XVIII. HÁROM RÓMA

Az volt az útitervem, hogy a nagyhetet Rómában töltöm. Annyit olvastam a nagy napok egyházi látványosságainak nagyszerűségéről Rómában, amik még a mi kis városainkban is minden keresztyén pompát kihoznak a szabad ég alá, s a szabad ég alatti pompát, a virágokat beviszik a templomokba: hogy minden puritan ascetismusom sem volt elég legyőzni a képzelem szomjúvágyát: mindazt testi szemeimmel láthatni, amit képzelet és olvasmány után oly ragyogó színekkel látok lefestve.

De mindabból nem kaptam semmit. Ezt mindjárt az elején el kell panaszolnom. Az egész nagyhét oly nyomtalanul múlt el Rómában, hogy ha a naptár nem tanúskodott volna róla, alig hittük volna, hogy benne vagyunk.

Amióta Róma Olaszország fővárosa lett, megszűnt a papok városa lenni: mintha az egyház, világi birtoka elvesztésével, világi befolyásának elmúlását is akarná tüntetni.

Semmi egyházi pompa, semmi körmenetek, semmi pápai áldás, semmi éjjeli kivilágítás a Szent Péter-templom kupoláján! Húsvét első napján minden bolt nyitva. A nagymise alatt adnak és vesznek, s a templomtéren teherszekerek rakodnak; az utcákon nagy szegényesen vonul végig néhány pap néhány zászlóval, kísérve egy csoport hajlottkorú asszonyságtól, s a Szent Péter-temploma déli 11 órakor oly üres, mint egy Múzeum, ahol az ájtatos néptömeget bámulkodó idegenek tétova csoportjai helyettesítik, imakönyv helyett a Baedeckerrel kezükben.

De erről majd később.

Tehát Rómában jártam, s pápát nem láttam.

De láttam ahelyett mást, amiről meg (tudtommal) mindazok nem írtak, akiket Róma szent falai ékesszólásra lelkesítettek. Nem is írhattak, mert még akkor nem volt. Láttam a „három Rómát”.

Az első: a császárok Rómája, az isteni, felséges romok: a népek bölcsője.

A második: a pápák Rómája, a Szentséges szolgálatába állott művészet városa: a népek oltára.

A harmadik: a nép Rómája, az új gyárváros.

A megérkezés napján befutottam mind a hármat, hogy az egész összhatását bírjam. Bámulatra méltó mind a három. Egyenként fogok mindegyikhez visszatérni.

Önkéntelen eszembe jut Lyell földtani elmélete. A földkéreg lassú emelkedése, süllyedése temet el régi világokat, s hoz elő újakat. Így temeti el egyik civilisatió a másikat.

Az a civilisatió, aminek a császári Róma székhelye volt, oly magasra nőtt, hogy az Olymp nagyságát érte már el. E magasság biztosította az eltemettetéstől. A keresztyén civilisatió még magasabb volt, mert az az égig ért Ez eltemette a régi Rómát. És most jön a harmadik Róma. A találmányok civilisatiója nem jár sem az Olympra, sem a csillagokhoz, az a földön marad, az nivellíroz, egyenlővé tesz: úgy temeti el az útjában levőt.

Az új civilisatió egész halmokat hordatott le a Tiber mentében, sima területet lapályozva egy új város számára, melynek lapját még ott, ahol semmi épület nincs, szabályos, kövezett utcák szelik keresztül, másutt már négy-ötemeletes házak sorai emelkednek; nincsenek cifra faragványaik; munkások, kereskedők lakásai azok, tornyok helyett gyárak kéményei emelkednek ki közülük.

A mostani olasz királynak az az eszméje, hogy Rómát egyenesen összeköttetésbe hozza a tengerrel, s akkor a világ első városa, a szent Róma, kereskedő város fog lenni. A gyárváros egyre nagyobb tért foglal s ez az új civilisatió, mely a régit elhantolja.

A császárok Rómája „kenyeret és játékot” adott a népnek, az egyház Rómája adott a népnek „békét és üdvöt”; az új Róma ad neki „munkát és szabadságot”.

Mikor végigtekintünk a palatini romok magaslatáról a három Róma felett, ez a gondolat nehezül szívünkre: íme e dicső romok, mikben az alkotók szelleme túlélte az alkotott művet; távolabb a felmagasló épületóriások, amiknek élő kövei túlélték a szellemet, mely őket alkotta. S eltakarva tőlük az, ami nem számít a jövőre, mely a jelen számára épít. „S ami a jelennek igazán él; az él igazán örökké.”


VisszaKezdőlapElőre