Mivel töltötték az időt a hajdani diákok? (Korrajz) (1902)

Két esztendő volt szabva a jogászi pályára. Ezt én a kecskeméti kollégiumban jártam végig. Elég volt ez idő az akkori magyar törvény egész kódexének a megismerésére.

Mikor a tanévet megnyitó „Veni Sancte” után a kollégium nagytermében összegyűltünk, valamennyi magasabb klasszisbeli tanulók, teológusok, jogászok, filozófusok, fizikusok; a professzoraink eltávozása után a legvénebb diák, Munkácsy, felállt a pódiumra, és megtette az indítványt:

– Urak! Nekünk régi szokás szerint az iskolaév elején fel kell osztanunk a teendőinket. Sok olyan tudnivaló van a világban, amit a katedráról nem tanítanak, de az élet megkövetel. Ilyenek a francia nyelv, az ének, a zene, a tánc, a vívás, a szavalás, a rajzolás. Ezt az elődeink is így tették; aki legjobban értett valamihez, azt kiáltották ki mesternek, az tanította ki a többit. Most is ezt a rendszert kövessük.

Egyhangú mormogással lett elfogadva az indítvány.

– Tehát legelső a francia mester. Ki vállalkozik rá? Egy szőke szakállas, széles vállú legény állt fel, megmondva a nevét: Szalay Sándor. Elfogadtatott.

– Énektanítónak proponálom Szente Péter urat, a kántus-prézest. – Helyes! Következik a zenéhez értő!

– Gyenes Bandi! Gyenes Bandi! – hangzott minden oldalról. Ezt már mindenki ismerte: gordonkajátszó volt, a bátyja meg jeles hegedűs. Molnár Adi a fuvolához értett; készen volt a konzervatórium.

– Következik a tánc! – Erre már több vállalkozó volt. Szavazásra került a sor: a többség Hartmann Józsit fogadta el.

– Áttérünk a vívásra!

Egyhangúlag Muraközy Jancsi lett kikiáltva, a kollégium atlétája, aki jól tudta forgatni a kardot és vívótőrt, a birkózást pedig à la Rappo gyakorolta.

A szavalás tanítása nem talált pártolásra. Hisz ahhoz minden magyar ért, vagy legalábbis ért annyit, mint az a másik, aki tanítani akarja. Majd jönnek színészek, tanulunk azoktól.

Végre jött a rajzmesterség. Erre nem akadt vállalkozó.

Én aztán nagy szégyenlősen előálltam. Új ember voltam itt, senki sem ismert; megneveztem magamat; tudok rajzolni annyira, hogy mást is taníthatok. Megerősítettek.

Erre még valahonnan, a hátulsó padból, felemelkedett egy sovány, bajusztalan fiú, Szabó Józsi, ezzel az indítvánnyal: „Én pedig megtanítom az urakat gyümölcsfát ójtani!” Ez is örömmel fogadtatott.

Ekkor aztán csak a napokat és órákat kellett felosztani, hogy egyik szaktudomány a másiknak ne előgessen; az egész hetirend megállapíttatott, a diktandó mindenki által lekörmöltetett, az eredeti helybenhagyás végett a professzorátusnak benyújtatott.

És így képezték ki magukat és egymást a kecskeméti diákok a franciában, az énekben, zenében (a zenekaruk olyan híres volt, mint egy cigánybanda; még „Beatrice di Cenci”-t is eljátszotta), a táncban, ami akkor nagy mesterség volt: kvadrill, mazurka; a vívásban, tornázásban mindenki vetekedett egymással. (Párbajaink nem voltak, hanem azért szabdaltunk a karddal a meztelen testre olyanokat, hogy manapság jegyzőkönyvet vennének fel róla.) Szavalásunk művészi fokáról tanúskodik a kollégiumi olvasókönyvtár, melynek költségeit mi, diákok, műkedvelőztük össze; a közönség meg volt velünk elégedve, mi is a közönséggel.

Hogy a rajziskolámból valami híres mesterek kerültek volna elő, azt nem állítom, de hogy a tanóráimról soha senki el nem maradt, azt is tudom. Aki későn jött, azt megdögönyöztem.

És így két év alatt az egykorú diákság mint kész arszlán (akkor ez volt az elnevezés) került ki az iskolából, az életrevalóság mindenféle attribútumaival ellátva.

És mindez az ifjak szüleinek egy garasába sem került. Kapták ingyen, barátságból. És maguk is jól töltötték az idejüket mellette.

Így volt ez ebben az időben, amikor még nem volt se politika, se zengeráj.

– Jól van, jól – mondja nekem erre az én ifjú diák barátom. – Ti, bátyám, minderre ráértetek, mert a töménytudományotok egy tizedrésze volt a mostaninak, de mi, akiknek tízszer annyit kell most megtanulnunk, nem érünk rá ezekre.

…Hát hiszen nem is tinektek mondtam én ezt el, akik nem értek rá, hanem azoknak, akik ráérnek.


VisszaKezdőlapElőre