A színház külseje

Még az ötvenes évek elején nem volt az az oszlopos csarnok a színház homlokzatán, mely most egy tornácos erkélyt emel; a vasrács sem volt. Az utcáról egyenesen benyitottunk az udvari kapun a pénztárhoz, mely egy oldalcellában volt elhelyezve, ahol a még akkor sem pénztárnoknak, sem pénztárosnak, hanem kaszírusnak nevezett, rangfokozatra nézve másodosztályú leggorombább embere a közéletnek, Kolozsi úr regnált autokrata módon.

Arra is kevesen emlékeznek már, hogy hajdanában, ha valaki ezt a nevet kiejtette a száján: „Kolozsi”, a vele beszélő rögtön utána kiáltotta e másik nevet: „Barkóczi”, háromszor. Mivelhogy a Kolozsi név szerencsétlenséget jelent, a Barkóczi ellenben szerencsét.

De még ismeretesebb volt az a hiányos rím, amit a színészek hangoztattak a hónap első és tizenhatodik napján a kassza fizetőablaka előtt: „Kolozsi! Van-e gázsi?” Amire a hatalmas úr nagy gyakran olyan feleletet adott, hogy megérdemelte vele titulusát: megmondta, hogy „mi” van.

Pedig a kassza ablakától a kapuig állt ember hátán ember; színész, kórista, aki a nagy leszámítolást várta. Ne felejtsük ki a pontosan megjelenők sorából azokat a köztiszteletben álló hölgyeket, akik a gázsit felvevő művészektől bizonyos kamatokat felvenni serénykedtek. – Nem! Nem voltak zsidóasszonyok. Igazhitű keresztények voltak, akik negyvennyolc percentre dolgoztak.

Egyáltaljában nem volt még akkor a színháznál zsidó; se szavaló, se énekes, se táncos. No, de zsidó kritikus sem volt. Drámaíró is csak egy volt, a derék Bernstein. De az is eltagadta a nevét, s úgy írta magát, hogy „Hugo Károly” (Hugo Viktornak az öccse).

Tehát az olyan gázsinapokon, amikor a kassza feneke nem volt lyukas, ott tartotta Kolozsi úr a nagy komputust a nyitott ablak hídpárkányán, a jól rovancsolt lajstromból kiszámítva, hogy kinek mi lehúzása van, megbüntetett törvényszegés, próbaelmulasztás, elkésés, koránbelépés, szerepnemtudás címe alatt. Előleg? Az nem ismertetett.

A színház udvara még akkor fákkal volt beültetve (morusok és acer negundók voltak) s csak a fal melléke volt kikövezve. Esős napok után a szép csiperkegombák hatalmas fejükkel kiemelgették a nagy gránitkockákat a földből, amire embererő nem lett volna képes. Ezek az Olympon termelt champignonok a színház titkárának, Csepregi úrnak a deputatumát képezték. (Akiről majd később még meg fogok emlékezni.)

A színház előtt még akkor (1848) nem állt semmi szobor.

Csak később díszítette azt fel az én igen kedves barátom, tehetséges írótársam s később nagylelkű mecénás, Tomory Anasztáz, ki elébb a legnagyobb magyar drámaíró ércszobrát készítette el Czüllichhel: aki már akkor sok jó mellszobrot csinált, Széchenyiét, Vörösmartyét, Petőfiét, Jókainéét, amik nálam még mind ékeskednek; de Katona szobrával nem volt szerencséje. A drámaírót balett-táncos induló mozdulatában ábrázolta, aki magasra felemelt kezében egy írótollat tart az ég felé, mintha a tintáját oda akarná fecskelni a csillagok közé. Ennek a szobornak nem volt e helyt maradása. Tomory kicseréltette azt később idősb Lendvay Márton ércszobrával, melyet Dunaiszki szobrász készített; az már jobban bevált. Sokáig fogadta Lendvay szobra a színházba járó közönséget, s csak nagy későn helyeztetett nyugalomra a színház belsejében.

A múzsák templomának a teteje veresrézből volt jól egymáshoz forrasztott érclapokból összekovácsolva. Egy szép estén egy ádáz vihar aláfurakodott az érctetőnek, s az egészet szépen felgöngyölítette, mint egy ív kartonpapirost, s átdobta a szomszédes botanikus kertbe. Soha én annál rémségesebb mennydörgést nem hallottam. A színházban éppen Macbethet adták: a közönség azt hitte, hogy az új mennydörgő gép produkáltatik ily sikeresen, csak akkor bámult el aztán, mikor a tetőtlen padlásról betörő szél kioltotta a lámpásokat. – Az a jó volt benne, hogy legalább új tetőt kapott a színház, amire nagy szükség volt, mert már a végin nagyon beesett a színházra a záporeső, s hiába! Coriolánt mégsem lehetett eljátszani paraplé alatt. Ámbár én bizony nem tudom, hogy miért ne lehetett volna, ha a római matrónák krinolinban szerepelhettek.

Az utcáról könnyű volt a nézőtérre betalálni. Ruhatár nem volt. Télen minden okos ember magával viszi a színházba a felső kaputrokját: hideg van ott szörnyen! A zártszékek közötti közlék pádimentomán ugyan vannak lécekből készült szelelők; de azokból nem meleg jön elő, hanem pincelégvonat. A nyughatatlan újságírók ugyan eleget lamentáltak, hogy fűtsék már a színházat, de Komlóssy úr azt felelte rá, hogy „nincs fa”. – Ő volt a színház gazdája.


KezdőlapElőre