Művészetpótlók

A dráma elég magas színvonalon állt a Nemzeti Színháznál a régi idóően; de biz az előadásokat nemigen látogatták. Miért is lett volna a pesti közönség buzgóbb, mint a párizsi? Ott is üres padok előtt adták a Comédie Française klasszikus darabjait. A kiállítás is szegényes volt: kevés új darab; új tag még kevesebb. Olyan fiatal tehetségnek, mint Bulyovszkyné, idegen nemzet színpadjára kellett vándorolnia; itthon nem játszhatott egyebet, mint Eszter és Dávidban, Jól őrzött leányban szubrettszerepeket. Ambíciója menti, sikere igazolja eltávozását. Hanem akkor nagyon keseregtünk miatta.

Az operánál volt néhány tehetséges tag, leginkább az olasz énekesek: Mazzi, Ceresa s az óriás hangú Reina. (Ez magyarul énekelt: hatalmas hangerőt fejtett ki Nabuccóban, Don Sebastianban. Egyszer azonban olaszul is hallottam énekelni: Albonival adták a Sevillai borbélyt. Reina volt Figaró. Ez volt aztán az igazi!)

Balett is volt. De milyen? A primabalerina, Kurz kisasszony, tökéletes halálfejű hölgy volt. Csak a „Szerelmes ördög”-ben remekelt, annak elég szép volt. A balettkar pedig nyugodjék békével. Mi volt az a mostani pesti színházak szépségkiállításához képest! Nem volt ám még akkor annyi bankár Pesten, mint most.

Hát csak hozzá kellett folyamodni mindenféle pótművészethez, amivel a közönséget becsalogassuk.

Elhozattuk Tom Pouce-t (Hüvelyk Tamás), a világ legkisebb törpéjét; én magam verseket is írtam hozzá. Az is dicsőség: legkisebb művésznek lenni.

Bemutattuk a közönségnek a féllábú táncost, Dantonellót. Az egyik lába combtőben amputálva volt, s a megmaradt lábával olyan balettet táncolt, mint egy Vestris. Táncával még iskolát is csinált. A bécsi udvari bálban egy főtiszt (magyar mágnás), fél lábát felkötve, utánozta az olasz művész egylábú táncát a legmagasabb uraságok gyönyörködtetésére.

Láttunk ellenben kéz nélküli piktort, kinek két karja hiányzott, s a lábával festett gyorsművészettel arcképeket a színpadon.

Sőt, igen jól emlékszem a majomszínészre: Klischniggre, ki „Jokó, a szent-domingói majom”-ban remekül játszotta a hű orangutángot. Úgy megvakarni a lába öreg ujjával a füle tövét, ahogy ő tudta, ezt nem csinálhatnák utána a mi művészeink.

Túltett még ezen is a kaucsuk ember: akit a színpadon összevissza kötöztek egy karszékhez, s valamennyi kötelékből ki tudott bújni. Ennek a számára nem értünk rá darabot írni.

Annál inkább megénekeltük a szép Nadejdát, az orosz groteszk táncosnőt, aki azt igazán megérdemelte.

Felvonásközökben előugrattuk a karzati közönség kedvenceit, Tóth Somát és Ötvös Borcsát, akik kedélyes tót táncot lejtettek el, megújráztatva: bocskorban. Az szalonképes volt.

Ellenben kitartó művészi élvezetet nyújtottunk a közönségnek a székely művész, Nagy Jakab tilinkóversenyében, aki egy pirinyó kis hangszeren, mely nem nagyobb egy szivarnál, a legcsodálatosabb nótákat tudta elfütyörészni. Ennek az arcképét is kiadtuk az újságban.

Aztán Reményi Edét is meghegedültettük: a „Repülj fecském” meg a „Velencei karnevál” sok komor drámai estét megaranyozott. A ködfátyolképek is helyet foglaltak a heti rendben, amiket vonósnégyes igyekezett magyarázni.

Különös ünnepnapjai voltak végre a Nemzeti Színháznak, amelyeken hírhedett szemfényvesztők ragyogtatták mutatványaikat. Azok között leghíresebb volt Bosko, törzs nélküli kisasszonyával, sokáig fennmaradt utána a repülő szó: „Spiriti miei ubbedite!” Herrman bűvész hagyta itt a „noch ein Sträusschen” emlékét, Kratki Baschik, a perzsa sah bűvésze ellenben hajmeresztő mutatványokat követett el éles késekkel és maga ellen elsütögetett pisztolyokkal. De mindannyinak a hírét elhomályosítá a francia Levieux Galuchet, a maga hipnotizált alvabeszélő kisasszonyával, aki kitalálta, hogy a páholyban ülő urak és úrhölgyek mit rejtegetnek a markukban; a művész az orkhesztrumot áthidaló dobogón át lejárt a közönség közé, csodákat mutogatni, úgyhogy a művész és a nézők között a legkedélyesebb összjáték fejlődött ki, elmés párbeszéddel fűszerezve.

Ilyenformán a Nemzeti Színház csaknem megközelítette már azt a hivatása szerinti végcélt, amiért azt a haza bölcsei létrehozták: úgy, hogy az igazgatónak az a fenomenális ötlete is megvalósítható volt, hogy egy estére az egész színházat, a színpadot és nézőtért egy pódiummal egyenlősítve, párizsi mintára nagyszerű álarcos operabált rendezhetett benne. A lapok égig dicsérték érte.


VisszaKezdőlapElőre