Manassé még aznap délután meglátogatta a hercegnőt.

Érdekes újságot is hozott neki, amit megtudnia szükséges volt.

A hercegnő málhái megérkeztek, s már a harmincadon vannak. A gyorskocsis által hozott hír szerint a rablók nem a diligence-ot tartóztatták föl, melyet carabinierik kísértek, hanem csak egy urat, akinek nagyon sietős útja volt, s aki különfogattal vágtatott Jesiből Róma felé. Ezt magukkal vitték a hegyek közé, s azután egy levelet hoztak tőle, melyet az utánuk jövő postillionnak adtak át. E levél Cagliari hercegnek szól Bécsbe. Valószínűleg a váltságdíj iránt szól. Minthogy pedig a levelezés most a Romagna és Bécs közt sok akadállyal jár, valószínű, a kiváltás késni fog odáig, amíg – ez a mostani népszerű kormány a helyén marad.

Ez figyelmeztetés volt a hercegnőnek, hogy az ő ügyének az alatt jó lesz eldöntéshez jutni, mert nagy különbség lesz az ítéletre nézve, hogy milyen légáramlat jár a Vatikán körül.

Manassé egy szóval sem árulta el, hogy tud valamit arról, hogy a hercegnőt válópöre hozta ide. Ez már szabadságot ad egy férfinak a válni készülő nőt független nőnek tekinteni. Manassé úgy közelített Blankához, mint akiről azt tudta, hogy hercegnő és hitves.

A málhák megérkezte nagy zavarból szabadítá ki a hölgyeket; most már tökéletes toalettet csinálhattak, ami kedélyhangulatukat meglehetősen megjavította.

Manassé két dolgot került nagyon, a hercegnőnek udvarolni, s a szent dolgokból gúnyt űzni.

Mikor legelső óhajtásukra estenden körülvezette őket kocsin az ünnepi pompától ragyogó templomokba, maga kiült a bérkocsis mellé, s onnan figyelmeztette a hölgyeket az útba eső monumentális épületekre. S aztán elvezette őket abba a templomba, ahol megláthatták az idvezítő testétől emlékezetessé lett négy szeg másolatait, miknek egyik eredetije a Szent Péter templomában őriztetik, a másika a vaskorona abroncsát képezi. Maga is vásárolt azokból egyet emlékül a cisztercita atyáktól; onnan elvitte a hívőket Szent Ágota madonnájához és a drágakövekkel elhalmozott Krisztus-bábhoz, a bambinóhoz, s elmondá nekik a szép legendákat, amik a két szoborhoz vannak kötve.

– Minden gyöngy, minden drágakő, ami e szobron ragyog, egy teljesült óhajtás emléke; de a költészet, ami azokat körülsugározza, még a gyémántoknál is fényesebb. Az olajfák hegyén nőtt békefa gyökeréből faragva, maga az evangelista kezével, aztán a tengerbe dobva, a hullámok által a Tiber torkolatáig szállítva, s onnan kegyeletes kéz által az Aracoeliba elhelyezve. Ez a szobor legendája, amihez a népköltészet folyvást újakat told. A templomból ellopták, kicserélték, helyette másikat készítettek; de az igazi „pólyás gyermek” éjszaka visszatért magától a szent lakhelybe, s zörgetett a templomajtón. Pedig se keze, se lába. Az imádat költészete örök szépség!

Magasztalás és hitetlenség ugyanazon szóban!

Azután elvitte a hercegnőt az edassai képhez. Gyönyörű legenda van ahhoz is fűzve. Halálos beteg asszonyhoz hítták a megváltót, hogy csodatevő erejével gyógyítsa. Nem mehetett már. Híva volt. A Golgotára. De mégis segített a benne bízó betegen. Halálverítéktől izzadó arcára teríté kendőjét, s a kendőn ott maradt az arc, töviskoronájával együtt. Azt küldé el a haldokló nőnek, s ez meggyógyult tőle. Ez az edessai kép.

Manassé oly pietással mondá el a legendákat Blanka előtt, mint aki tudja szeretni azt, amit hinni nem tud.

Szerzett az ájtatos hölgyek számára szentelt pálmákat, aranyozott levelekkel, s a három szent fa őreit megvesztegeté, hogy egy-egy levélkét engedjenek nekik elvinni az apostolok ültette narancsfákról.

Nem mutatott hitetlen képet a sekrestyések előtt, kik az ereklyék csodaerejét magyarázták, s midőn Blanka térdet hajtott a sokszor felékesített madonnaszobor előtt, félrevonult mellőle, tudta, hogy az is fogadást tesz most, és imádkozik.

Soha nehezebben teljesíthető imát nem sóhajtottak fel a szent szűzhöz.

Blanka azt könyörögte az égi királynétól, hogy szabadítsa őt meg üldözőitől, s ne engedje eltántorodni a kísértetben. – És ugyanarra a kézre volt bízva a megszabadítása is, amelyre az eltérítése. A kísértő és a szabadító egy személy volt. Ott állt mögötte.

A különben is oly fogékony, gyermeteg kedélyű hölgy, ki folyvást kolostori légkörben növekedett, s onnan egyenesen a szenvedések iskolájába lépett, titokteljes ihletségtől áthatva járt a nagy emlékek között, mik a megszentelt múlt égig érő alakjait hozzák közel, s azt hivé, hogy e szent borzadályt a tagadóknak is érezniök kell.

Mikor elmondá előtte Manassé a szent lándzsa történetét a Veronika-kápolnában; hogy ütött sebet azzal a római liktor Longinus a megváltó oldalán, s hogy vakult meg abban a pillanatban; de Mária fiának négy csepp vére hullott szentségtörő kezére, s amint e vért szeméhez dörzsölé, visszanyerte látását és megtért, szentté lett; akkor az a gondolatja támadt Blankának, hogy hasonló csoda nem történhetnék-e meg másodszor is az életben.

E napnak az éjszakáján erről álmodott.

S most már alakot tudott adni a fogadásának.

Ha a szentanya kiszabadítja őt e nagy szorongattatásából, ha kötelékeiből kimenekülhet, hogy ismét szabad legyen, akkor oly gyémántot fog neki megszerezni, aminél fényesebb nem ragyog fejének koronáján: – ezt az ifjút.

Azt hitte, hogy elég gazdag egy ilyen gyémántot megvenni. Szívében egy egész világ – és semmi adósság rajta. Most már nem félt tőle. A csodatevő ereklyékből annyi erőt merített, hogy már most ő gondolt a hódításra.

A következő napon már korán reggel eljött védenceiért Manassé. Sietni kell, hogy a sixtini kápolnába jókor bejuthassanak.

A világ legnagyobb piacára, a Szent Péter térre jutva kocsijokból le kellett szállni, s úgy törni utat a néptömegen keresztül a Vatikán bejárásáig. Most már Blanka kényszerítve volt vezetője karjába fogózni, és szorosan melléje simulni. Egészen rábízta magát. Az már tudta itt a járást, s meg tudta válogatni, hol használ a szép szó, hol az erélyes tiltakozás; kit kell ököllel félretaszítani az útból; kit lehet megszelídíteni egypár markába kent lírával. Sikerült neki elvégre a legjobb szegletek egyikét elfoglalhatni a Sixtinában, s Blankát felállítani egy zsámolykára, melyet összehajtott állapotban, eldugva hozott magával a felsőkabátja alatt. Onnan mindent jól láthatott a hercegnő, s egyúttal meg volt védve attól, hogy az embertömeg által órákig összesajtolva tartassék.

Szegény hercegnő még akkor nem tudta, csak később a gyóntatója világosította fel róla, hogy ezáltal is nagy vétek elkövetésére csábíttatott el: ez az elrejthető zsámoly az angol eretnekek találmánya, kik enyhíteni akarják ezáltal asszonyaik szenvedését a szent szertartások alkalmával, holott azt mindenki türelemmel végigtűrni köteles, s mikor megváltója a kereszten függ, a saját kényelmére nem szabad gondolnia. – Ezt nem tudta a hercegnő, s a gondos figyelem tetszett neki.

A „tenebre” (a sötétség olaszul) egyike a vatikáni pompa legmeghatóbb jeleneteinek. A gyász pompája. A sixtini kápolna egészen feketével behúzva, csupán tizenhárom viaszgyertya sárga fénye küzd e sötétség ellen, melynek mélyéből, mint sírboltból felhangzó zsolozsmák zendülnek fel a zsoltárok: a lamentatiók, a búbánatos antiphona szavai láthatatlan alakok ajkairól. Emberarcokat alig lehetett kivenni. Akik ott a kereszt körül mozognak, mintha élő árnyékok volnának.

Azután elkezdik a gyertyákat eloltogatni. Tizenkettőt, a sárga viaszgyertyákat mind. Utoljára csak a középső marad égve, a nagy szál fehérviaszgyertya; az a Jézus.

S e napelsötétülési világgyászban megzendül a láthatatlan kórusból a Miserere, Allegri világhírű zeneműve, melynek misztikus hangjai a golgotai jelenetet beszélik el, hangok, mikben a kínzott megváltó halálos végmondatai vannak kifejezve, a liktorok átkos hahotája s a szent asszonyok siralma; közéjük zendül a megnyílt sírhalmok halottainak irgalomkiáltása, a recsegés, melytől az égkárpit végtől végighasad, s a megnyílt égből az angyalok panaszos himnusza. Mindez oly ellenállhatlan malaszttal tölti el az emberi kedélyt, mely alól semmi szkepszis nem képes megóvni. Megráz, megreszkettet az minden erőt, megbénít minden gondolatot: úrrá teszi a képzeletet a bölcsesség fölött.

Mikor a nagyszerű gyászszertartás végeztével a közönség elhagyta a Sixtinát, Blanka gyászfátyolán keresztül figyelemmel vizsgálta kísérője arcvonásait, ki őt karján vezette. A szokott mélaság volt azokon, mely ellentéte a tompult (blazírt) egykedvűségnek, de mégsem rokona az ihletségnek. A mélaság azt árulja el, hogy a gondolatok túljárnak a látottakon.

– Ön többször is hallotta már a Misererét? – kérdezé a hercegnő Manassétól.

– Most harmadszor hallom. Másodszor a Sixtinában. Egyszer a bécsi István-templomban.

– Én úgy tudtam, hogy ezt nem szabad másutt előadni, csak Rómában.

– Nem is szabad. Mert Allegri partitúráját nem adják senkinek. Hanem a bécsi karnagy megtette egyszer, hogy a tenebre alatt a sötétben a kalapjába dugott papírra lehangjegyezte az egész melódiát, s aztán otthon Bécsben betanította. Ennek az előadásán voltam jelen. A jó bécsi nép nevetett rajta.

– Hogyan? Nevetett?

– Nem démoniákus rohamból tette, hanem azért, mert ugyanez a zene, ami a Sixtina tenebréjében oly megragadó összhang, a Sixtina nélkül egy groteszk zűrzavar.

– Engem, megvallom, hogy nagyon meghatott e magasztos szertartás – szólt közbe Zimándy úr. – Az ilyen magamforma eretneket holmi gyönge konvertitai rohamok környezik ilyenkor.

Manassé odatekintett; de nem Gábor úr arcára, hanem a szép Dormándynééra, amiért az szeretett volna neki – egy töviskoszorút nyomni a fejébe. – Tetőtől talpig hitetlen pogány.

Blanka pedig arra gondolt, hogy ami sugár az egyik „Saulus” szemeit felvilágosítja, lehetetlen, hogy a másikat is látóvá ne tegye.

Manassé látta is jól, ami Gábor urat úgy besugározta, de azok nem voltak szent sugarak.

Régóta megfigyelte ő azt, hogy a hercegnő két kísérője érti egymást. – Jöhetnek olyan külső körülmények, amik a tenebre és benedictió hatását odatökéletesítik, hogy Gábor úr mint az ortodox egyház híve tér haza – s a hercegnő egyedül marad!

Blanka nem is álmodott ily lehetőségről; annyira „hívő” volt, hogy még a jó barátokban, sőt még a jó barátnékban is hitt!