XIII. A SÓHAJOK HÍDJA, A BÖRTÖNÖK

A Sala della Bussolában még ott van a falon a vasszekrény, melybe kívülről, az oroszlánszájon bedugott névtelen feladások levelei hullottak: ajtaja nyitva áll már: a három inquisitor kulcsa nem jár bele többé.

Nem okoz nehéz szívdobogást többé átlépni a „tízek tanácsának” termébe. Sok emberre nézve egyértelmű volt: azt először meglátni, s utolszor látni a napot. A fekete álarc alá rejtőzött bírák nem ülnek többé a végzetes asztal előtt, melynek viaszgyertyái még haloványabbá tették az egyetlen látható arcot: a vádlottét. Hanem a nagy egérfogó egész készüléke még most is megvan. A terem egyik szögletéből nyúlik be egy farekeszték: nagyon hasonlatos az egérfogók bejáratához, e szűk gádor még egy közép deszkafal által kétfelé van osztva. Az egyik osztályon át vezették be a vádlottat a terembe: a másik osztályon vezették ki az elítéltet a teremből. Innen csak a sóhajok hídjára van a kijárás. A „Ponte dei Sospiri” köti össze a dogék palotáját a halálra ítéltek börtönével, mely a csatorna túlsó oldalán fekszik. A Doge-palota saját börtönei, a „pozzi”-k, miknek talapját a tenger árapálya mosdatja, a fogságra ítéltek számára voltak rendelve: azokból még volt remény a kiszabadulásra, de akit a sóhajok hídján átkísértek, az leszámolt az élettel.

Tömör gránittömegekből épült boltív az, teteje, oldala, talapja kő. Rét sikátora van, közfallal elkülönözve. Az egyik sikátor egészen sötét, ablaktalan. Ezen keresztül mentek az örök éjszakába az elítélt közönséges gonosztevők. A másik folyosó közepén van egy ablak. Gömbölyű, csillag alakú nyílás, a grániton áttört cifrázatokkal. E folyosón mentek végig a politikai és főrangú elítéltek. Ez ablak előtt szabad volt még egy percre megállaniuk, búcsút venni a szép külvilágtól, kitekinteni még egyszer a mosolygó kék égre, a zöld tengerre, melyen tán akkor éppen ismerős arcok libbentek végig gondoláikon, s utolsó sóhajtásukat küldeni utánuk. Mert a többi sóhajt már elnyelte a sziklák odva és a tenger mélye.

A „prigioni” sötét előszobájában már gyertyavilágnál találunk két börtönfelügyelőt, kik az érkező társaságokat csoportokra osztják; az egyiknek várni kell, míg a másik feljön, mert a lejárat és a folyosók oly szűkek, hogy egyszerre csak egy ember haladhat végig rajtuk: itt szemközt jövőkre nem számítottak. A levegő nehéz, fullasztó, dohos. A nehéz lépcső-ajtó felnyílik: egy halovány nőalakot félájultan hoznak fel a kőodúból, a férfiak arca sápadt és homlokuk verítékes. Mi helyükbe megyünk. Oly szűk lépcsőzeten, mint egy kürtő torka, szállunk le oly mélyen, hogy a falon keresztül a hullámokat halljuk fejünk fölött zúgni. Itt vannak a köztársaság börtönei. A felső osztály a közönséges gonosztevőké; még egy lépcsőzettel alább következnek a főrangú elítéltek börtönei. Nincs különbség a kettő között: csupán a vaskarikák, amikhez az előbbieket nyakuknál és kezeiknél fogva a falhoz szorították; különben minden cella egyforma. Négy sziklafal, a padmaly oly magas, hogy egy férfi a homlokát meg ne üsse benne. Közepett egy régi faasztal, egyúttal fekhely a börtön lakójának. A folyosó felőli sziklafalon egy akkora kerek lyuk van vájva, mint egy emberfő: azon keresztül kapott levegőt, ételt és italt. Nem soká volt rá szüksége. Csak hét lépéssel odább van egy ajtófél a falba róva. Felső szemöldökfáján van egy vas csiga, alul a küszöbe emelkedett, összevagdalva, mint egy favágó tőke.

Ide, erre a küszöbre kellett lehajtania az elítéltnek a fejét, ott vágta el azt a hóhér bárdja. Ha halálítélete súlyosítva volt, akkor e küszöbre ültették s arra a vascsigára vontatták fel kerekes géppel, hogy lassú halállal múljon ki. A lefejezett vérét a tenger itta fel; hulláját egy vasajtón lökték ki, ahol azt a köztársaság poroszlói készen várták gondolájukkal sötét éjjel s elsüllyeszték a tengerbe.

Itt ezen a küszöbön folyt ki Marino Faliero vére, az ő cellája a legelső a hat között. Utána következik az ifjú Foscari börtöne.

A legutolsó cella Carrara hercegé: a szörnyetegé.


VisszaKezdőlapElőre