HATODIK FEJEZET
Circe

II. Frigyesnek sokkal több gondot szerzett az osztrák-magyar seregek betörése Franciaországba, mint XV. Lajosnak.

Közte és Mária Terézia között békekötés volt. De hiszen arra való a diplomácia, hogy ahol békesség van, azt elrontsa.

Az ürügy megvolt. Mária Terézia a szegény német császár lába alól kihúzta a földet; egész Bajorországot kezében tartá. Márpedig az illendő dolog, hogy aki egyszer német császár, annak valami birtoka legyen is a német földön: tiszteletbeli császár nem lehet az ember!

Aztán élni is csak kell valamiből, egy császár nem telelhetett ki csupa díszlakomákból.

Evégett II. Frigyes követe sürgető előterjesztéseket tett Mária Teréziánál, különösen a Trenk pandúrhadának kegyetlen hadviselése miatt. A férfilelkű asszonynál azonban a legyőzött ellenség számára nem volt irgalom.

Mária Terézia szóba sem állt a burkus követtel, sőt mikor az már nagyon követelő kezdett lenni, az udvari bolondját utasítá, hogy fizesse ki őt aprópénzzel.

A királynő tréfamestere egy kálvinista peregrinus diák volt, akinek furfangjait megörökíté a krónika.

Áron diák a porosz követnek ezt a példát mesélte el szép hegedűszóban. (Mikor tudniillik azt a Trenk Ferenc kegyetlenkedései fölött lamentált.)

– Tudod, komám: egyszer egy parasztot megtámadott az utcán a földesúrnak a sinkoránja. A parasztnál vasvilla volt, s ezzel olyan erősen védelmezte magát, hogy a molosszus kutyát agyonszúrta. Nagyon megharagudott ezért a földesúr: „Hát, ebadta! Nem tudtad magadat a kutyám ellen a vasvillád nyelével védelmezni?” „Azt tevém lesz, nemes uram, bizonnyal – monda a paraszt –, ha a te kutyád is a farkával akart volna megharapni.”

A mese nagyon érthető volt.

Megharagudott-e ezért II. Frigyes? Az nem bizonyos, Trenk Frigyes azt állítja, hogy felindult. A nagy király azonban nagy színész is volt. Környezete előtt azt a szerepet játszotta, hogy ő lelke hajlamai ellenére, a királynő kíméletlensége által kényszeríttetik újból fegyverhez nyúlni. Pedig már akkor alá volt írva a titkos szerződése egyfelől a francia királlyal, másfelől a német császárral, mely szerződés pontozatai szerint, amíg a francia hadsereg az Elzászba betört osztrák-magyar deréksereget megtámadja és megveri, II. Frigyes bevonul Csehországba, azt elfoglalja, s felét magának megtartja, felét Bajorországhoz csatolja, ahová az elűzött császárt visszahelyezi lesz.

Ő azután tudott utasítást adni a franciáknak.

Ahol magyar seregekkel állnak szemközt, ne várják be a támadást, hanem ők előzzék meg azokat rohammal.

Egy szeptemberi reggelen valamennyi főtisztet felhívatott magához Frigyes király Potsdamba. Igen jól tudta előttük adni a skrupulózus filozófust, akit a fátum hatalma ismét a fegyverre appellálni kényszerít. Az igazi oka a háború újból megkezdésére azonban leginkább az volt, hogy Mária Teréziának főhadserege túl járt a Rajnán, s a királynő a békekötésben bízva, saját országát csaknem védtelenül hagyta.

Frigyes királynak Prágáig való előnyomulása inkább sétajárásnak mondható, mint hadjáratnak. Senki sem állt az útjában. Szászország kedélyesen ajtót, kaput nyitott előtte.

II. Frigyes a hadüzenet után tizednapra Prága előtt állt három hadtestével: a negyedik, Schwerin hadteste, egy nappal később érkezett meg Szilézia felől a Moldva túlsó oldalán.

Prágát Harsch osztrák tábornok tartá megszállva tizennyolcezernyi hadsereggel.

Ez a név is egyike a korszak nevezetességeinek.

Ha mai napság egy operett librettistája egy ilyen generálist próbálna színpadra hozni, a kritika agyonverné érte.

Először is azt tette, hogy a franciák által a tavalyi nagy, nyakra-főre retirálásban ott feledett hajóhidat szépen otthagyta az érkező burkusoknak. Azok különben kénytelenek lettek volna hetekig várni, amíg a pontonjaik utánuk érkeznek. Így azonban a kész hidat maguk előtt találva, azon menten keresztülköltözének, s Prágát körülfogták.

Azután azt a zsenialitást követte el Harsch generális, hogy a várost uraló Ziska-hegy fellegvárába csupán negyven horvát határőrt helyezett el. Ezt a veszedelmes állást kellett volna teljes erőfeszítéssel megvédelmeznie.

Így azonban az a negyven granicsár éppen csak arra volt jó, hogy a porosz gránátosok előtt leeressze a felvonóhidat, nehogy azok létrákon legyenek kénytelenek a falakra felmászni.

Akkor azután Frigyes király ugyanebből a Ziska-hegyi várból kezdé el lövetni Prágát.

Harsch generális persze oda föl a magasba nem tudott lövetni: hát csak tűrte egy darabig a mulatságot. Mikor aztán megsokallta az ágyúzást, tizenkét napi követésre méltó keresztényi türelem után, akkor elővette a legjobbik eszét és kapitulált. Tizennyolcezer ember lerakta a puskát anélkül, hogy annak a hangjában gyönyörködött volna. Soha országot olcsóbb áron nem vettek, mint Frigyes király ezúttal Bohémiát.

A cseh főurak és polgárok siettek lábaihoz rakni hódolataikat.

Csakhogy ezzel még nem volt a háborúnak vége.

Az a rendkívüli és hihetetlenséggel határos fordulat következett be, hogy amint Károly főherceg és Nádasdy meghallották, hogy Frigyes király betört Csehországba, nem kérdezték meg előbb a bécsi főhaditanácstól, hogy mit csináljanak, hanem rögtön visszafordultak, átkeltek a Rajnán, s olyan gyorsan, ahogy mentek, vissza is tértek Bajorországon át Csehországba. Elöl sietett Trenk Ferenc a pandúrjaival.

És Noailles herceg, akinek a francia hadsereggel sakkban kellett volna tartani Károly főherceg seregét, igazi művelt franciához illő udvariassággal engedte neki, hogy magát rekomendálva hazatérjen.

Trenk Frigyes nagy kegyében állt ekkor II. Frigyes királynak. Most is, mint azelőtt Berlinben és Charlottenburgban, a királlyal egy asztalnál étkezett. Ahogy amott részesült lúdmájpástétomokban, úgy szelte meg itt a királlyal ugyanazt a pumpernikkelt (a dercekenyér legkomiszabb fajtáját).

II. Frigyes otthon tudott gourmand lenni: válogatós volt a borokban, s a szakácsának utasításokat adott; a táborozás alatt pedig ette azt a rosszul sült kenyeret, amit a közkatonája, sütötte hozzá maga a szalonnát a bivouac tüze mellett, hált a puszta földön, feje alatt egy kéve zsuppal. S legfeljebb rámordult a közkatonára, aki a feje alól kihúzta a szalmát: „Te fickó! Nekem is hagyj valamit!”

Ezért imádták is a katonái.

Hetekig nem váltott öltönyt, s a lábáról le nem húzta a csizmát. Nagy sárban leszállt a lováról, s együtt gyalogolt a latyakban a gránátosaival.

Trenk Frigyes hű követője volt a mesterének. Neki is bő lakomája volt a földbe fagyott répa, amit a parasztok a mezőn feledtek.

És nemsokára bőséges alkalmuk nyílt a koplalásra.

Megérkezett nagy lóhalálában Trenk a pandúrjaival, az „örök” Nádasdy a magyar huszárjaival, s ettől fogva a diadalmas porosz hadsereg maga lett körülzárva.

Nem jöttek azok ütközetet állni, csak éppen az élelmiszereiket fogdosták el a poroszoknak.

A katona még csak kiállja a koplalást, de a ló elpusztul, ha szénát, abrakot nem kap.

A hatalmas porosz sereg hat hét alatt negyvenkétezer embert veszített a soraiból, anélkül, hogy egy ágyúlövést hallott volna. Elhordta őket az éhség és a tábori nyavalya. A legtöbb átszökött az ellenséghez, ahol volt mit enni.

Utoljára a „rettenetes Trenk” átvádolt a zajló Elba folyón Pardubicig, s a poroszoknak minden felhalmozott széna- és szalmakészletét felgyújtotta. Ezzel az ínség a végső fokra hágott a táborban.

A pardubici takarmányhalmaz megsemmisítése után Frigyes király is kénytelen volt a barbár módszerhez folyamodni: erőszakos rekvirálás útján beszerezni a szénát, zabot.

Csakhogy érteni kell ahhoz! Nem oly könnyű az a rablás, mint ahogy az excellenciás urak gondolják. Annak akadémiája van. A burkusok pedig elemi ismeretekkel sem bírtak e magas szaktudományban. Valahányszor szénázó csapatot küldött a király a vidékre, az mind egy lábig odaveszett: hírmondó sem került vissza belőle. Azokat Trenk pandúrjai levágták. Lopni nehéz, de tolvajoktól lopni, az igazán nehéz.

Egyszer aztán, mikor annyira ment az ínség a táborban, hogy a király lovának is csak komiszkenyeret tudtak adni abrak helyett, azt mondta Trenk Frigyes: „No, most én megyek ki szénázni, majd megmutatom én, hogy mi annak a módja!” – A király felszabadította rá.

Frigyes kiválasztott maga mellé ötven derék sziléziai huszárt és huszonöt gyalog vadászt, s azokkal kora hajnalban nekivágott a széles világnak, jó szerencsére.

De félnapi járóra Prága körül nem talált Trenk Frigyes se egy tanyát, se egy majorlakot, amelyiknek teteje lett volna. Ott már mind a másik Trenk járt, s az mindent fölégetett; még a kutakat is behányatta.

Még beljebb kellett hatolnia kis csapatnak, étlen-szomjan.

Ha nyár lett volna, legalább a lovak egyet haraphattak volna a fűből: de tél volt, hó fedte a mezőt.

Végre, amint egy erdőből kibukkantak, nagy örömükre egy szép dombtetőn egy kolostort pillantanak meg, s túl a dombon egy csinos, rendezett falut, s annak a szélében egy urasági kastélyt. A kastélynak vörös teteje volt, középen tornyocskával, mögötte szép nagy park, körülpalánkozva: biztató jelenség volt, hogy a kémény füstöl. Ott sütnek-főznek.

Trenk Frigyes úgy osztá fel a csapatját, hogy az ötven huszár tegyen látogatást a klastromban, s ami áldást a barátoktól beszerezhet, azt hozza el magával; ő maga pedig a huszonöt vadásszal meglepi az urasági kastélyt. A parasztoktól nem lehet tartani, azok félnek a puskától.

Könnyű volt a kastélyba a bevonulás: nyitva volt a kapu. Az udvaron ácsorgott a sáfár. Azzal nagy hirtelen megértette Trenk Frigyes, hogy miért jött. Szénát, szalmát akar vinni a király serege számára. Utalványt ad róla, bármi áron adják. A sáfár azt mondta, hogy igen szívesen adják: van széna is, szalma is elég, szekér is áll a fészerben, valami tíz, amire felrakhatják: de hozzávaló forspont nincsen. A magyarok minden lovat elvittek. Egyebet nem bántottak. Ez a kastély és az uradalom Sch…in grófé, aki maga is az osztrák hadseregnél szolgál, generális rangban.

Ez már derék fogás! Egy osztrák tábornok kazlából húzni a szénát. Frigyes rögtön nekiállította a vadászait, hogy a szénaraktárból nagy gyorsan rakják meg a szekereket: majd azután szétnézhetnek, hogy a maguk számára is kapjanak valami harapnivalót. Első a ló, azután az ember.

Maga is éhes volt pedig, huszonnégy órai koplalás után. Amíg a vadászok a szénával bajlódtak, ő maga felrontott a kastélyba.

Elvadul az ember erkölcse a háborúban. Ez a finom gavallér az egyik kezében a kivont kardját, a másikban a felhúzott sárkányú pisztolyát tartva, vágásra, lövésre készen, csörtetett be az idegen úrilakba.

A kastély a régi patriarkális modorban épült, magas földszintre; a tágas, nagy pitvarból egyenesen a konyhába kellett lépnie, onnan nyíltak az ajtók az urak és vendégek szobáiba.

A bástyányi nagy tűzhelyen hatalmas parázshalom izzott, s ennek a tüzénél forgatott egy fehér sipkás, vén szakács egy nyársra húzott ludat. Egy szép pirosra megsütött ludat, aminek a zsírja az alatta levő serpenyőbe csöpögött.

A sültnek a szaga felütötte a berohanó katonának az orrát. Két hét óta nem volt már egy falat hús a szájában.

Az ember vademberré lesz a tábori életben. Kannibáli ösztönök nőnek fel benne, mint a megivott víziborjú.

Odarohant a tűzhelyhez.

– Ide azzal a lúddal! – ordítá a szakácsra. S nem várna a kapitulációt, kikapta annak a kezéből. Pedig adta volna az önként is, agyonrémülve a mellére szegezett pisztolytól.

S minthogy három keze nincs az embernek, Trenk Frigyes, hogy a nyársot is meg a pisztolyt is tarthassa, kénytelen volt a kivont kardját a foga közé szorítani.

Szép figura lehetett.

Egy ezüst mellvértes óriás, egyik kezében pisztollyal, másikban egy sült lúdba mártott nyárssal, fogai közt egy éles karddal.

Rohant a prédájával a legelső oldalajtó felé.

Mi volt a szándéka?

Hát az, hogy megegye az egész sült ludat. Egyedül maga, úgy, hogy a katonái észre ne vegyék; meg ne kelljen velük osztani.

Ah, egy kiéhezett fiatal gyomor nem ismeri a lovagiasságot, a pajtásságot. Az ember olyan szép állat ilyenkor, mint a farkas.

Az első szobában, amelybe Frigyes berontott, butító sötétség volt: az ablaktáblák mind be voltak zárva. Hanem egy oldalajtó függönye mögül valami zöldes világosság szűrődött át, hosszú sugárküllőt vetve a sötét szobába. Frigyes odasietett, s a sültlidas vasnyárs hegyével félretolta a nehéz brokátfüggönyt.

Ott aztán megtorpant: a lélegzete is elállt a bámulattól.

Egy hosszú terem nyílt meg előtte, gazdag rokokó bútorzattal, mely mélységében egy alkóvban záródott. Szemközt egyetlen magas ablak vetett világot a szobába, ólomba körített zöld és sárga talpüvegeken át. A kerevet előtt egy selyemdamaszttal terített sárkánylábú asztal állt, azon pástétom, sütemény, déligyümölcs ezüsttálakon; hosszú nyakú palackok, illatgőzölgő puncsos üst. Ínyenc lakoma!

De nem ez a látvány:, állítá meg helyében a szilaj hadfit, hanem valami más.

A fülke szétnyílt kárpitja közül egy női alak jött elő: éppen úgy, mint Anadyomene a habokból. A függöny tengerszín selyem volt. Mint mikor Cythere tengertajtékból megszületett. Egy tündéralak, kinek nem volt egyéb takarója, mint a nyers selyemhez színlő hosszú hajzata. Az ablak zöld világítása mellett a csábalak rózsaszínűnek látszott; de ami aranyos volt rajta, az annál aranyosabb lett.

S a hölgy, akit így megleptek, nem sikoltott fel a belépő férfi láttára, nem sietett függönyeivel eltakarni circei bájait, hanem hangosan elkacagta magát, mikor Frigyest meglátta.

Hiszen volt is rajta kacagni való! De ez a kacagás a szép, eleven szobrot még varázslóbbá tette.

Frigyes elvesztette az eszét. Van még az éhségnél is erősebb indulat. Kard, pisztoly, nyárs mind egyszerre a földre lett dobva; a lovag egy szökéssel ott termett a kacagó nő előtt, s a lábai elé térdelve, átölelte annak a termetét.

– Parbleu! Ce cuirasse me gêne – mondá a meglepett hölgy.

Perc múlva mellvért le volt dobva. Aztán a dolmány is (annak meg a zsinórja karcol). A hölgy segített.

– Ah, c’est un beau garçon! Qne vous êtes un bel homme! – hízelkedék a gyönyörű démon, s kétfelé pödörve az ifjúnak kunkora bajuszát, egy forró, őrjöngő, észrabló csókot nyomott az ajkára: „Vous dinez avec moi.”

Aztán odavonta magával a kerevetre, s tömte a kezével a szájába az ételt, itatta a kisebb-nagyobb poharakból; másik karjával átölelte a nyakát. Nem tudni, a pohár volt-e több, vagy a csók? S melyik volt az édesebb, a mámorítóbb?

Frigyesnek egy pillanatja sem volt, hogy arra a kérdésre megfelelhessen magának: vajon micsoda ez a hölgy? – Mi a magyarázata ennek az őrjöngéssel határos szenvedélynek? Talán védelmi mód ez nála, amivel a kastélyát kármentesíti a felprédálástól? Akkor nagyon sikeres stratagéma! Vagy a temperamentuma viszi ilyen rendkívüli helyzetbe? Mindez végigfutott az agyában; de nem sokat töprengett fölötte. Hadjáratban a jó szerencsét két kézzel öleli át az ember, s nem hagy semmit a pohár fenekén.

Csak sokára kérdezték meg egymástól, hogy hívnak, gyönyörűségem?

„Frigyes!”– „Miranda!”

Akkor aztán egymás fülébe suttogtak: „Ah, mon Fredrigo! Ah, mia Miranda!” Végén már olaszul beszéltek. Ez az igazi szerelem nyelve.

Egyszer csak nagy lárma támad kinn a kastélyudvaron; jajgatás, káromkodás, kardcsattogás, lódobogással vegyest.

Trenk Frigyes ekkor tért egyszerre eszéhez kettős mámorából.

– Itt az ellenség!

A hölgy hirtelen egy selyem falbalát öltött magára, s az ablakhoz futott, lenézett az udvarra.

– Magyar huszárok vannak itt! Meglepték a vadászokat – suttogá Frigyesnek.

Frigyes gyorsan felszökött helyéből, s nem keresve se vértjét, se dolmányát, a földre dobott kardjáért, pisztolyáért rohant, s futni akart.

Miranda útját állta, s a nyakába csimpajkozott.

– Hová akarsz menni?

– A katonáimhoz.

– Azokon már nem segíthetsz. Azok gúlába rakták a puskáikat az udvaron; a huszárok a szénapajtában nyomták el őket, fegyvertelenül.

– Akkor megöletem magamat. Ezt a szégyent túl nem élem.

– Legyen eszed! Én megmentelek. Vedd magadra gyorsan a dolmányod, a vérted. Itt egy rejtek, ahol az ellenség rád nem talál.

Azzal egy nagy arcképet rámástul elfordítva sarkában, amögött egy mély fülkét mutatott Frigyesnek, amelyben elrejtheti magát.

Trenk Frigyes gyanakodva nézett a hölgy szemébe.

– Siess, siess! – tuszkolta az őt a fülke felé; aközben segített neki a mellvértjét felkapcsolni.

Frigyes vonakodott.

– Ha fölfedeznek: élve nem hagyom magam elfogni. Ezzel a pisztollyal a fejemet szétzúzom.

– Te most azt hiszed, ugye, hogy én rossz démon vagyok, aki azért jöttem eléd ilyen csábalakban, azért ölelgettelek, csábítgattalak, hogy azalatt az ellenség meglepjen, hogy eláruljalak. Majd jobban megismersz később. Nem most találkozunk utoljára. Én téged enyémmé akarlak tenni. Veled együtt üdvözülni vagy elkárhozni. Csak egy óranegyedig engedelmeskedjél nekem, én megmentelek.

– Mit nekem az élet, ha a becsületem odavész. A katona becsület nélkül nem élhet.

– A becsületedet is visszaadom. Látni fogod. Vártalak. Előkészületeket tettem az elfogadásodra. Tudom, ki vagy. Szükségem van rád. Megszabadítalak.

De Frigyes mégsem engedte magát a rejtekodúba betuszkoltatni; hanem odaállt az ajtóba, kardját öklébe szorítva, elszántan, ahány ellenfél bedugja a fejét a függönyön, azt rögtön kettéhasítani.

– Ó, milyen szép vagy most – hízelkedék a tündérnő. – Igazi félisten vagy! – S bámulattal járta körül a harcrakész viadort.

Egyszer csak puskalövések hangzottak az udvaron, lódobogás, kardcsattogás, verekedő férfiak káromkodása.

Frigyes odafutott az ablakhoz, s kinézett az udvarra.

Mennyei látvány volt. Az ő huszárjai érkeztek meg: élükön a derék Norbert, a veterán strázsamester. Valaki értesítette őket a klastromban, hogy vezérük veszélyben van, s ők azonnal otthagyták a lakomázást lóra kaptak, s a válságos pillanatban megérkeztek.

A magyar huszárok pedig ugyanabba a hibába estek, amit a porosz vadászok elkövettek, hogy nem hagytak kívül őröket: azt hitték, nincs több ellenség. Lovaikról leszállva, fosztogatták a foglyul ejtett vadászokat, s mikor a sziléziai lovasok berohantak a kapun, olyan zavar támadt köztük, hogy a lovaikat sem találták. Aki lóra tudott kapni, az ki-ki a maga öklére igyekezett keresztülvágni magát az ellenségen; egy kis csapatnak sikerült is megmenekülni; de a nagyobb rész foglyul esett, azok között a csapatot vezető hadnagy. – A Kálnoky-ezredből való huszárok voltak.

E dühös küzdelmet Frigyesnek az ablakból kellett nézni. Le akart futni a katonái közé; de nem eresztették. A tündérnő a nyakába csimpajkozott, nem bírta a karjait lefejteni magáról, a lábait is akadályozta minden módon a lépésben, úgy tartá átfonva, mint egy jaguár a prédáját.

– Nem mégy oda! Elvégzik nálad nélkül. Elegen vannak.

Frigyes dühös volt; káromkodott; de nem tudott segíteni magán. Meg kellett volna fojtania azt a nőt, hogy megszabaduljon tőle. Csak akkor bocsátá az el, mikor az udvaron a diadalüvöltés felhangzott: „Hurrá, Frigyes király!” Trenk öcs vitézei leverték Trenk bátya katonáit.

Trenk Frigyes reszketett, mint egy gyermek. Düh, szégyen, hideglelés rázta.

Kinn az előteremben sarkantyús lépések hangzottak. Frigyes kiszökött a fényes budoárból, hogy vitézei itt ne találják.

A derék Norbert jött eléje; csimbókokba kötött hajáról csepegett az izzadság, pofáján feketéllett a lőporfüst. – Jelenté, hogy szerencsés időben érkezett meg; az ellenségből két halott, öt nehéz sebesült, huszonkettő fogoly, köztük a hadnagy. Ellenben a vadászok közül is levágtak kettőt.

– Hogyan értesültetek a veszélyről? – kérdezé Frigyes.

– Egy paraszt futott hozzánk ezzel a cédulával.

Női írás volt: „Siessetek rögtön a kastélyba, ellenség meglepett.”

– Ki írhatta ezt?

Frigyes eltette a cédulát.

– Jelentem alássan – mondá a strázsamester –, a barátok rám erőltették ezt az erszényt. Százötven arany van benne.

Trenk Frigyes átvette az erszényt: azzal feltette a sisakját s az őrmester kíséretében lement a kastélyból az udvarra. Azt mutatta a katonái előtt, mintha ez az egész csetepaté az ő előre kicsinált stratagémája lett volna. A barátoktól kapott erszényt átadta az őrmesternek.

– Adjon kend belőle minden huszárnak két aranyat, a vadászoknak egyet, a többit tartsa meg jutalmul magának. Aztán mindenki egy levelet tegyen a nyelvére!

– Úgy lesz.

– Először is a sebesülteket kell bekötözni, azután a halottakat katonai tisztességgel eltemetni. Az elfogott lovakat a szénásszekerek elé lehet fogni; este előtt indulunk visszafelé.

Norbert vitéz sietett a parancsokat végrehajtani.

Frigyes pedig megdicsérte a katonáit vitéz magaviseletükért, s azzal ismét visszatért a kastélyba.

A delnő már akkor a divat parancsolta kosztümben állt előtte; virágfüzéres vertugadin rejtette termetét, dereka halcsont-páncél közé fűzve, haja tornyos frizurában, kezében legyező. Valódi nagyvilági dáma volt.

– Madame! – mondá Frigyes, miután a delnő kecses kézmozdulatával kijelölt karszékben helyet foglalt. – Kegyed volt az, aki ezt a cédulát a huszárjaimhoz küldte?

A hölgy némán bólintott fejével.

– De azt előbb kellett kegyednek megírni és elküldeni, mint én ideérkeztem.

– Mindenről értesülve voltam, ami készülőben van. Hogy önök idetartanak. Hogy a park mellett egy csapat huszár áll lesben. Könnyű volt a következményeket előre látni.

– De hiszen azok a huszárok kegyednek hazafiai, mi pedig ellenségei vagyunk.

– Papagáj! Hát ki mondta azt magának, hogy mi hívei vagyunk a magyar királynénak? Ha a harmadévi bevonulásnál Prágában ott lett volna maga (akkor még gyerek volt), láthatta volna, hogy a cseh nemesség milyen fényes tömegben sietett Frigyes királynak bemutatni a hódolatát: mi nem akarunk Ausztriához tartozni: minekünk az ellenségünk jó barátunk.

Azután megismertette a delnő Trenk Frigyest röviden a maga élettörténetével.

Ő e nemesi kastély úrnője: özvegy; férje a csatatéren esett el Nápolyban. Atyja olasz gróf volt, aki őt hajlama ellen adta férjhez egy cseh főnemeshez, aki Károly császár seregében szolgált.

Az olasz vér korán követelte a jussát. De abból kevés része lehetett a bécsi udvarnál. Az ifjú királynő szigorú volt. Mirandát rövid időn beneschaui kastélyába száműzték.

Unalmas, egyhangú özvegység napjai következtek.

S a hölgy szívében egy légiója lakott azoknak az ördögöknek, akik soha nem alusznak.

Mintha két különböző nő lett volna az az előbbeni meg a mostani. Ez még tegezni sem engedte magát, s a kezéhez sem engedett nyúlni. Vendégét tiszteletteljes távolban tartá magától, s feketekávét töltögetett neki, ezt az ébren tartó, kijózanító filtrát.

– Most van időnk a fecsegésre – mondá, szivarra gyújtva a kémikus gépnél. A szivar is újdonság volt abban az időben, a tűzcsináló gép is, mely platintaplóra bocsátott oxigénnel produkált lángot. – Önnek a katonái a szekerek megrakásával nem lesznek készen hamarább alkonyatnál, s önnek be kell várni az estét, hogy útra keljen. Azon az úton, amelyen idejött, vissza nem mehet. Azt már elállták az ön nagybátyjának a pandúrjai. Az a néhány huszár, akit önök most ebből a csetepatéből elszalasztottak, az egész Trenk-csapatot fel fogja lármázni. Ön azon az egyenes úton, amelyen jött, visszatérett okvetlenül a másik Trenk körme közé kerül. Szerencséje önnek, hogy több porosz furázsozó csapat is őgyeleg e vidéken, akik a pandúrok figyelmét önről elvonják. Ön pedig a megrakott szekereivel az egész Trenk-dandár háta mögött, kényelmesen az országúton haladva, nagyot kerül a király sátoráig. Ebben az irányban sehol sem fog ellenségre akadni. Károly főherceg az osztrák és magyar deréksereggel Szászországban táboroz; odavárja a porosz királyt, akit most csak a rendetlen lovasság és Trenk pandúrjai rajzanak körül. A királyt már útban fogja ön találni.

Trenk Frigyes különös tekintettel bámult a hölgyre.

– Ön most azon gondolkozik ugyebár,hogy mit tartson felőlem. Az első fogadtatás és a mostani értekezés után? Vajon erotomániás hisztérika bolonddal van-e dolga, vagy egy varázsló sarlatánnővel, aki clairvoyance-ban dolgozik? Egy szó meg fogja magyarázni a rejtélyt. Én Trenk Ferenc ángya vagyok: felesége az én testvérnéném volt. Most már kitalálhatja ön, hogy honnan ismerem én Trenk Ferencnek az utait, és miért árulom el Trenk Ferencet az öccse, Frigyes előtt!

Frigyes a fejét rázta tagadólag.

– Nem tudja ön? Eszerint ön nem is hallott tán Trenk Ferencné tragikus haláláról?

– Apám házánál nem beszéltek róla soha. Nem is tudom, hogy nős volt.

– Jó okuk volt rá, hogyha a gyermekek előtt nem beszéltek a nagybátyjukról.

– Annyit hallottam a nagybátyámról, hogy az orosz hadseregnél szolgált, s ott igen vitézül viselte magát; de a feljebbvalói ellen való rossz magaviselete miatt elbocsátották a szolgálatból.

– Hogy legyen önnek fogalma arról, hogy milyen ember önnek a nagybátyja, csak az utolsó esetét mondom el, amiért kasszálták. Annál a nevezetes rohamnál, mellyel a saját vállalkozására szétverte a tatár lovasságot, egy tatárnak a dárdája keresztülment a testén, úgyhogy a kopja acélja a hátán jött ki. A tatárt megölte, s akkor a testén átütött dárdának a nyelét kettétörte, aztán visszalovagolt az ezredéhez a kelevézdarabot a sebében hagyva, ami az elvérzést meggátolta. Akkor aztán még felpofozta az ezredesét. S csakis akkor fogta meg hátulról a kiálló kopjavasat, s keresztülhúzta a nyelével együtt a testén. Kigyógyították, halálra ítélték, megkegyelmezték, és elcsapták.

Frigyesnek a hideg borzongás futott végig a hátán.

– Ez az ember lett az én nénémnek, a nálamnál sokkal szebb Laurának a férje. Apja, a tábornok, igen okos dolgot vélt cselekedni azzal, hogy fékezhetetlen fiát feleséghez kötötte. Azt gondolta, majd az megszelídíti. Atyánk, két bátyánkkal együtt ott szolgált az osztrák hadseregben. Az volt a feladatuk, hogy a várakat meg a városokat megvédelmezzék a harámbasáktól. A szlavóniai banditák egész néposztályt, egész hadsereget képeztek akkor. Kinn a falvakban egész szabadon jártak-keltek. Rájuk lehetett ismerni a füleikbe akasztott nagy ezüstkarikákról s a bajuszuk végén csüggő ezüstgolyókról; hosszú puskát, görbe kardot viseltek, széles tüszőjükben handzsárt, pisztolyokat hordtak. Atyám és bátyáim gyakran összecsaptak velük; de búvóhelyeikre nem üldözték őket. Ott utol nem érte őket senki. Futni jobban tudtak a paripánál. A sziklákon úgy ugráltak, mint a zerge, s ha folyam állt útjukban, fegyverzetestül átúsztak rajta. A köznép is egyetértett velük. Otthon nem raboltak: átjártak Törökországba, s mikor megtudták, hogy az arnót martalócok valami rablójáratból zsákmánnyal megterhelve térnek haza, akkor azokra ütöttek lesből; a rablóktól vették el a zsákmányt.

– Hisz akkor azok nagyon kedélyes fickók lehettek. Kár volt őket háborgatni.

– Atyám is így fogta fel a dolgot. A harámbasák szigorú rendet tartottak a bojnyikjaik felett, amely falu és földesúr hűségesen megfizette nekik az évi harácsot, annak a birtokából egy báránynak sem volt szabad elveszni. A nép dolgozott, a haramiák mulattak, s így megéltek kölcsönös jó barátságban. Mindez egyszerre megváltozott, amint Trenk Ferenc Szlavóniába visszakerült. Apja rábízta a haramiák elpusztítását, s atyám és bátyáim, mint osztrák katonák, az ő rendelkezésére lettek bocsátva. Atyám nemsokára invalidus lett ebben a rettenetes hadjáratban, s a lazarétumban halt meg. Mind a két bátyám, egyik a másik után elesett a harámbasák golyóitól. De ez nem volt a legnagyobb gyászom: hanem az, hogy a nénémet feleségül vette Trenk Ferenc.

A hölgy szemeiben könny ragyogott ez emléknél; igazán érezte azt, amit mond (vagy nagyon jó színésznő volt). Tovább vitte a hódítást, tiszteletet gerjesztett maga iránt. Az a legveszedelmesebb állapot, mikor a szerelmes rájön, hogy Circéje magaslelkű nemes hölgy: előbb nimfa, azután istennő; így fokozva még nagyobb a bűbáj.

– Mikor a nagyobbik bátyám elesett a haramiák elleni hadban, Ferenc odajött az atyámhoz: „Ne sírj, öreg! Én fiad helyett másik fiat adok neked, Ceccód helyett másik Ceccót. (Bátyámat is Ferencnek hítták.) Nőül veszem Amanda leányodat, fiad leszek.” Atyám két kézzel kapott az ajánlaton; az öreg Trenk gazdag ember hírében állt: hozzáadta a fiához szegény Amandánkat. Aztán nemsokára Ruffo bátyám is elesett. Atyám a kettős csapás alatt kedélybeteg lett: a lazarétumba került. Nekem oda kellett menekülnöm a nénémhez, Trenk Ferenc urasicai kastélyába. Minő élet volt ott! Mindennap tivornya, mely bevert fejekkel végződött. Trenknek az volt az egyik kedvenc tréfája, hogy a vendégét a szoba közepén táncolni kényszeríté, s amíg az a dudaszó mellett a kutyakopogóst járta, addig ő egy kurta nyelű baltát hajigált a lábai elé, azzal a virtuóz ügyességgel, hogy a balta mindig az élével állt meg a pallóban a vendég felkapkodott lábai előtt. Aki tehette, az ablakon ugrott ki e gonosz mulatság elől.

– S nem akadt senki, aki azt a baltát a fejéhez vágja?

– Nem bírtak vele. Vadállati ereje volt. Két embert a levegőbe kapott tüszőjénél fogva, s úgy táncolta velük a battute oláh táncot. S minő beszédeket kellett nekünk hallgatnunk az asztalnál! Mocskos szájjal elröhögött disznóságokat, s véres szájjal eldicsekedett kegyetlenségeket. Ezekben mind Trenk Ferenc volt a mester, aki túltett valamennyin. S ha még csak hallgatnunk kellett volna a kegyetlenségeket, de látnunk is kellett. A kastélyának az udvarán volt a vesztőhely, s alig múlt el nap kivégzés nélkül. Egy háromöles fenyőszál volt fölállítva, melynek csúcsa hegyes vaskopjában végződött. Egyszer egy híres harámbasának az apját fogták el a pandúrok. Trenk Ferenc minden szóváltás nélkül kivégzésre ítélte. Az elítéltnek a fejére zsákot húztak egész a derekáig, mely a kezeit lefogva tartá. Ekkor két hóhér a lábainál fogva felkapta, s létrákon felvitte a karó hegyéig. Ott a hegyes kopjába illesztették s azzal kirúgva maguk alól a létrákat, hirtelen bekapaszkodtak a lábaiba, s aláereszkedtek, végül aztán lecsúsztak a fenyőszálon. A karóba húzott szerencsétlen a rettenetes kíntól sokszorozott erővel szétszakítá a ráhúzott zsák kötelékét, s ledobta a zsákot magáról. Ez rettenetes látvány volt: amint ennek az embernek a két keze és két lába hadonászott a levegőben, mint a szélmalom kelepe; arca a pokolbeli elkárhozottak kíntorzulásait mutatta: jajgatása, átkozódása csak akkor szünetelt, ha a vér ömlött a száján. Trenk Ferenc pedig a cimboráival ott dőzsölt a nyitott tornác alatt, s áldomást köszöntött a kivégzettre: „Egészségedre, Jóca! Hej, de vígan tudsz táncolni! De szépen tudsz énekelni! No, hát fújjad: Mnogája léta!” S a szerencsétlen elkínlódott ott napokig: csak akkor vették le, ha másnak kellett helyet adni. Néha úgy látszott már, hogy kiszenvedett, keze-lába lehanyatlott. Aztán amint jött valami nagy madár, a légben keringve, s az rá akart szállni, akkor megint fölemelte a fejét, s a kezével legyintve elhesssegeté magáról. Még élt!

A hölgy összerázkódott, mintha a hideg lelné. Trenk Frigyesnek is a fogai vacogtak össze.

– Néhány nap múlva, a kivégzés után Trenk Ferenc, lovas szerezsánjai élén elindult portyázni az erdőt átszelő folyam mentében. A folyamot a köznép Orelájának hívja, a katonai térképen latin neve van: Riva aurea. Szakadékos partú hegyi folyam, melyen nem lehet átúsztatni a sebes víz sodra és az örvények miatt. Egyszer csak a túlsó parton előbukkannak a bokrok közül a haramiák. Amint a két ellenséges csapat egymást meglátta, egyszerre, szokás szerint, leugráltak a lovaikról, s fák mögé húzódva, elkezdtek egymásra lövöldözni. A haramiák tölcséres puskája csak közelből veszedelmes; Trenk Ferenc le sem szállt a lováról, ott táncoltatta azt a rablók előtt, s azt a komédiát produkálta nekik, hogy a markával a mellette elfütyülő golyó után kapott, s aztán mintha elfogta volna azt, visszahajította nekik: „Lőjetek vele újra!” Az a monda volt felőle a nép között, hogy nem fogja a testét a golyó.

(Ezt a fogást megjegyezte magának Trenk Frigyes, s később jó sikerrel utánozta.)

Egyszer aztán a harámbasa megunta a haszontalan pufogtatást, s átkiáltott Trenk Ferenchez:

– Hallod-e, Frányó! Te az én apámat karóba húzattad. Én megesküdtem Szent Cyrillre, két szál viaszgyertya mellett, hogy bosszút állok rajtad apámért, s amíg élek, tőlem nyugtod nem lesz. No, hát most itt vagyunk egymással szemben. Ha legény vagy a talpadon, gyere, mérkőzzél meg velem. Én is elküldöm magam mellől a haramiáimat, te is küldd el a szerezsánjaidat, rakjuk le pisztolyainkat, s bízzuk az ügyünket igaz vitézek rendje szerint egy szál kardra.

– Jól van! Ráállok! – felelt vissza Trenk Ferenc.

Azzal mind a ketten átadták a puskájukat, pisztolyaikat a kísérőiknek, s azokat jó puskalövésnyi távolban állíták föl a tisztáson. Ekkor aztán Trenk Ferenc egyedül keresztüllovagolt a keskeny dobogón a túlpartra a harámbasához kivont karddal.

– Ez már derék bátorság volt tőle! – mondá Frigyes.

– Csak várja el a végét, barátom. Mikor aztán közel értek egymáshoz, akkor Trenk Ferenc hirtelen kivont a plundrája zsebéből egy jó acélcsövű pisztolyt, s fejbe lőtte vele az ellenfelét.

– Hisz ez komiszság! – kiáltá fel Frigyes.

– Én is azt mondtam – szólt Miranda. – A szemébe mondtam neki, mikor otthon kérkedve mesélte el nekünk ezt a hőstettét, mint „kapital-jux”-ot, hogy ez lovagiatlanság volt! Hogy a harámbasa viselte magát úgy, mint egy nemes lovag, s a nemes lovag úgy, mint egy bojnyik. A szemem közé nevetett érte. Azt mondta, a haramiák ellenében nincs lovagiasság; azok fenevadak, amiket tőrbe csalni, rászedni vadászvirtus.

– Ez elég ok arra, hogy egy nő megutálja a férjét.

– Szegény Amanda! Ő csak tűrni tudott. Még én sem hallottam soha egy panaszszavát. Soha hívebben szerető nő nem volt a világon. Ha én kifakadtam, ő védte ellenemben a férjét. Még a hibáit is magasztalta, s a durva csapodárságait, amikkel maga Trenk kérkedett, csupa tréfának vette; nevetett rajtuk.

Miranda egy gyöngyökkel kirakott medaillont vont elő a korzettje csipkéi alól, s azt felnyitva odanyújtá az ifjúnak.

Miniatűr arckép volt benne: egy sötét hajú fiatal hölgy, Diana jelmezben.

– Nézze ön: ez volt az én kedves Amandám.

– Gyönyörű alak! – mondá Frigyes.

– És Trenk Ferenc mégis el tudta őt hanyagolni a legközönségesebb tenyeres-talpas parasztnimfákért, akik fölötti győzelmével előttünk széltére dicsekedett. Szokása volt minden lakodalomban megjelenni, s gyakorolni azt a földesúri jogát, hogy a menyasszonynak ő vegye le a koszorút a fejéről. Ott azon a vidéken bevett szokás ez. A vőlegény még büszke is erre a megtisztelésre. A menyasszony kap aranyakat a jobbágyi hűségéért, s azokat a homlokára felfűzve viseli. Egyszer hírét vette Trenk Ferenc, hogy a híres kopanicsár, Vilics Markó leánya tartja a lakodalmát. A kopanicsárok azok a mély erdőben lakó pásztorok, akiknek van egy kis házikójuk összerótt fadeszkából tákolva; de belül az a ház a legszebb szövöttessel van teleaggatva. Van egynéhány kecskéjük is; de sokkal több kecsketömlőjük, tele jó szerémségi borral, szilvaszesszel. A leányaik nem tanulnak semmi dolgot, csak arany-ezüst hímzést finom fátyolokra. Ezeknek a jövedelme abból a zsákmányból telik ki, amit a haramiák hordanak át Törökországból. A Vilics Markóról is tudta mindenki, hogy a rablók orgazdája. Azért Trenk Ferenc mégis elment a leánya lakodalmára. S az ilyen kalandokra egyedül szokott eljárni: minden kíséret nélkül. Egy szép lányért úgy meg tudott bolondulni, hogy semmi veszélytől vissza nem riadt. Mikor aztán legvígabban szólt a duda a lakodalomban, amíg a vőlegény táncolt, hogy majd a nyakát törte, Trenk Ferenc meg a szépasszonyt ölelgette, egyszer csak belép az ajtón két harámbasa. Egy-egy óriás mindegyik: arcuk feketére cserezve az idők minden viszontagságától. A szerbeknél azonban az a jó szokás dívik, hogy a lakodalmas házba senki se viszi be magával a fegyverét. A puskát kívül az ajtófélhez támasztják, pisztolyt, handzsárt, kardot kinn a fogasra akasztanak; azért, hogy ha a bor a fejükbe megy, ne gyilkolhassák egymást fegyverrel. Trenk is kinn hagyta fegyvereit. Az új vendégek ráismertek, ő is azokra.

– No, Trenk Frányó! – mondá az egyik harámbasa. – Most itt vagy a körmünk között, nem illanhatsz el. Ha akarnánk, most odaszegezhetnénk a falhoz, mint a bőregeret. De a haramiák nem szoktak mulatságot bontani. Itt lakodalom van: vigadjunk! Egyél-igyál kedved szerint, ölelgesd a szép menyasszonyt: senki se panaszolja fel. Majd aztán, ha megelégelted a mulatságot, akkor kimegyünk a gyepre: kezünkbe vesszük a kardunkat, s aztán majd akkor válik el, hogy melyikünk tudja a másiknak a halálnótáját elmuzsikálni.

Azzal a két harámbasa leült az asztalhoz, szemben Trenk Ferenccel. Trenk nem árulta el a félelmét: pedig meg volt rettenve. Ketten voltak egy ellen, s mind a kettő egyenként is félelmes ellenfél. Koccintott velük, s egymás egészségére üríték a kupáikat. Majd meg a mellette ülő menyasszonyt vette az ölébe, azzal nyájaskodott, s amíg a szép mátka az orcáját csókolgatta, Trenk a két kezét a szoknyái alá csúsztatá. De amit ott keresett, az a két acélpisztoly volt, ami a plundrája zsebébe volt rejtve.

– Ó, te drága, szép tubicám! – hízelgett a menyasszonynak Trenk, s abban a pillanatban egyszerre elsütötte mind a két pisztolyt az asztal alatt, s hasba lőtte a két harámbasát.

Azzal, nem törődve az ölében tartott menyasszonnyal, megragadta a hosszú, nehéz asztalt, s azt rádöntötte a vele szemközt ülőkre. A két harámbasa is az asztal alá esett.

Trenk Ferenc aztán keresztülugorva asztalon és asztal alatt fetrengő vendégeken, futott az ajtó felé.

Az egyik harámbasa olyan érzékenyen volt találva a lövéstől, hogy kínlódva vonaglott a földön, de a másik, a nehéz seb dacára, felugrott, s utána rohant Trenk Ferencnek.

Trenk azonban futtában felkapta a haramia puskáját, mely a küszöbhöz volt támasztva. A harámbasa a handzsárját ragadta kézbe a fogastól, s elkezdte üldözni az erdőn keresztül Trenket.

Trenk visszafordult, s a harámbasát a saját puskájával lőtte keresztül. Akkor aztán a lelőtt rablóvezérnek kicsavarva a handzsárt a kezéből, levágta vele a fejét, s azt hazahozta magával diadaljelnek.

És Trenk Ferenc ezt az egész történetet akként mesélte el nekünk kedélyes vacsorázás közben, mint ahogy szoktak vidám vadászkalandokat elhistorizálni kedélyes férjek a feleségük előtt.

Szegény Amanda egész eksztázisba jött e mesemondás alatt. Ő csak bámulni tudta hős férjét. Csak azt látta ebben a rémtörténetben, ami dicsőség (hisz az is van benne); de azt, ami alávaló, ami gyalázatos benne, azt nem vette észre.

Annál jobban iszonyodtam én az egész embertől, a környezetétől, magától az országtól, amelyben ez az élet mindennapi dolog. Engem Florencben és Velencében neveltek: a költészet és finom ízlés hazájában.

Most pedig elkövetkeztek az én pokolbeli napjaim.

Trenk Ferenc a legutóbbi lecke óta őrizkedett a parasztmenyasszonyok lakodalmába keveredni. A felesége pedig áldott állapotba jutott. Más ember ily állapotban őrzi, félti, ápolja a feleségét. Ez meggyűlölte, megutálta. És aztán énnekem kezdett udvarolni. Mint egy vadállat, mint egy kutya. Nyíltan, a felesége előtt. Én nagy hamar tudtára adtam, hogy egy trienti grófnő kezéhez nem lehet kesztyűtlen kézzel nyúlni. S hogy aztán afelől is tisztában legyen, mi vár rá, ha brutális erőszakkal akarna célhoz jutni, megmutattam neki ezt az ujjamon levő gyűrűt. Velencei remek. Ha a gombját elfordítom, alul egy acélfullánk ugrik ki belőle, mely a legfinomabb uráre méreggel van zomácolva. A legkisebb karcolás e gyűrűfullánkkal, rögtöni halált okoz. Egyszer megmutattam neki azt egy nagy sinkoránján. Ettől fogva aztán félt tőlem.[1]

A delnő megmutatta Frigyesnek az ujján viselt gyilkos stratagémát, a felpattanó acélfullánkkal. Akkor is az ujján volt az, amikor őt ölelgette.

– Az én ölelésem a kobrakígyó ölelése! – mondá a hölgy, összeszorított fogairól felhúzva piros ajkait.

Egyszer aztán, mikor egyedül voltunk, azt mondá nekem Trenk Ferenc: „Én adnék önnek cserébe azért a gyűrűért egy másik gyűrűt, ami azzal fölér” – s a jegygyűrűjére mutatott.

Én felháborodva mondám neki: „Csak nem akarja ön a feleségét megölni, hogy engem elvehessen?”

Azt mondá erre ördögi vigyorgással az arcán:

– Nem szükséges valakit megölni: lehet meghalatni.

Nem voltam képes ennek a szónak az értelmét kitalálni. Nemsokára megtudtam azt. Amandának áldott állapota már nagyon előrehaladt. Egy napon Trenk Ferenc az új katonai fő parancsnok, gróf Sch…in tiszteletére, aki atyám helyébe jött, nagy parforce-vadászatot rendezett, amelyre minket is magával vitt. Tapasztalatlan nők voltunk mind a ketten: senki sem figyelmeztetett bennünket arra, hogy nőnek minő veszedelem lovaglásban részt venni, midőn Istentől megáldott állapotban van. És még minő lovaglásban! Árkokon, bokrokon keresztül ugratva; mocsarakba gázolva a falkától üldözött szarvas nyomában. És Trenk Ferenc még azt is megtette, hogy a hallali után, mikor neje izzadtan, felhevülten érkezett meg a vadásztanyára, jéghideg forrásvizet nyújtott neki az ivótülkébél. Másnap Amanda lázt kapott, s néhány nap múlva meghalt.

– De hisz ez hitvesgyilkolás! – kiálta fel Frigyes elszörnyedve.

– Az volt. Szegény Amanda nénémet gyermekével együtt temették el egy koporsóban. Mikor a sírbolttól visszatértünk (Amanda katonai parádéval lett eltemetve), az első szava az volt hozzám Trenk Ferencnek Sch…in ezredes jelenlétében: „No, kedvesem, most már özvegy vagyok.” Ez a szó őrültté tett. Szétnéztem: kinél keressek menekülést? És ha egy orangután lett volna is! Megragadtam Sch…in ezredes kezét. „Uram! vegyen ön engem feleségül.” Az ezredes meg volt lepetve. „Kisasszony! Én öreg ember vagyok már, ripacsos képű és rigolyás!”

– Én olyan hűséges neje leszek önnek, mint egy rabnő, mint egy kutya! Követem önt minden viszontagság között!

Ferenc dúlt-fúlt dühében: fenyegetődzött, hogy megöl. De én szemébe mondtam, hogy gyűlölöm, mint testvérem gyilkosát, s nem lesz életemnek más törekvése, mint hogy őt a vérpadra juttassam. Így lettem Sch…in ezredes nejévé. Jó ember volt. Inkább atyám volt, mint férjem. Nem hoztam szégyent a nevére. Vele jártam mindenütt a táborozás alatt, megosztottam a sátorát. Férfiöltözetben mellette lovagoltam. Amíg ő a csapatjait vezényelte, én megfőztem az ebédjét, kimostam a szennyesét. A nagy hadjárat megkezdődött; férjem tábornoki rangot kapott, s dandárparancsnok lett.

Ugyanekkor Trenk Ferenc felajánlá a bécsi kormánynak, hogy ő egy szabadcsapatot alakít pandúrokból és rablókból, ha a királynő az utóbbiaknak amnesztiát biztosít. Elfogadták az ajánlatát. A kegyelemlevél megjött. Trenk Ferenc azt kihirdetteté az egész tartományban. A rablók kinevették vele, s nem jöttek a zászlója alá. Ekkor aztán valódi hadjáratot indított meg ellenük: a saját pandúrjait összegyűjtve, kivette őket minden rejtekükból, s beszorítá valamennyit a Száva és Szudiszava folyók szögletébe. Ott azután az éhség kényszeríté őket a kapitulációra.

Ó, az az ember egy elhibázott összetétele a hősnek és a szörnyetegnek; aki ugyanannyi bámulatot, mint amennyi megvetést tud maga iránt fölkelteni. Ezt még senki sem gyűlölte anélkül, hogy ne szerette volna. Én, mikor meg akarom semmisíteni, akkor imádom legjobban. Hiszen, ha nem imádnám, nem gondolnék mindig reá! Nem válogatnék örökké a halálnemekben, amikkel megsemmisítsem. Néha már ott vagyok a fantáziámmal, hogy látom a fejét legördülni a hóhérpallos alatt, s akkor aztán megint a képzeletemben fölveszem a porból azt a csúf ördögpofájú fejet, és a könnyeimmel mosom tisztára.

Trenk Frigyes elgondolkozott rajta, vajon mi a nagyobb gyönyör, amit ez a tündérnő osztogat: az-e, amiben Trenk Frigyest, vagy amiben Trenk Frányót részesíti?

A hölgy folytatá a kedélyes adomázást. Volt rá idejük. A katonák a szekereket rakták meg szüleséggel.

– Minő nép volt az, amelyet maga körül gyűjtött ily módon Trenk Ferenc! Én láttam őket; mert a férjem is Pozsegában toborzá az újoncait az ezredéhez, s egybekelésünk után gyakran átrándultunk Trenk kastélyába; férjem hivatalos kötelességből: én haragból, melybe jó adag kíváncsiság vegyült. Mindennap vártam, hogy agyonütik a saját harcosai.

Arravaló emberek voltak. Mind öles termetű alakok, marcona tekintettel, orcáikban ki van fejezve egész jellemük: vakmerőség, kegyetlenség, gyanú. Vonásaik olyan kemények, mintha ércből volnának faragva; emlékeztetnek azokra a gnómokra, amik a templomok csatornafőit képezik. Erejük a mesével határos: akármelyik megteszi, hogy egy lopott tehenet fölkap a vállára, s úgy viszi át az egy szál fenyőbül készült bürün egyik partról a másikra. Senki ezeket a világon fegyelemben nem tarthatná Trenken kívül. De ez uralkodik rajtuk. A legkisebb engedetlenségért halállal büntet: ő maga a bíró és a hóhér. Hanem aztán jutalmazni is tud. Egy-egy napot tivornyára enged a cimboráknak: akkor aztán minden szabad! Senkinek sincs parancsszava: magának a vezérnek sem. Ő is együtt dőzsöl, dalol, dulakodik a többiekkel; előhozatja a hegedűjét, s húzza nekik a lábaik alá a vad toporzékoló tánc nótáját. Máskor meg a forró napon egzecéroztatja őket hajnaltól estig, s nem engedi őket a patakhoz menni, hogy szomjukat eloltsák; ő maga is velük tűr éhséget és szomjat.

Egyszer így gyakorolta a haramiacsapatját a sorlövésben. Be akarta nekik tanítani azt a metódust, ami a porosz gránátosokat oly ellenállhatatlanokká teszi, hogy bevárják a támadó lovasságot kétszáz lépésnyire, s akkor egymás után háromszor adnak sortüzet, s ennek olyan gyorsan kell menni, amilyen gyorsan egy vágtató lovascsapat kétszáz lépésnyiről az eleven bástyáig eljut.

A haramiákból lett katonák zúgolódtak a fárasztó gyakorlat miatt; de még inkább azért, hogy a vezér folyvást szidta őket.

Egyszer aztán golyóval kezdtek lőni. Trenk Ferenc alatt összerogyott a paripa: keresztüllőtték.

Ekkor Trenk kihúzta a kardját, odament a felállított hadsor elé, s elkezdte számlálni: „egy, kettő, három, négy”. A negyediknek egy csapással leütötte a fejét. Továbbhaladt. „Egy, kettő, három, négy.”Megint leütött egy fejet. Azután egy harmadikat. Negyedelni kezdte a csapatot. Ekkor előugrott a sorból egy harámbasa odakiáltva:

– Hagyd abba! Én voltam az, aki a golyóval lőttem rád. Nem tűrjük a zsarnokságodat tovább. Velem mérd össze a kardodat ha ember vagy!

Ezt a harámbasát Trenk Ferenc egy kardcsapással, a nyakától az övéig hasította ketté.

Erre föllázadt az egész ezred. Kardot, handzsárt rántottak, s rárohantak a vezérre. És Trenk Ferenc a lázadó tömeg közepette osztotta jobbra-balra a halálos csapásokat: úgy dúlt a sokaság között, mint egy Orlandó , mint a Nibelungen-dal sérthetetlen vitézei, sőt megtette azt, amit Oroszlánszívű Richárd Palesztinában, hogy amidőn keresztülvágta magát az útját álló pogány seregen, akkor visszafordult, s újra közéjük rohant, dühöngve.

De már ez az emberfölötti vitézség még a haramianépet is meghatotta. „Állj meg! Hagyd el!” – kiabálták minden oldalról, s térdre omlottak előtte, kardjaikat markolattal fordítva felé, nyújtották meghódolás jeléül. Akkor aztán Trenk is eldobta vértől gőzölgő pallosát, s ölelte, csókolta a vitézeit, akik nagy diadalordítással emelték vállaikra, s úgy hordozták körül. E hihetetlen harc után haláláig hű lett hozzá az egész haramiahad: ez lett a testőrsége, ez lett a magja a dandárjának.

Nemsokára egész dandár vette körül. Szabadcsapatja felszaporodott ötezer emberre. Azok között már nagy számmal voltak magyarok; azokból is – természetesen – a java: csikós, gulyás; futóbetyár, bakonyi kondás. Nehéz volt hozzájuk méltó tiszteket találni. Amely hadnagy nem volt olyan vakmerő, mint amilyennek a vezér kívánta, azt kirúgta táborából: „vénasszony vagy!” – mondá szemébe a hadsor előtt. De sok idegen vitéz odajött hozzá a harciskoláját kitanulni, köztük finom gavallérok, mint Laudon.[2]

Nem lelkesíté azt a fegyveres tömeget az a honszeretet, ami a magyart és horvátot annyi hőstettekre egyesíté hajdan; sem a fanatikus hitrajongás, ami a törököt a csatába viszi, sem a dicsvágy: csupán a rablási szenvedély. A vezértől elkezdve az utolsó pandúrig mindannyinak az volt az öröme; vérfürdőben úszni, kincseket zsákolni; felgyújtott városok lobogványában gyönyörködni; aztán dobzódni az összerogyásig. S mindezt a rossz ösztönt fel tudta használni Trenk Ferenc valódi hadvezéri lángésszel. Majd mondok el önnek egypár esetet róla, ami a mesével határos: hogyan tudott csekély eszközökkel, az ellenség lelkiállapotját felhasználva, nagy sikert kivívni.

Trenk Ferencnek Lotharingi Károly főherceg teljhatalmat adott (és egyebet semmit), hogy gyűjtsön a saját költségére egy szabadcsapatot: azt ruházza, fegyverezze fel tetszése szerint, fizesse, élelmezze, ahogy tudja, s hadakozzék vele saját belátása szerint, teljesen függetlenül a vezénylő generálisoktól. S ezt a felhatalmazást Trenk Ferenc olyan ügyesen használta fel, hogy kezdettől fogva kedvencévé lett a bajorországi hadsereg vezérének, Khevenhüllernek. Mindig előtte járt a hadsereg zömének, s amíg az hidat vert az Izáron, ő átúsztatott rajta, s az ellenség csapatjait folytonos támadásaival el tudta foglalni. Csoda vitézségének a híre megelőzte jöttét, irgalmat nem ismerő kegyetlensége megbénítá az ellenséget.

Egy bajor helységet, Filshofent, hatszáz francia tartott megszállva. Trenk Ferenc Laudonnal és egypár testőrével előreszáguldott kémszemlézni, a saját ezredeit messze hagyva maga mögött, kettőjükön kívül nem voltak többen tíz lovasnál, mikor a helységben levő franciákra bukkantak.

Rendes eszű vezér ilyen esetben visszafordult volna, hogy a csapatjait elővezesse. De azok négy mérföldnyire voltak a háta mögött; mire értük megy és visszatér, az ellenségnek csak hűlt helyét fogja találni. A komikum kvintesszenciája, amit ekkor Trenk kigondolt. A mezőn volt a learatott lóhere, amit bajor gazdák szokása szerint magas póznákra szoktak felaggatni szikkadásra; Trenk hirtelen felszabdaltatta a tíz szerezsánjának a vörös köpönyegeit, s azoknak a darabjaiból sipkákat csináltatott. Aztán egy-egy érett tököt húzatott a lóherés póznák hegyébe, feldíszítve vörös sipkával. Azok a bokrok közül úgy tűntek elő, mint megannyi vörös sipkás óriások. Akkor aztán trombitájával riadót fúvatott, s Laudont odalovagoltatá a város kapujához, kapitulációra szólítva fel a várőrséget. S erre a hatszáz francia tisztestül együtt megadta magát Trenknek meg az ő vörös sipkás manekénjeinek. Az ember azt hinné, hogy ez egy rossz mese, ha a hadi bülletinben meg nem volna örökítve, a fővezér magasztaló elismerése mellett. Az ilyen csodasiker biztosítá számára azután a hadparancsnokok elnézését féktelen kicsapongásai és kegyetlenségei iránt. Trenknek a neve egy új fegyvernem volt.

– Nem irigylem ezt a dicsőséget.

– De ő is megkapta egyszer a büntetését, mégpedig a saját keze által. Mikor Filshofent egy éjjeli rohammal elfoglalta, a pandúrjainak szabad rablást engedett a városban. EIőbb azonban dobszó mellett kihirdetteté, hogy amely cseléd elárulja, hogy a gazdája hova rejtette el a pénzét, a prédából tizedrészt kap. Ez is jó metódusnak vált be. A háború demoralizálja az embereket. Akadt áruló elég. Egy ilyen pribék megsúgta Ferencnek, hogy a patikárusnak húszezer forintja van elrejtve egy vasdobozban. Maga a farmakóp elmenekült a városból. Ezt a gazdag zsákmányt nem akarta Trenk Ferenc megosztani a cimboráival. Csak egy pandúrt vitt magával, aki a zárt vasajtót feltörje a kecskelábbal, s a ládák tetejét fejszével beütögesse. A patika alatti pincében rátaláltak a vasdobozra. De nem egy volt ott, hanem több, valamennyi mind ólommal leforrasztva. Trenk nem sokat olvasztgatta az ólmozást, hanem bevágatta a vasdoboz tetejét fejszeéllel. Az egyikben gálic volt, a másikban ólomcukor, egynek a súlyáról azt hitték, hogy arany van benne. Aztán mercuriussal volt tele. Nagy volt a káromkodás. Végre egy vörös kereszttel jelölt dobozra akadtak. No, ez lesz az igazi! A többieken halálfej volt. Mikor aztán a pandúr belevágott a doboz tetejébe, az egyszerre szétpukkant, lőpor volt benne, amit a fejszétől adott szikra felrobbantott. Az egész patika levegőbe röpült, s Trenk Ferencet odatemette az omladékok alá.

A szerezsánok hadnagya, Laudon, rögtön munkába állítá az embereit, s a romokat eltakarítva, rátalált Trenkre és a pandúrjára. Trenk eszméletén kívül volt; de még élt. Szerencséje volt, hogy előtte állt a manipuláló pandúr a robbanáskor; az egy idomtalan tömeggé lett összezúzva, égve; de a vezérét megvédte a testével. Csak az arca szenvedett Trenknek a robbanástól, azt a láng úgy teleszórta fekete pontokkal, hogy azontúl semmi sem hiányzott neki a Belzebub lárvájából. Napokba került, amíg enyhítő tapaszokkal, kollirokkal annyira vitték, hogy feldagadt szemhéjait fel tudta nyitni. Laudont látta maga előtt.

– Mi történt velem? – kérdezte tőle.

Laudon aztán elmondá neki, hogy a patika felrobbant, s a vezér urat annak az omladékai közül ásták ki.

– Hát a húszezer forint? – kérdezé Trenk hamarosan.

Laudon nem tudott semmi húszezer forintról.

– Hazudsz! – kiáltott Trenk. – Azt te találtad meg! Egy vasdobozban volt! Te dugtad el!

Laudon szavát adta, hogy ő nem talált semmi pénzt vagy kincset érő holmit a patika romjai között, a még épen maradt dobozokban csupa arkánák és heroikák voltak; azokat kiöntötték a pöcébe, hogy valaki meg ne egye.

– Nem igaz! Tolvaj vagy! Elloptad az én zsákmányomat.

Erre a szóra Laudonban is felforrott a nemes vér.

– Hallja, ezredes úr! Ne nagyon osztogassa a tolvaj címet, mert azt én nem veszem megtiszteltetésnek. Én nem találtam semmi pénzt. Csak egypár dögöt. Az urat meg a pandúrját. S ha én találtam volna is meg azt a keresett kincset, hát az az én zsákmányom volna, s nem szólhatna érte senki. S ha az urat ott hagytam volna, azért sem szólhatna senki.

Ezt a kemény visszatromfolást csak elnyelte akkor Trenk Ferenc. De ő nem az az ember, aki a bosszúságot el szokta felejteni. De még nem is az az ember, akit ki lehet engesztelni. Egy mázsa jótétemény nem nyom le nála egy nehezék megbántást. Az, hogy Laudon őt a halálból mentette meg, hogy a sírból ásta elő, mind nem volt előtte mentség. Ettől a naptól kezdve folytonosan azon mesterkedett, hogy Laudont valami módon elpusztítsa. A legundokabb alávalóság volt, amit a hadnagyaival elkövetett, akik nem akarták neki önként átengedni a zsákmányukat. Mint vezér arra használta fel parancsnoki hatalmát, hogy az ilyen tiszteket a legveszélyesebb vállalatokkal bízta meg, amikben ott kellett nekik veszni. Az elesett tisztnek a holmiját aztán a saját örökségének tekinté. Azt mondta: a török szultán is örököse a basáinak.

Trenk Ferenc folyvást kémekkel kísértette Laudont minden jártában-keltében, s azok hírül hozták neki, hogy a hadnagy nagyon bőven szórja a pénzt, a tarsolya tele van arannyal. Dühös volt érte. Azt hitte, az az ő zsákmányából telik.

Egyszer aztán kiküldé Laudont harminc magyar huszárral a francia lovasság fölverésére. Azt adta neki utasításul, hogy csak kezdjen csatározást a vértesekkel, majd ő aztán a többi huszárokkal segítségére fog sietni az erdőből. A strázsamesternek ellenben azt az utasítást adta, hogy csak engedjék a hadnagyot a franciáktól összekaszaboltatni, hanem a lovát, az általvető iszákjával együtt hozzák vissza.

Az őrmesterben volt becsületérzés. Elmondta Laudonnak, hogy mi szándéka van vele Trenknek. Ekkor Laudon szétosztotta a nála levő pénzt a huszárok között, s mikor már körülfogta három század francia kürazír, s Trenk nem jött a segítségére, keresztülvágta magát az ellenségen, de többé nem ment vissza Trenkhez, hanem felment Bécsbe, s bevádolta a főhaditanácsnál a pandúrvezért. Már akkor egész raja az elcsapott tiszteknek segített Trenknek a jó hírét terjeszteni a fővárosban. De még nem merték őt bántani. Nagy szükségük volt rá. A királynő szörnyedezett a rémmeséken; de azt mondá: „Mais c’est la guerre!”

Itt félbeszakítá a beszélgetést a huszárstrázsamester, aki jött jelenteni, hogy a kocsik meg vannak már rakva szüleséggel. Huszonkét szekér. (Szekér alatt azonban érteni kell azokat a két kereken mozgó járműveket, amikbe két rúd közé egy lovat szoktak fogni. A kocsis a nyeregből hajt.)

– No, hát oda éppen jó lesz az elfogott huszonkét huszárnak a lova. Maguk a foglyok lesznek a kocsisok.

– Ne induljanak még! – tanácsolá az úrnő. – Várják be, míg besötétül.

Frigyes ezzel az utasítással bocsátá vissza a strázsamestert, s ismét elfoglalta a helyét az úrnővel szemközt a kávézóasztal mellett.

– A legiszonytatóbb dolgát Trenk Ferencnek saját szemeimmel láttam – mondá a delnő, már a harmadik szivarra gyújtva; csak félig szívta ki mindegyiket. – Férjemnek a dandára Cham városát ostromolta. A hasonló nevű folyam mellett van egy kis erősség, melynek várőrsége kiváltképpen nagyon erélyesen védte magát. S a védelemben részt vett a város lakossága is. A várat férjem lövészei ostrommal vették meg, derekasan küzdve a bajorokkal. Mikor aztán a városbeliek látták, hogy a fellegvár megostromoltatott, menekülni kezdtek a városból. Egy híd vezetett a Cham folyó túlsó partjára. Mi egy halom tetejéről néztük, hogy tódul a város védtelen népessége, asszonyok, gyermekek, hátukon vitt holmijaikkal a hídon keresztül. Ekkor Trenk Ferenc átúsztatott a folyón a pandúrjaival s elállta az útját a menekülő népnek.

Amit akkor látnom és hallanom kellett, azt soha el nem fogom felejteni. Trenk pandúrjai meztelenre levetkőztették a menekülő nőket, s miután még az inget is lehúzták róluk, beledobták őket a folyóba. A gyermekeiket utánuk. A vízbe halók kínordítása felhangzott mihozzánk. Én kétségbeesetten rohantam a férjemhez, könyörögve, hogy vessen véget ennek a tömeggyilkolásnak. Ő rögtön nyargaltatá a hadsegédét Trenk Ferenchez, azzal a paranccsal, hogy azonnal hagyja abba a menekülő asszonyok fosztogatását, legyilkolását! S tudja ön, mit üzent erre vissza? Hogy őneki a dandárvezér nem parancsol; mert neki Károly főhercegtől van meghatalmazása úgy viselni a háborút, ahogy a pandúrok szokták. S hogy őneki joga van a Cham városi népen bosszút állani, mert azok az ő pandúrjai közül nyolcat elfogtak, azoknak a kezeit levagdalták, s így hurcolták végig az utcákon közcsúfságra. Hát ha joga volt egykor Róbert Károlynak a felesége levágott négy ujjáért az egész Zách nemzetséget leányostul, gyermekestül kiirtani, neki is hasonló joga van ezt tenni nyolc derék pandúr levágott kezéért a chamiakkal. Ekkor az én unszolásomra még egyszer odaüzent hozzá a férjem, hogy az én kedvemért, az én könyörgésemre hagyjon fel a nők elleni kegyetlenkedéssel. Erre gúnyosan az üzente vissza, hogy kedvem szerint fog cselekedni: a szép leányokat nem ölette meg, azokat visszatartotta, s majd meglátom, hogy milyen szépen bánnak velük a pandúrok!

– …Ugye, hogy elpirult ön? – szakítá félbe az elbeszélését Miranda. – Nekem jobb, mert festék van az arcomon: beszélhetek olyan dolgokról, amik fölött egy gárdistahadnagy elpirul. De ez a szörnytett csordulásra bírta a kelyhet. Neupperg tábornagy vádat emelt Trenk Ferenc ellen Bécsben a chami asszonygyilkolásért. A királyné parancsára elfogatták, s vasra verve vitték fel Bécsbe a haditanács elé, melynek elnöke Weber báró volt. Trenktól elvették a pandúrcsapatok fölötti parancsnokságot, felosztva azokat három német frájbájter között. Menczel, Bärenklau és Tripsz volt a kedves lóherének a neve. Ekkor aztán hárman raboltak egy helyett. De hárman együtt sem értek fel egy Trenkkel harci vitézség dolgában.

Férjem az esemény után maga kérte a főhaditanácstól, hogy szabadítsák fel a bajorországi parancsnokságtól, s helyezzék át az olaszországi hadsereghez. Bemocskolva érezte a nevét Trenk infámiája által, aki vele együtt működött. Olaszországban nem is keresett mást, mint egy becsületes halál által tisztára mosni katonai jó hírnevét. Nemsokára megtalálta. A csatatéren esett el. Az én kezeim között halt meg; utolsó szembehunyásáig vele voltam; azt mondá haldokolva: „Jó asszony voltál!” Igazat mondott. Özvegyi tartásul egész vagyonát rám hagyta, melyet a szép csehországi birtok képez. Én azonban fiatal voltam, semmi örömöm nem volt még a világban. Nem is ismertem még a nagyvilágot. Felkerültem Bécsbe. – Bevezettek az udvarhoz. Az addig ismeretlen fény, hízelgés, csábítás közepette nem csoda, ha elvesztettem a fejemet, de cserébe esett. Én is elkábítottam másoknak a fejét. Nem megy ez vétekszámba. A nemesi címer a legszebb fügefalevél. Hiú is voltam. S nagyravágyásomnak hízelgett az, hogy nincs olyan fényes kalap az udvarnál, melyet az én üdvözlésemre meg ne emeljenek. – Ez volt a vesztem. – Egy kalapnak mégiscsak békét kellett volna hagynom. – Kitalálja ön az enigmát? – Nem találja ki? – Jó. – Pedig jó volna, ha a példámon okulna. Önnek is mese nagy szerencséje van az udvar napfényében. Válogathat a planéták között. De ön magához a naphoz is hozzányúl. – Vigyázzon magára! – Meg fogja égetni a kezét, ahogy én megégettem az enyémet. – Egy szép napon zárt kocsi állt meg a palotám előtt, s egy udvari tanácsos lépett be hozzám legfelsőbb paranccsal, melyben tudtomra lett adva, hogy azonnal induljak csehországi kastélyomba, és onnan ki ne mozduljak. Bécs városába többé fel nem mehetek, hacsak nem a rendőrfőnök általa hübschlerinneknek osztott türelmi bárca mellett.

A hölgy fáratag mozdulattal veté magát dívánja vánkosára, legyezőjét összecsapva, s mintegy magának mondva, amit mondott.

– És most itt vagyok, fiatalon, özvegyen, száműzve egy cseh faluba, s várva az ellenséget, aki, mint az elbűvölt hercegasszonyt, börtönömből kiszabadítson.

Ezt a szót Frigyes egyenes biztatásnak vette, hogy a hölgy mellé üljön a kerevetre. – Ha csak ellenség kell!

Miranda azonban egyszerre eloszlatta a félreértését; a legyező újra kitárult, s kettőjük arcát elválasztá egymástól.

– Hohó, fiatal barátom! Ön nem az az ellenség, aki engem megszabadít, hanem akit én szabadítok meg.

Frigyes valamit hebegett az elmúlt édeni óráról.

– Jajh, barátom; az olyan régen volt, hogy már elfeledtem. Ön nem fogja elfelejteni, de óva intem, hogy őrizkedjék azzal eldicsekedni a táborban a pajtásai előtt, mert azért önt haditörvényszék elé állítják és főbe lövik. Egy vezénylőtiszt aki ottfelejti a katonáit a veszélyes álláson, s a lesben álló ellenség által egy hölgy budoárjában hagyja magát meglepetni. Ezt jó lesz ki nem trombitálni. Hanem ha a királynak elmondja ön, azt nem bánom.

Frigyesnek az arcába szökött a vér. Szégyenpír volt az rajta. Miranda megsimogatta ezt az elpirult arcot. Nincs annál igézőbb, mint egy húszesztendős fiú, aki még elpirul.

– Maga nagy gyermek. Üljön vissza a helyére. Hiszen nincs közöttünk mindennek vége. Ön még énvelem többször fog találkozni, mert a Trenkek sorsa az enyémmel szorosan össze van bonyolítva. S én önhöz mindig jó leszek. Hanem most értse meg a dolgát egészen. Tudja ön? A maga dolgát: nem az enyémet. Még eddig úgy tetszik, mintha folyvást magamról beszéltem volna, meg az ön nagybátyjáról, pedig önnek magyaráztam valamit, ami önnek a sorsára nagy befolyással lesz. Ön még az a gyermek, aki a tóparton gondtalanul gyönyörködik a tó fenekét ellepő virágokban, s nem sejti, hogy az a víz olyan mély, hogy ha ön beleesik, hát odafullad. Meg kell fogni önnek a derekán a járszalagot. No! Maradjon veszteg a helyén, viselje magát szépen; most mindjárt önről lesz szó.

S hogy nagyobb kényelembe helyezze magát, a hölgy fölszedte maga alá a lábait, s úgy ült a kereveten, ahogy török asszonyok szoktak.

– A száműzetésemnél hagytam el. Nemsokára bejöttek a poroszok Csehországba, s elfoglalták a fővárost. Ezúttal a cseh főnemesek nem siettek Frigyes király udvarlására. Pedig szép farsangi idő volt. Akkor talán én is kaptam volna egy meghívót az udvari bálra. De hát Frigyesnek már csak a politikára meg a katonákra volt gondja; ránk, asszonyokra nem ügyelt. Pedig mondhatom, hogy az asszonyok sokat tehetnek, amit a férfiak vitézsége meg nem tesz. Önök nem mozdultak ki Prágából: várták a sült galambokat, amiket XV. Lajos le fog lövöldözni „pour le Roy de Prusse!” Várhatnak arra már! Meghalt a szép Chateauroux hercegnő, aki XV. Lajos koponyájában, a kraneológia szerint, a harcvágy orgánumát képezte. A francia király most gyászol és beteg.

– Chateauroux hercegnő meghalt? – kérdé elbámulva Frigyes.

– Meg biz az: egy pohár jeges víztől. Hát önök még azt sem tudják? Minden összeköttetésük meg van szakítva a külvilággal. A rettenetes Trenk megint itt van! Amint önök a háborút megindították, a királynő rögtön előhozatta a börtönből, s visszatette, a pandúrjai fővezérségébe; most az hatalmasabb, mint azelőtt volt. Ő tört utat a Rhénuson keresztül Károly főherceg ármádiája számára a maga hihetetlen hős merényletével. Filippsburgnál a Rhénus szigetén volt a franciáknak egy bevehetetlennek híresztelt váruk. Trenk éjjel átúszott hatszáz pandúrral a szigetre, s felmászott a sáncokra. Az őrséget kardra hányták. A városparancsnokot, Créve-Coeur márkit Trenk maga vágta le. S amint ezt elvégezték, azon frissiben átúsztak a Rhénus másik ágán; a túlparton meg két ezred bajor lovast találtak csendes pihenésben, azok között is iszonyú mészárlást követtek el, s ezzel átvitték a háborút francia földre. Mindezt én első kézből tudom.

– S mi erről Prágában semmit sem tudunk; csak arról van tudomásunk, hogy a magyar szabadcsapatok körös-körül dongnak bennünket.

– Nem ám; mert az asszonyokat teljesen mellőzi a király. Egy ilyen háborúban, mint a mostani, a férfi mint hírhozó, teljesen hasznavehetetlen: azt rögtön elfogják, felakasztják; míg ha egy szépasszony az ellenség kezébe kerül is, legfeljebb egy kis galante avanture-je támad; kivágja magát, s odább menekül. De hát Frigyes király fejébe vette, hogy ő a sátorban a spártait játssza. Meg tudja tagadni magát.

– Megtagadja magát? – szólt bele Frigyes elbámulva.

– Hát persze, hogy megtagadja! Ő, maga pirók! Talán még azt sem hallotta soha, hogy a szép Frigyes alapjában bonvivant, minden jó tulajdonságával egy szibaritának. Persze, Berlinben a gárdisták között nem cirkuláltatják az öreg királynak, Frigyes Vilmosnak azt a levelét, amit a trónörököséhez írt, mikor azt rajtakapta, hogy az a szép Ritter Dórisz énekesnő miatt meg akar szökni Angliába, de Bécsben mindenki könyv nélkül tudja azt a levelet, amiben az öreg király azt mondja a bebörtönzött fiának: „ugye jobb szeretnéd, ha egy maître de flûte-öt hozatnék a számodra Párizsból egy tucat furulyával, meg egy banda komédiást egy nagy orkesztrummal, meg egy csorda francia táncmestert egy svadron petit-maître-rel, s építtetnék hozzá egy nagy komédiaházat: ez neked jobban tetszene, mint egy kompánia gránátos, aki szerinted csak canaille; hanem egy olyan petit-maître, egy olyan kinyalt franciácska, egy bon mot, egy-egy rózsácska, egy komédiásocska, az neked valami nóbel! Az királyi dolog! Az »digne d’un prince! « Ezek a te sentiment-jaid, amiket ifjúkorod óta a gézengúzok és örömleányok a szívedbe tömtek!”

Ezzel a leleplezéssel új világításban látta a fiatal gárdista bálványozott királyát. Közelebb jött hozzá. Hát fiatal korában az is csak legény volt, mint ő. – Hát ha még most is az? – De mi oka volt ezt a kényes adatot az udvari krónikákból éppen ennek a hölgynek elmondani őelőtte?

Trenk Frigyesnek éles, fürkésző esze volt; hamar rájött a talány nyitjára.

– Hát most a komédiásokkal kevesebbet foglalkozik Frigyes király, mint azelőtt – folytatá a hölgy. – Pedig ezeknek egy hadvezér is vehetné hasznát. Ez a cigányhad jobban van értesülve a hadseregek mozdulatáról, mint a hadikormány. Nálam rendesen megfordulnak kóborlásaik alatt. Én szeretem őket; jól mulatok velük. Aztán elmondják az utazásaik célját. A thábori komédiás-trupp egyszerre csak felkerekedik, s utazik Szászországba. Pedig Tháborban porosz ezred fekszik, s a tisztek jó színházlátogatók. De ők már kanócillatot éreznek, s megtudták, hogy Károly herceg Szászországba siet. Más halandó fut a nagy hadseregek elől: a komédiások eléje sietnek, s ha egy városnak az egyik kapuján az ellenség vonul be trombita-, dobszóval, a másik kapuján a histriók csapatja nyomakodik elő szintén dob–, trombitaszóval. Ezektől tudom én, amit még Frigyes király nem tud, hogy amíg itt Prága körül a pandúrok, huszárok bosszantják portyázásaikkal, azalatt Károly főherceg hetvenezer főnyi sereggel közelít feléje Drezda felől.

Frigyes nyugtalankodni kezdett: felállt a helyéről.

– Ne békétlenkedjék, kicsikém. Ezóta már a király is tudja azt; holnap már nem fog ön neki újságot mondani vele. Tegnap délelőtt hatalmas janicsárzene riasztott fel. Azt hittem, megint komédiások jönnek: kisiettem az erkélyre. Hát kicsiny különbséggel ugyanaz a pereputty. Csakhogy ezek nem a közönség megnevettetésére játszanak. Trenk Ferenc jött a vörös köpönyegesei élén. Egész török muzsika jár előtte, síp, dob, trombita, réztányér, csinelli, fantasztikus jelmezbe bújtatott cigánybanda. Ezzel hirdeti jövetelét. Egyenesen ide tartott az én kastélyomba. Ellenállhatatlan vágya volt hosszas távollét után ismét találkozhatni velem. Alig ismertem rá. Azelőtt sem volt valami szép, de a lőporrobbanás óta összevissza van dúlva az arca vörös forradásokkal, s teleszórva fekete pontokkal; egy-egy pamat szakáll, bajusz, mint a jégverte vetés, berzed ki belőle.

– Megszépültem, ugye? – enyelgett, mikor rokoni öleléséből kibontakoztam. – Mennyi szép időt elvesztegettünk azóta mind a ketten! No, de ami halad, nem marad. Holnap meg fogja ön látni a szebbik Trenket, az unokaöcsémet.

Ő már tegnap értesülve volt a kémei által, hogy ön egy volontércsapatot állít össze, amellyel rekvizícióra fog kiindulni. S megtett minden intézkedést, hogy akármerre veszi ön az útját, mindenütt kész kelepcébe kerüljön.

Nekem természetesen, mint egy osztrák tábornok özvegyének, ezt a tervet nagy helyesléssel kellett fogadnom.

– Hallom, hogy igen szép gyerek a fickó – mondta Ferenc –, csupa tej és rózsa az arca; még a szakálla sem ütközik. No, majd adatok rá szép chlamiszt, amilyent Ganymedes visel a komédiában. Ezer ördög: a szerezsánjaimnak kell egy Ganymedes, ez jó lesz annak.

Frigyes most már dühösen ugrott fel a helyéről, s a kardja tokjával ütögette a padlót.

Miranda kacagott rajta.

– No, lássa ön! Ilyen atyafiságos tréfa várt önre ennél az expedíciónál. Én ma a kastély tornyáról néztem a távcsövemmel az ön közeledését. Láttam, micsoda nagy ostobaságokat követ ön el. A csapatja jobbik részét, a huszárokat felküldi a kolostorba, a gyöngébb csapatjával közelít a kastély felé, a gyalogokkal. Édeském! Az ilyen taktikával nem lesz az ember hadvezér. Önnek az lett volna a feladata, hogy azt az ötven huszárt szerteszét portyáztassa, kifürkészve, nincs-e valahol a parkban, a templomkerítés mögött, az árokban elrejtőzött ellenség? Én tudtam, hogy van. Itt lappangott a huszárcsapat a vadaskertemben. Ön kész prédának hozta ide magát. Virgácsot érdemelne ezért a könnyelműségéért, mint egy rossz gyerek. Én önt még nem láttam, csak a Ferenc iránti gyűlöletem sugallta, hogy megszabadítsam. Talán még egyéb ok is. Egy inasomat parasztruhába öltözve, kerülő úton a kolostorhoz futtattam, az ön altisztjének üzenetet küldve, hogy siessen rögtön a hadnagya megszabadítására. De addig is ön a legnagyobb veszélyben forgott. Arról bizonyos voltam, hogy egy gárdista kornét, ha egy kastélyba szüleséget rekvirálni beront, el nem mulasztja látogatást tenni a kastély uránál. Hanem az megint bizonyos volt, hogy amint ön meghallja, hogy az udvaron lárma van: verekednek, le fog sietni, s akkor veszve van. Meg nem ölik, mert arra parancsuk van; de van egy stratagémájuk, amivel minden vitézséget csúffá tesznek, egy kerek hálót hajítanak önnek a fejére, melybe gubancolva, ha Herkules erejével bír is, le kell fegyvereztetnie. Akkor aztán megkötözve lóra dobják, s elvágtatnak. A megmentésére jövő huszárok nem érik ezeket utol. Én tehát egy drasztikus eszközhöz folyamodtam önnek a megmentésére.

Tehát csak drasztikus módszer volt: semmi egyéb!

Miranda egész hidegvérrel nézett szét, valamit keresett. Frigyes kitalálta: a szivarját, amit a kerevet melletti polckára tett le. Sietett neki vele szolgálni.

– Köszönöm; másodszor nem gyújtok rá a szivarra, ha kialudt.

Ez is napkeleti virágnyelv volt.

S új szivarra gyújtott, annak a füstjét fújta az ifjú szeme közé.

– Már most még egy jó mappát kell önnek átadnom, amelyben vörös vonallal megjelölve találja meg ön a kerülő utat, melyen a királyhoz egész kényelmesen eljuthat a szénásszerekeivel együtt; a huszárjait hadirend szerint à cheval bocsátva az út két oldalán az esetleges ámbüszkádok felverésére. Az avantgárdáról és arrière-gárdáról se feledkezzék meg. E kerülő úton ki fogja ön játszani a pandúrvezér minden kelepcéit, s holnap délig rátalál a király táborára. De semmiféle lövöldözés által ne hagyja magát zavartatni.

Ez a hölgy úgy beszélt, mint egy tapasztalt katonáné.

De Frigyes is úgy fogadta az utasításokat, mintha a generálisa szájából jönnének.

– Grófné! Én az örök hála érzetét fogom ön iránt megőrizni szívemben.

– Sose hálálkodjék ön; én elsősorban Frigyes királynak akartam jó szolgálatot tenni. Az a bonne fortune, ami önt érte, a királynak szólt, nem önnek.

– Ah! „Per procura”! – szólt nevetve Frigyes.

A nevetést a hölgy is viszonozta.

– No, lássa ön: ez jó bon mot volt egy gárdista kornéttól. Hát per procura…

Trenk Frigyes kezdette már egész közelből látni ezt a hölgyet.

Frigyes király mellé is odaillenék egy Chateauroux hercegnő.

Reasszumálva a látottakat, hallottakat és tapasztaltakat, ez a fantázia nem is egészen ködfátyolképnek való.

Trenk Frigyes egy tiszteletteljes kézcsókkal vett búcsút tündérasszonyától, ki őt, ahogy kitüntetett vendéget szokás, egész a lépcsőtornácig kikísérte. Ott is még gyönyörű büsztjével a lépcsőkorláton keresztüldőlve, utánanézett.

Mikor már odalenn volt Frigyes a korridoron, megcsendült a delnő szava.

– A propos, Trenk! Jöjjön csak vissza! Még egy mondanivalóm van önnek.

Az ilyen visszahívás követte mondanivalók szoktak igen kellemesek lenni!

Frigyes négyesével ugorva át a lépcsőket, sietett Miranda előtt teremni.

A szépasszony akkor a két gömbölyű karját Frigyes két vállára téve, olyan közel hajolt hozzá, hogy csakugyan azt hihette, hogy ebből egy szívteljes búcsúcsók lesz: pour la bonne bouche.

De bizony nem az lett. A hölgy azt súgta Frigyesnek a fülébe:

– Majd elfeledtem önnek a legnevezetesebbet elmondani. Az ön kedves nagybátyja néhány nap előtt önnek igen jó szolgálatot tett. A pandúrjaival megrohanta Budweisst, melyet a porosz Walrabe-ezred tartott megszállva. A poroszok az első rohamra kapituláltak. Trenknek a pandúrjai aztán süveget cseréltek a poroszokkal. Csupa tréfa volt látnia vörös köpönyegeseket az önök gránátosainak hegyes püspöksüvegforma bonnetjeikkel a fejükön.

– S ezt nevezi a grófné nekem tett jó szolgálatnak? – szólt Frigyes elkomorodva.

– Várja ön be a végét. Budweiss kapitulációja után gyorsan, még aznap feladták a poroszok Trenk Ferenc pandúrjainak Thábor és Frauenberg várait, s ez utóbbiban foglyul esett a Walrabe- és Kreuz-ezredek dandárparancsnoka, A. Z. herceg. Az isteni Amália hercegasszony most már hosszú időre szalmaözvegy.

Ezzel a két ujja hegyét Frigyes ajkára nyomva, mint a hallgatás pecsétjét, a szeme közé nevetett a hölgy, s aztán elfutott, még egyszer visszafordulva az ajtóban, s egy démoni incselkedő kacsintás nyilát lőve a szívébe, ahogy a pártusok szoktak.

Frigyes elámulva állt ott, egészen buta képpel: egész darázsraja által a legvisszásabb érzelmeknek körülrajozva.

Két porosz ezred megadja magát egy pandúrvezérnek! Minő szégyen, minő gyász! S maga az ezredek parancsnoka, a vezérek kitűnője, A. Z. herceg elfogva. Minő szerencsétlenség!

De az imádott hölgy egyedül maradt! Minő öröm, minő szerencse!

Frigyes király elveszté ezt az egész hadjáratot! Minő siralom!

De most sietve fog seregestül Berlinbe visszatérni! Minő öröm!

Ezen az egy rövid délutánon Trenk Frigyes a paradicsom gyönyöreitől kezdve a purgatórium kínszenvedéséig mindent megkóstolt.

Az alkonyat oltalma alatt útra kelt huszonkét megterhelt szénásszekerével.

Egész éjjel folyton hallotta a puskalövéseket, melyeket Trenk Ferenc pandúrjai váltottak egyes porosz szénázó csapatokkal. Éjféltájon egy erdőből negyven lovas vágtatott eléje, akikben porosz ulánusokra ismert. Azok is szénázni jártak. Saját magukat ki tudták vágni a pandúrok közül, de a szekereik ottvesztek.

Most aztán ez a negyven lovas is szaporítá az ő csapatját, mely másnap délfelé szerencsésen, baj nélkül elért a király táborába.

Csak Frigyes szívének volt baja.


[1] A „sinkorán” kutyákról hármas törvénykönyvünk emlékezik meg, eltiltva azoknak tartását a földesuraknak az 1729-i XXII. t. cikk 9-ik §-ban, mely magyarul így hangzik: „Hogy a vetésekben vadászatok alkalmával okozott károk elkerültessenek, senki a földesurak és nemesek közül angol vadászkutyákat, úgynevezett sinkoránokat tartani, még kevésbé azokkal vadászni ne merészkedjék.”

[2] Igazából „Loudon”-nak írják e később fénykörnyezte históriai nevet, de a magyarok „Laudon”-nak ismerik, saját helyesírásuk szerint kiejtve.


VisszaKezdőlapElőre