A gáz

A Nemzeti Színházat már a negyvenes években gázzal világították. Ez volt az egyedüli légszeszvilágítás a fővárosban. Saját gázfőzője volt ott azon a helyen, ahol most a színpadra bejárnak. Az itt termelt gáznak egy kicsit áporodott savanyú káposztaszaga volt; de hát eltűrtük azt nemzeti büszkeségből. Kívül az udvarban állt egy óriási vasmedence, amiben víz állt. Ez kellett a gázfőzéshez.

A szabadságharc alatt Hentzi bombái a Nemzeti Színházat is fölkeresték. Egy százötven fontos ott csapott le a színház udvarán; de a magyarok Istene úgy intézte, hogy a bomba éppen a víztartó medencébe bukjék bele, ahol a víz megfojtotta. Ha egy ölnyivel odább esik, az egész színházat felgyújtja, porrá égeti.

Aztán következett az osztrák uralom. Az új gazdák behelyezkedtek a rommá dúlt két városba. A Nemzeti Színház volt az egyetlen múzsatemplom, mely épen maradt. A német színészeknek pedig hely kellett, ahol játszhassanak. A budai basa felidézte magához a Nemzeti Színház igazgatóját, Simoncsicsot, aki a kormány által volt kinevezve, s felszólítá, hogy a Nemzeti Színházat engedje át a német színészeknek minden második napra. Simoncsics nem felelt rá semmit. Ekkor a nagy potentát elkezdett vele alkudozni, hogy no, hát minden harmadnapra jusson egy német előadás. Simoncsics ezt is hallatlanná tette. Ekkor aztán keményen rászólt a hatalmas úr, hogy beszéljen hát, hányszor engedi át a német színészeknek a Nemzeti Színházat hetenkint?

Erre a jó öreg, zsíros szájú táblabíró, a maga budai német akcentusával így válaszolt:

– Wenn i reden musz, so sag i „ámól”, wenn i reden darf, so sag i „kámól”.

S maradt a „kámól”. A Nemzeti Színház marad a magyaroknak. Hanem a légszeszfőzést a saját konyháján csakhamar betiltották; amint a gázgyár elkészült a kerepesi temető átellenében. Attól fogva onnan kellett a gázt a színháznak bevásárolni.

Csakhogy a gázgyárból még nem volt a színházhoz csővezeték. Azt elébb a belvárosban kellett létrehozni.

Tehát ezen a hiányon akként segítettek, hogy készítettek egy óriási kaucsuktömlőt, akkorát, mint egy cethal. Azt megtöltötték légszesszel, s ezt a felfújt szörnyeteget két ember a vállára kapta, s végigcepelte a városon. A gáz könnyű. A színháznál aztán a tömlőből átpréselték a gázt a tartályba, s onnan bocsátották ki a világító csövekbe.

Egyszer egy drámaíró valami rémhosszú tragédiát bocsátott a színpadra; históriai darab volt, melynek az ötödik felvonása belenyúlt a tizenegy órába. Egyszer rohan nagy rémülten Komlóssy úr, a gazda, a színfalak közé: „Urak, végezzék be hamar a darabot, nincs már több, mint kétujjnyi gáz a tartályban, mindjárt sötétben marad a színpad és a nézőtér”.

Nosza, rajta a jó Szentpétery, aki mint kegyetlen apa ott várakozott a kulissza mögött a jelenetére, félretéve elveit és haragját, berohant a színpadra, s nagy hirtelen összeadta a szerelmes párt: „Minden el van felejtve, legyetek boldogok!” S azzal eresztették le a kortinát.

Legjobban bámult ezen maga a szerző, aki el nem tudta képzelni, hogy lett az ő tragédiájából vígjáték? Holott annak a végén tömeges gyilkosságoknak és öngyilkosságoknak kellett volna következni. A közönségnek így tetszett a darab jobban.

Mikor pedig valami háttérből jövő világítást kellett kimesterkélni, akkor egy kisebb cápanagyságú kaucsuktömlőt hoztak a színpadra, azt oda helyezték el a primadonnák öltözője előtti tornácba: arra a tömlőre egy színfaltoló ráült, s a saját testének súlyával nyomta ki a napvilágul szolgáló gázt a csőbe.

Egyszer aztán az történt, hogy a szokottnál súlyosabb legény ült rá a tömlőre: ezt a kaucsukcápa nem állta ki, szétpukkant, a rajta ülő tritont bedobta a művésznők szobájába a betört ajtón keresztül, s aztán keresztültörte a zsinórpadlást, a színház palafödelét (most már ilyen volt), s betölté a robbanás hangjával az egész várost.

Én akkor a színházzal átellenben laktam, íróasztalomnál ültem, a nagy robbanásra az ablakomhoz ugrottam; s láttam, amint a színház fődeléből emelkedik ki a fehér füstoszlop. Éppen Shakespeare „Téli regéjét” adták, s abban a feleségem játszotta a szoborrá vált királynét. – Soha ekkora ijedtséget! –


VisszaKezdőlapElőre