NYOLCADIK FEJEZET
A két Trenk szemtől szemben

II. Frigyes rátalált a keresett ellenfélre. Lotharingi Károly szembejött rá, egyenlő haderővel.

Marsovitznak hívják a helyet, ahol II. Frigyes elvesztette – nem az ütközetet –, hanem az egész hadjáratot. Ütközetre nem került sor.

Pedig mind a két tábor katonáinak forrott a vére a verekedési vágytól. De a „mama” azt mondta a gyerekeknek: „Csitt! Mentek aludni!”Ez a mindnyájunk közös mamája, a föld: ez akadályozta meg a verekedést.

Lotharingi Károly serege egy félkör alakú hegyen tanyázott, a hegy lankáin elhelyezett ágyúütegekkel. A hegy mindkét oldalán volt egy tó, melyeket egy lomha folyású csatorna kötött össze. A csatorna két oldalán süppedékes mocsár.

Szemben II. Frigyes hadserege szintén egy hegymagaslatot foglalt el; a két ellenség egymásnak a beleibe láthatott: megszámlálhatták az ágyúikat, lovasezredeiket; láthatták minden mozdulataikat. Azonban nem is mozdulhattak. Itt meg kellett állniuk és egymással farkasszemet nézni. A két ellenfél egymásnak az állását csak keskeny völgyeken át közelíthette meg; de maguk azok a hegyvápák is ketté voltak szakítva, mély sziklameredélyektől. Sziklák, mocsarak, tavak lehetetlenné tették az ütközetet. Károly herceg meg sem mozdult a helyéből. Neki kényelmes helyzete volt: hadserege bőven ellátva élelemmel. De Frigyes király háta mögött minden élelmezést lehetetlenné tudott tenni Trenk bátya. A király belátta, hogy a támadás lehetetlen. Visszavonulót fúvatott. Átvonult seregével az Elba túlsó partjára. Az egész hadjárat el volt veszve. Vissza kellett adnia Csehországot egy ágyúlövés nélkül, ahogy elfoglalta.

A visszavonulás Szilézia felé teljes hadirendben történt meg, három hadoszlopban, taktikai szabályok szerint. Lotharingi Károly serege csak nagy távolban kísérte; de meg nem támadta a hazatérő ellenséget. II. Frigyes maga egy dandárral, melyet a lovas és gyalog testőrség s a gárdagránátosok két zászlóalja képezett, négy tábori ágyúval vonult a centrumban; ellenségnek híre-nyoma sem volt. A királlyal volt együtt az egész főhadiszállás.

Estére Kollin városában szállt meg a király. Ez a hely meg volt babonázva ránézve. Már az első látogatása is fatális volt benne.

Amint besötétült, az előőrsre kiállított huszárpikétek nyargalvást jöttek jelenteni, hogy nagy csapat magyar lovasság közelít. A huszárok annyira vitték a vakmerőséget, hogy beszáguldoztak a városba, s ott lövöldözték ki a karabélyaikat.

Jasinszky, a gárdisták főparancsnoka, kiküldte egy szakasz lovassal Trenk Frigyest kémszemlészetre; az nemsokára azzal a hírrel tért vissza, hogy az egész mező hemzseg a száguldozó magyar huszárságtól.

A parancsnok erre utasítá, hogy menjen a királyt fölkeresni, s kérje a rendelkezését.

Frigyes lótott-futott a városban, keresve a királyt: senki sem tudta neki megmondani, hogy hová lett. Az egész haditanács nem tudott tanácsot adni. Végre a király inasa tudatá vele, hogy őfelsége felment a toronyba.

Frigyes utánasietett. Ott találta a királyt a toronyablakban, perspektívával a kezében.

– Mit akar kend? – kérdezé bosszúsan a király, mikor Trenk megszólította.

– Parancsát várom, fölség, hogy mit tegyünk?

– Tegye kend, amit akar! Iparkodjék a bőrét megmenteni.

– A parancsnokom kíván utasítást kapni a lovasgárda számára.

– No, hát vigye neki az utasítást, hogy a lovasgárda húzódjék ki az első hóstádból, s álljon fel a második hóstádban a glaszin, maradjon mindenki a nyeregben.

Akkor jött egy sűrű zápor, mely eltakarta az egész vidéket, a király nem látott semmit a toronyból. Koromsötét éjszaka lett.

Trenk Frigyes sietett az utasítással Jasinszkyhoz, s azzal a lovasgárda átvonult a városon a hóstádba.

A királynak volt sejtelme a veszély komolyságáról. Ahelyett, hogy a dandárját a belvárosban összpontosította volna, az egészet a hátsó külvárosban állítá fel, ahonnan kijárás van.

A zápor megszűnt, hanem azért a borult ég miatt sötét volt. De nemsokára lett aztán világítás elég! Megérkezett Trenk Ferenc maga a pandúrjai élén, s első dolga volt egypár magas házat felgyújtani. A vörös köpönyegesek elfoglalták a szélső házakat, s azoknak az ablakaiból kezdték meg a puskázást a poroszokra.

Ő maga, a fővezér, fekete lován, veres dolmányában, ott nyargalászott vakmerően, parancsokat osztva, a pokoli világítás közepett. Néha olyan közel jött Trenk Frigyeshez, hogy az arcát megláthatta. Álomvíziónak is rettenetes volt az!

Közben szólt a török muzsika: öreg dob, trombita, klarinét; hangzott a svihrovai nóta, amibe beleénekelt a szerezsánok bömbölő kardala. S hogy ne csak tűzzel és vassal rontsa az elleneit, még azt is kieszelte a pandúrvezér, hogy a csatornagátat átszakíttatá, s arra a városba omló víz egyszerre ellepte a glaszikat. A testőrök lovai hasig álltak az áradatban, s soraikat tizedelték a pandúrok golyói. Trenk Frigyes századából hét testőr elesett, s a saját lova is megsebesült. Hallotta a golyónak a pattanását, mely annak a nyakán behatolt. A paripa ágaskodott, hánykódott, majd levetette lovasát a nyeregból.

Szokatlan, megdöbbentő, minden hadi tudományt csúffá tevő volt ez a harcmodor. Támadás egy város közepén, sötét éjjel, melybe a felgyújtott házak lángja vet világot. A házakból lövöldöznek a magát védeni képtelen lovasságra, melyre ráeresztették a csatorna vizét. A megtámadott fél egy külvárosba beszorítva, ahonnan csak egy kapun át van kijárása. De kinn a város előtti téren pedig az ellenséges lovasság száguldozik, s minden menekülési rohamnak elvágja az útját.

Egy előnye volt csupán a király dandárának Trenk Ferenc fölött. Az a négy tábori ágyú. Ez a fegyvernem hiányzott a pandúrvezérnél. Utálta az ágyút mint haszontalan idővesztegető szerszámot. Neki a várostromhoz elég volt a lajtorja meg a sötét éjszaka, kézben a mordály, a fogak közé szorítva a görbe kard; így veszik be a várakat. Csatában pedig éppen semmire sem becsülte az öreg lőszerszámot. Gyors száguldozásaiban csak akadályoztatta volna az ágyú, aki úszni sem tud, s a sárban megreked.

És ez a négy apró hatfontos ágyú mentette meg II. Frigyest, hogy Trenk Ferenc gárdástul, főhadiszállásostul együtt el nem fogta Kollin városában. Minden oldalról körül volt már véve. Vezérei elvesztették a fejüket. Senki sem osztott parancsot.

A pandúrvezér ellenben messze harsogó szóval kiabálta a pandúrjainak a jelmondatokat valami ismeretlen zsargonban, amit az ellenfél nem értett.

Ekkor egy ágyúgolyó összezúzta a pandúrvezér jobb lába szárát. Trenk Frigyes látta, amint nagybátyjának a fekete lova magasra felágaskodott, s aztán hanyatt vágta magát, lovagját is maga alá temetve. Az ágyúteke a lovat is megölte.

A pandúrok odarohantak elesett vezérükhöz, s azt lova alól kiszabadítva, magukkal vitték.

Ezzel vége volt a harcnak: a király feje fölül elvonult a nagy veszély. Ez az egy ágyúgolyó megszabadítá.

A vezér megsebesültével az egész pandúrsereg elvesztette a lelkét.

Minden hadi sikere az ő személves vitézségétől függött. Sohasem közölte az alvezéreivel támadási tervét, amit maga is a küzdelem hevében gondolt ki, s ha kellett, gyorsan megváltoztatott. A harámbasák egyike sem volt képes a vezért helyettesíteni; az okosabb főtiszteket pedig irigységből, féltékenységből elüldözte maga mellől.

A pandúrsereg minden török muzsika nélkül kikotródott a városból, a lovasság még egy ideig nyargalászott az elhagyott utcákon; de éjfél után az is eltisztult. Másnap reggel a nassaui dandár sietett a király fölmentésére, s a pandúrtábor, amilyen gyorsan jött, úgy eltűnt, s többet nem zavarta a poroszok visszavonulását.

– No, a maga drágalátos urabátyja ugyan szép kis tréfát csaphatott volna velünk az éjjel! – mondá a király Trenk Frigyesnek, mikor másnap ismét egymás mellett lovagoltak. – Jó szerencse, hogy agyonlőtték!

Trenk Ferencet azonban nem lőtték agyon: nem olyan könnyen volt annak a testéhez varrva a lélek. Felvitték Bécsbe, s ott egy ügyes kirurgus egymáshoz ragasztotta az eltört lábszárcsontját; legfeljebb rövidebb lett az egyik lába, mint a másik; de azért csakúgy megülte a lovat, mint azelőtt, s csak olyan kuruc ember maradt, mint eddig volt.

II. Frigyes hazatért erősen megfogyott seregével, melynek elveszíté egyharmadát, anélkül, hogy egy ütközetet vívott volna, s elveszté az egész hadjáratot.


VisszaKezdőlapElőre