HATODIK FEJEZET
A kancellárnő

Trenk Frigyes mindennap friss szegfűbokrétát vitt holt kedvesének, azt odafűzte a kriptaajtó rácsai közé. – Az volt a szép Jelvira kedvenc virága. – A rózsát gyűlölte, mert menyegzői bokrétájára emlékezteté. És akkoriban még nem is voltak télen is virágzó rózsák: a kertészek csak a centifoliát ismerték, fehéret, pirosat, s annak a szirmait, változatosság kedvééért, mesterségesen megfestették. Ellenben a szegfűkertészet minden palotában dívott. Százféle válfaj volt, változatos színvegyületben, miroboláns nevekkel.

Ezek a szegfüvek egészen búskomorrá tették Frigyest. Amilyen hetvenkedő, bőbeszédű volt eddig, olyan zárkózott, olyan hallgatag lett ezentúl.

A kancellár gyakran ott tartotta őt magánál ebéden, s a neje mellé ültette. Úgy bántak vele, mint egy beteg gyermekkel. A komédiába is magukkal vitték. Semmi sem derítette fel.

– Ez a fiú bizonyosan szerelmes! – mondá Bestuseff.

Olyan jól megőrizte a titkát, hogy még a kancellár sem tudta meg, hogy egy kedves halottat gyászol.

Hanem a kancellárnő már tudta.

Azt a georgiai nőt, aki mint Jelvira komornája az egész szerelmi cselszövényt útba egyengette, úrnője halála után szolgálatába fogadta a kancellárnő, s attól aztán minden titkát megtudta Frigyesnek.

Ebéd után a feketekávéhoz átmentek a kancellárnő belső szobájába Frigyes és Oettinger; a többi vendégek a kancellárral együtt annak a pipatóriumába vonultak kávézni: az úrnő nem tűrhette a füstöt; az ő kedvéért Frigyes és a régi házibarát, Oettinger lemondott a dohányzásról.

Egyszer aztán csak ketten maradtak magukban a budoár kávéasztalkája mellett: a kancellárnő és Frigyes.

(A magyar etimológia ugyan azt követelné, hogy kancellárnét írjunk, de a tényállás majd igazolni fogja, hogy kivételképpen helyes a kancellárnő.)

A magas úrhölgy még mindig igen szép volt, bár a harmincas évek túlsó szakaszában járt is. Egy nagy kamasz tékozló fia is volt már, az első házasságából. Előbb egy német kereskedő neje volt. Bestuseff, mint hamburgi rezidens szeretett bele, s nőül vette a fiatal özvegyet. Bötticher Anna karcsú, magas, királynői termet volt, klasszikus idomokkal; gondosan megőrzött finom arcszíne, sima, redőtlen homloka. Nagy önuralkodása által elérte azt, hogy az arc kecses gödröcskéi nem alakultak át vénítő ráncokká: se harag, se dévaj kedv redőket nem szoktatott a szép szobor vonásai közé. Vénusz volt; de kesztyűs kézzel.

Mikor egyedül maradtak Frigyessel, a szép hölgy eddig szokatlan lágy hangon szólalt meg.

– Édes Trenk! Én ismerem önnek a fájdalmát. Tudom, mit szenved. A szívébe látok. Önnek egy halottja van, akit nem szabad megsiratnia. Önt a visszafojtott könnyei emésztik.

Erre a szóra visszatarthatatlanul a szemébe szökött Frigyesnek a könnny. S akkor a méltóságteljes Anna odahajolt föléje – és lecsókolta szeméről azt a drága könnyet.

Ezzel aztán felszabadítá az ifjút, hogy e nemes részvéttől dobogó kebelre boruljon, s ott lelke fájdalmait kedvére kisírja.

És aztán többször is megengedték neki, hogy szívének sebeit ily módon gyógyítsa.

Az Etna jéghegye alatt tűzláng lobog.

A királynői büszkeséggel sugárzó német asszony egy spanyol nő szenvedélyével tudott szeretni. Trenk Frigyes nagyhamar megtalálta azt, amit elveszített.

S a szegfüvek nem vándoroltak többé a P…ff családi kápolnához. Csakhogy Anna okosabban tudta vinni a szerelmi cselszövényt, mint a knéz-leány. Ő minden kockáztatást ki tudott kerülni.

Bestuseff ismerte feleségének szigorú elveit. Semmi oka nem volt a féltékenységre, a gyanakodásra. Egy jól nevelt férj hozzá van már ahhoz szokva, hogy egy házibarátot lásson maga körül, aki a feleségét sétálni kíséri, otthon mulattatja, verseket olvas fel neki, pletykákat hord neki a városból, a bálban gardírozza, s ha migrénje van, a rigolyáit vállalja. Ez egy igen szükséges utenzília a háznál. S ha kettő van ilyen, annál jobb.

A kancellárnő az udvarnál nagyobb hatalommal bírt, mint a férje. Esze is több volt mint az urának. Erzsébet cárnő egészen az ő befolyása alatt állott. Beleavatkozott az országos politikába, s értett hozzá, hogyan kell szövetségeket kötni és elrontani. Gyűlölte a poroszokat. Ez volt az alapszínezete a jellemének.

Nem is jutott be porosz a moszkvai udvarhoz az ő hatalmi korszaka alatt, az egyetlen Trenk Frigyesen kívül. Ezt éppen az a balsorsa ajánlotta, hogy saját hazájából száműzetett, hogy Frigyes király nem restelli őt különös üldözése tárgyául kiválasztani. – Aztán azok az udvari mendemondák, amikből Trenk Frigyesnek egész tárháza volt: a berlini, potsdami, charlottenburgi élményekkel terhelve. Ezek egész a cárnő budoárjáig nyitva tartottak előtte minden ajtót.

Majd megfelelő címet is szerzett neki ehhez az új pártfogónője. A cárnő kinevezte Frigyest udvari kammerjunkerének.

Ekkor aztán már aranykulcsa is volt minden ajtó felnyitásához. A cárnő kammerjunkere! Egy ilyen méltóság előtt mélyebb komplimentet vágnak ki az udvaroncok, mint egy miniszter előtt.

De ezen udvari hivatalon kívül még egy olyan foglalkozást is kellett teremteni Frigyes számára, melyben nagy tanulmányai, fényes tehetségei méltó munkatért találnak. Ez is megjött. A kancellár megtette Frigyest belső titkárának.

S ebben az állásában ez a huszonnégy éves ifjú teljes betekintést nyert az egész európai politika rejtélyes gépezetébe. A legtitkosabb levelezéseket ő olvasta és fogalmazta. S lángesze, tanulmányai nyelvismerete komoly sikert biztosítottak a számára. Rövid időn nélkülözhetetlen emberévé lett a kancellárnak. Óriási szorgalommal dolgozta fel a rendezetlen ügyek halmazát: alig engedett magának alvásra időt. S aztán, hogy annál szorgalmasabban végezhesse teendőit, magában a kancellári palotában rendeztek be számára kényelmes lakást, közel a kancellárnő lakosztályához.

Okosabb is így, mint az ablakon át járni fel kötéllajtorján.

Ez új hivatalában is szívesen látott vendége volt mind az osztrák, mind az angol nagykövetnek, akik mindketten egyetértettek Bestuseffel a porosz király elleni politikai cselszövésben.

Lord Hyndford ezentúl is hű oltalmazója volt kegyencének. Őnála volt letéve Trenk Frigyesnek minden vagyona, mely (saját életrajza szerint) a szép Jelvira halála után hétezer aranyból állt készpénzben, s rövid három hónapi hivataloskodás után, dacára a pazarló életmódnak – felszaporodott nyolcezer aranyra. – Ami azt bizonyítja, hogy Oroszországban a miniszteri titkárokat nagyon jól fizethették abban az időben.

Bevallja ugyan fiatal hősünk egész őszintén, hogy a pártfogónéjától tetemes összegeket kapott; de hozzáteszi, hogy ezeknek nagy részét a méltóságteljes Anna tékozló fiának a hínárból kiszabadítására fordította. Ha ezt tette, akkor csak atyai kötelességet teljesített.


VisszaKezdőlapElőre