi úrhoz berekommendáljalak, semmiképpen nem tehetem; mert nem volna elég azt bizonyítanom, hogy jelenleg igen kegyes confrater vagy; azt is bizonyítanom kellene, hogy mind ekkorig tiszta életű, kegyes ember voltál. Annak pedig én az ellenkezőjét tudom. Hamis tanúbizonyságot tennem pedig énnekem nem szabad. – Hanem azért segítek rajtad. Íme, visszaszolgáltatom a nálam hagyott mankódat. Azon módon tele van arannyal most is. Fogd ezt, sántikálj be vele Lembergbe, koldusi ruhában, ott keresd fel a zsidó városban Malach mestert. Rátalálsz, csak kérdezősködjél. Az egy gonosz életű, ördögök cimborája. Rég megérdemlette volna, hogy máglyára kerüljön, oda is jut, ha a szent inkvizíció behozatik. Ez a neked való ember. Annak mondd el, hogy mire van szükséged. Az megérti –, és ha megismerteted vele, hogy a mankódban mi rejlik, tudni fogja, hogy miképp segítsen rajtad; mert az rég elzálogosította a lelkét a pokolnak. – Én nem segíthetek rajtad.

Én magam is átláttam, hogy egy ilyen kegyes életű férfiú hamis adatokkal teljes ajánlólevelet nekem, notórius bűnösnek nem adhat; elég tőle, ha tudatja velem, hol találok egy nekem való hamisítót, aki óhajtásomat kész leend teljesíteni. Ennélfogva háládatosan megcsókolva a kezeit, és búcsút véve tőle, fogám a hónom alá a mankómat, s most már igazán szimulálva a sántaságot, elbicegtem Lembergig, mindig gyalog és koldulva, hogy az úton ki ne raboljanak.

Lembergben legelső dolgom volt a zsidó várost felkeresni, ahol a szűk utcákban nem lehet szekérrel járni; amint a sikátorba beléptem, ami egész zsibvásár volt végtül-végig, azonnal körülfogott egy csoport zsidógyerek nagy zsivajjal.

Én elővettem tarsolyomból egy dénárt, s azt mondtam, hogy annak adom, amelyik el tud engem vezetni a Malachhoz.

Erre elkezdtek egymás között dülekedni, hogy melyiké legyen a dénár. A legnagyobb suhanc, aki a többit el tudta verni, vállalkozott rá, hogy ő megszolgálja a dénárt.

Az azután mindenféle szűk sikátorokon keresztül, ahol két ember alig bírja egymást kikerülni, elvezetett egy butikba, aminek az ajtajában egy vénasszony guggolt, szemöldökig húzott bársony főkötőben, s miután a suhanc a dénárt elébb kicsalta tőlem, azt mondá: „Én nem tudom, hogy hol lakik a Malach, hanem ez az asszony tudja.”

Azzal elszaladt tőlem.

Annak az asszonynak pedig folyvást reszketett a feje, olyanformán, mintha azt integetné, hogy „igenis, jól van”.

Én most feljebb kezdtem, s elővettem egy máriást.

– Hallod-e, anyóka, ezt a szép pénzt mindjárt neked adom, mihelyt megmondod nekem, hogy hol lakik a Malach.

Az anyóka feje „jól van, jól”-t billegetett; ő maga fölkelt a zsámolykájáról, betért a boltjába, s teletöltve egy szűknyakú „egyest” piros lengyel pálinkával, azt odahozá elém, s aztán tartotta a tenyerét a pénzért.

– Nem pálinka kell nekem, hanem a Malach! – kiáltám én mérgesen.

Az anyóka visszament a boltba, s akkor meg egy másik egyest hozott ki, megtöltve zöld muszka pálinkával.

Ekkor vettem észre, hogy az a gaz suhanc engem egy süket asszony kezébe szolgáltatott ki, aki annyit se hall, mint a fekete föld.

Mikor harmadszor is a fülébe ordítottam a Malach nevét, akkor meg egy skatulya féregvesztő kenőccsel akarta beváltani a máriásomat.

Gondoltam magamban: hátha egy koronás tallér meggyógyítaná a süketségét? – Megtette. A tallér láttára az anyókának egyszerre megnyíltak a fülei. – A Malach! – suttogá, fejét bicegtetve. – Gyere utánam.

Azzal bezárta a boltajtót, kinyitott előttem egy kis alacsony ajtócskát a sarokban, azon keresztül bebocsátott egy labodás udvarra, onnan felvezetett egy rozzant lépcsőn egy szennyes ruhákkal teleaggatott padlásra; abból egy másik padlásra, onnan le egy szűk folyosóra, abból egy fáskamarába, onnan megint egy pincébe, azután egy függőhídon keresztül, mely valami bűzös csatorna fölött vitt át, utoljára egy hosszú kongó folyosóra ért velem, ott egy keményfa ajtót kocogtatott meg a mankója végével, s azt suttogá a fülembe:

– Én sem tudom, hol lakik a Malach, hanem elhoztalak a „csodaemberhez”, aki mindent tud, bizonyosan ezt is tudja.

A keményfa ajtó megnyílt, s én egy tisztes ezüst szakállú alakkal álltam szemközt. Azazhogy nem szemközt, mert ő vak volt.

Szép nehéz selyemkaftány volt rajta, drága keleti övvel átkötve a derekán, amiből azt sejtettem, hogy itt a tudakozódásnak még magasabb lesz az ára. Kivettem a tarsolyomból egy aranyat.

– Te vagy a csodaember, aki mindent tud? – kérdezém tőle.

Az öreg nem volt fukar a szóval. Egész készséggel fölvilágosított róla, hogy ő tud a madarak nyelvén, s megérti a négylábú állatok beszédét, tud a sárkánnyal beszélni, s megérzi a forrásvizet a föld alatt, megmondja mindenkiről, hogy az atyjának a fia-e. Sőt azt is tudja, hogy az őrdögök mi nyelven beszélnek egymás között.

– Nekem pedig mindezekre a tudományokra nincs szükségem – mondám neki –, hanem ha azt megmondanád, hogy hol lakik a Malach, akkor azt nem hagynám köszönetlenűl.

– Óh, édes fiam – szólt az öreg, vak szemeit felfelé forgatva –, ugyan már hogy kérdezhetsz ilyet? Hiszen Malach annyi van a világon, mint virág a mezőn, mint csillag az égen. Lembergben lakik hetvenkét Malach, van Malach Meshugge, Malach Micráim, Malach Hosen, Malach Pinkász, Malach Hamovesh. Mit tudhatom én, hogy melyik Malachot akarod te megtalálni?

– Hát azt, amelyik – hamisító.

– Óh, édes fiam! – kiálta az öreg. – Mennyire sajnállak, hogy ilyen gonosz úton jársz! Akiket én ismerek, azok mind kegyes, istenfélő emberek.

Segítenem kellett a bölcs férfiú emlékezetén. Odanyomtam a markába az aranyat. Azt megtapogatta az ujjai hegyével, s miután meggyőződött róla, hogy az csakugyan arany, ily salamoni bölcs mondással oldotta meg a kétséges kérdést:

– Édes fiam, én azt, akit te keressz, ki nem találhatom. Te sohasem láttad őt, én pedig vak vagyok. Hanem bízzuk az ítélethozatalt a csodatételekre. A csodatételekben nyilatkozik az Úrnak hatalma.

Azzal fogott egy hosszú acéltűt: azzal az előtte fekvő vastag könyvbe beleszúrt. Azután felkereste az utolsó lapot, melyen a tű hegye keresztülhatolt; s akkor annak sorain végigjártatva az ujjai hegyét, látnoki orcával így szólt:

– Akit a csodatétel megjelöl, az nem más, mint Ben Malach Peixoto, a portugallus. Nem én mondom: a csodatétel mondja.

– S hol találom meg ezt a portugallust?

– Amint kilépsz az én kapumon, éppen átellenben találod az ő kapuját. Kétszer kocogtass az ajtaján, azután még egyszer, és utoljára kétszer, akkor bebocsátanak. Most távozzál békével.

Azzal egy izmos szolgalegény lámpással levezetett egy sötét lépcsőn, kieresztett a kapun, s én ott találtam magamat ugyanazon utcának a bejáratánál, amelyben bejöttem: a Malach háza volt benne a legszélső szögletház. S engem fél napig hurcoltak föl és le, előre és hátra az egész gettón keresztül, azért, hogy a legelső házhoz odataláljak.

Az ajtóban egy birsalmaszínű, törpe fickó fogadott el a szabályszerű kocogtatás után, akiről maig sem tudom, hogy fiú volt-e vagy leány? A nyelvet, melyen beszélt, nem értettem; nem is nyelv volt ez talán.

Fölvezetett egy csikorgó falépcsőn valami sötét szobába, aminek egy zugában ült egy emberi alak, háttal fordulva felém, az őt üdvözlőhöz.

Az egész beszélgetésünk alatt folyvást háttal volt felém fordulva.

Előtte egy tükör állt, abból nézett ő engem. Ami keveset e tükörből egy-egy pillanatra elleshettem az ő arcából, az arra tanított meg, hogy a rejtélyes embernek nincsen szakálla. A portugál zsidók szokása szerint sima arcot visel. S ez arc most éppen be volt kenve auripigmentummal, ami a szakálltarlót leedzi, minthogy Mózes törvénye tiltja vassal irtani a szakállt.

– Itthon van a Malach? – kérdezém tőle.

– A Malach itthon van – felelt rá a megszólított; ki azután is folyvást úgy beszélt a Malachról, mint egy harmadik személyről, úgyhogy én meg nem esküdhettem volna rá, hogy maga a Malach volt az, akivel beszéltem. – Mit akarsz vele?

– Elmondom röviden és világosan. Én be akarok jutni Visznovieczky herceghez udvarnagynak. Arra nézve szükségem van egy nemesi armálisra, amivel igazoljam előkelő származásomat, egy akadémiai testimoniumra, mely minden tudományban való jártasságomat bizonyítsa, egy keresztlevélre meg egy bérmálólevélre, mely katolikus hitben való neveltetésemet kiderítse, s aztán egy magasztalólevélre valamely nagyfejedelemtől, ki engemet mint vitéz és hűséges lovagot beajánl. – Mindezt pedig nem kívánom ingyen. Megadom az árát. Mondd meg, Malach, mit fizetek érte!

A megszólított alak erre, még mindig háttal fordultan, s elébbeni tompa hangon, így válaszolt:

– A Malach teneked azt feleli a vakmerő kívánatokra, hogy te egészen rossz helyre jöttél, amikor őnála keresed ezeket. A Malach kezei nem ártják magukat ilyen bűnös foglalkozásba. A Malachnak nincs is semmi köze az ilyen rongyos koldusokhoz, mint te vagy. Ha igazi lovag akarsz lenni, és pénzed is van hozzá, eredj el elébb a Malach komájához, a Malkhusz ruhakereskedőhöz, aki nagy uraknak való öltözeteket árul. Lakik a Bethel utca szegletén a kút mellett. Annál kapsz mindenféle szép köntösöket, nyusztprémmel, bársonnyal, övet és hozzávalót, amilyent választasz. Az majd csinál belőled nemesurat, ha van pénzed. Innen pedig hordd el magad, s ide többet vissza ne jöjj, mert a Malach igazságos férfiú, akinek ajkait hazugság soha el nem hagyja, s akinek ujjai hamisítás tintájától soha be nem feketültek.

Én már azt hittem, hogy csakugyan nem az igazi Malachra találtam rá, akihez utasítva valék, s búsan kullogtam végig a keskeny utcán. Annyiban pedig igazat adtam a Peixotónak, hogy ezekben a koldusrongyokban csakugyan nemigen léphetek fel valami nagy követelésekkel, ennélfogva elindultam felkeresni a Bethel utcát meg a kutat, amelyik mellett a Malkhusz boltja van, amire nagy bujdosás után rá is találtam.

– Micsoda nagy szerencse, hogy látom kegyelmességedet újra! – kiálta elém a boltajtóból a kis emberke, nagy örvendezéssel. – Porrá váljak, ha nem éppen száz esztendeje, hogy legutoljára láttam. De azért most is mindjárt rá ismertem. Hogyne ismernék rá az én kegyelmes uramra, Kochanovszki Zdenko nemes úrra, aki fogadásból elment zarándokruhában Rómába, s zarándokruhában vissza is tért. Hát nincsenek nekem jó szemeim, a Malkhusznak? Fogadni mernék a fejemmel egy pitykére, hogy ebben a rongyos ruhában senki sem ismerne rá az én kegyelmes uramra, a Kochanovszki Zdenko nemes lovagra, s ha a szép Persida meglátná most, akitől azt a szép koszorút kapta, mikor a nagy viadal volt lóháton, hát azt mondaná: adjatok egy garast ennek a rongyos koldusnak, aztán kergessétek odább! Hja bizony, a szép Persida azóta hercegasszony lett, a hatalmas Visznovieczky herceg felesége. De én nem felejtettem el olyan könnyen az én kegyelmes uramat. Most is itt tartogatom a nemesi öltözeteit, amiket itt hagyott nálam zálogban, még a hímzett bőrövet is, a mindenféle írásokkal, amik benne vannak. Tudtam jól, hogy visszajön még egyszer a Szentföldről, s kiváltja azokat tőlem az én kegyelmes uram, a vitéz nemes Kochanovszki Zdenko.

Láttam már, hogy bele kell nyugodnom, hogy én vagyok Kochanovszki Zdenko.

S miután a Malkhusz által rám illesztett öltönyök egészen a termetemre valók voltak, nem is lehetett semmi kifogásom a személycsere ellen. Hát legyek az.

Mikor egész nyalka mazurrá föl voltam öltöztetve, azt kérdém a Malkhusztól, hogy mivel tartozom.

– Hiszen tetszik emlékezni rá? Csak amennyit készpénzben zálogba adtam rá. Nem is számítom a szép Persidának küldött boglárokat. Száz arany kerek számban!

– Száz arany! – kiálték elszörnyedve. – Hisz ilyen drága ruhája még a vajdának sincs!

Malkhusz ravaszul mosolygott.

– Az ám; de hát azok a drága szép írások, amik az övön függő tarsolyban vannak. Mikor az én kegyelmes uram azokat nálam hagyta, a lelkemre kötötte, hogy úgy őrizzem azokat, mint a szemem fényét. Úgy őriztem. Én nem tudom, mi lehet bennük? Én csak a magam írását ismerem. Nem tudok se diákul, se görögül. Nem is tudom, balról jobbra hogyan kell olvasni. Azt én meg nem foghatom. Ott vannak mind a tarsolyban; tessék megtekinteni.

Fölnyitottam a tarsolyt. Tele volt az mindenféle papírral, pergamenttel, kutyabőrrel.

Kibontogattam az egyiket a másik után. Volt abban nemesi armális, levágott török fej a címeren. (Ami a török fejet illeti, az nálam is megvolt, csakhogy nem éppen ütközetben szereztem.) Azután akadémiai bizonyítvány a Sorbonne rektorától, baccalaureusi promotióval; továbbá keresztlevél és bérmálólevél a krakkói érsektől; vitézségi bizonyítvány a császári fővezér Montecuccolitól, s a jeruzsálemi pátriárka kegylevele, amit a szent sír zarándokainak osztogat. Mindez Kochanovszki Zdenko nevére. Az pedig én vagyok. Malkhusz ravaszul mosolygott.

– Most hát megéri a száz aranyat ez a szép öltözet?

Én nagyot ütöttem neki a hátára, s azzal kifizettem a száz aranyat. Maga a gúnya, amit ráadásul kaptam az iratokra, nem ért tízet; de én nagyon meg lehettem e vásárral elégedve.

Lembergben ez idő szerint egész hamisító banda űzte a mesterséget, de azt, mint vallomásom tanúsítja, oly ravaszul tudta vinni, hogy sohase lehetett őket a forrón rajtakapni.

Most már egész felkészülten indulhattam Visznovieczky herceg palotájának felkeresésére.

A nevemet bátran mondhattam meg mindenütt. Aki azt valaha viselte, nyolc év előtt eltűnt, elzüllött, bizonyosan el is veszett valahol a Szentföldön vagy Magyarországon, a hitetlenek elleni harcban. Aki emlékezett is még rá, mint simaképű ifjoncra, azt hihette, hogy nyolcesztendei viszontagságos élet könnyen átalakíthatja az embert. Különben azt hiszem, hogy a saját anyám sem ismert volna már rám.

A herceg öreg legény volt már, s olyan kövér, hogy az öve tartotta a potrohát, a haja meg a szakálla jobb felől egészen fehér volt, bal felől meg egészen fekete: ami nagyon furcsa képet adott neki.

Mikor prezentáltam magamat előtte, megragadta a két kezemet.

– Zdenko, hát megkerültél? Ördögadtát! Ugyan ember lett belőled! Emlékezel rá, hogy mit tettünk, mikor legutoljára elváltunk egymástól?

No, most voltam már megakadva. Hogy emlékezzem én arra?

Szorultságomban azt mondtam, ami legvalószínűbb volt.

– Ittunk.

– Szent igaz! – De hát tudod-e, mibe fogadtunk akkor?

Bizony nem lett volna csoda, ha nem tudtam volna.

Valamit pedig kellett mondanom – találomra.

– Hogy melyikünk issza le a másikát?

Erre kacagni kezdett, megölelt, megcsókolt.

– Igaz, Zdenko! Úgy van! Erre fogadtunk. Az ördög vigyen el, ha most mindjárt meg nem mérkőzöl velem. Hozzátok a „bratinát”!

A bratina egy kétkupás, öblös aranyserleg volt. Azt teletöltötték hegyaljai máslással. Én ki voltam koplalva: egy hajtókára kiittam a bratinát körömpróbáig. „Ördög vigyen el! Erről ismerek rád!” – kiálta a herceg. Én aztán az asztal alá ittam őkegyelmességét. S az órától fogva otthon voltam a házánál.


VisszaKezdőlapElőre