XIX. A RÓMAI BÉRKOCSIS

Ami az egész világon annak az erénynek a jelképe, amit „isteni” melléknévvel szokás megtisztelni: ti. a „gorombaságnak” – a bérkocsis: az Rómában a Legrokonszenvesebb népelem. Mikor megpillantja a közeledő idegent, feltartja az ujját, mint az iskolásgyerek, azzal ajánlja szolgálatát. S szolgálata nemcsak arra terjed ki, hogy vendége csontjait összerázassa: egyúttal kalauzul is szolgál neki. A római fiáker mellett fölösleges a Cicerone. Rábízhatja magát a jövevény, az elhordja őt, tervszerűleg beosztva az időt és látnivalókat. Útközben nem kiabál a gyalogjárókra, még az útban veszekedő kis kutyákat is kikerüli. Még a lovával sem illetlenkedik; ostorral sem biztatja, hanem olyan hangokkal, mint a kecskebéka ümmögése, s nyájas hízelgésekkel igyekezik azt jó igyekezetre bírni. Végzett körút után beéri az árszabály szerinti fizetéssel, s ha még egy félfrank borravalót is kap, másnap reggel ott strázsál a hotelajtó előtt s jelenti magát, mint régi ismerős. Rendesen egy lovasok a római bérkocsik, nyitott négyüléses könnyű hintók; a férfi utas azonban a kocsis mellé szokott kiülni, s kettőjük között van egy esernyőnyél, abba, ha zápor jön, hirtelen beledugják a nagy umbrélát, s se kocsis, se utazó nem ázik.

S ha megtudja a bérkocsis, hogy az utas vagdal valamit az olasz nyelvhez; sőt éppen azt, hogy magyar, és hogy tudja, ki az a generale „Turr” „uno dei mille”: akkor éppen megered az ékesen szólása, s beszél a romok előtt a régi római történelemről, az új városnegyednél Róma jövőjéről olyan okosan, mint egy képviselő; elmondja a művészek neveit, akik a megbámult remekműveket készítették, s ha látja, hogy utasa jól megrakta már a zsebeita romok közül felszedett kő- és cserépdarabokkal eszébe juttatja hogy nemcsak kővel él az ember, hanem kenyérrel is, s elviszi a leghíresebb – kurta kocsmába; melyet ad formam „lebuj” lehetne „felbuj”-nak nevezni, s ahol az ember legolcsóbb áron kaphat igazi „cugina italianat”, s visszajön értünk s megkérdezi: jól ebédeltünk-e?

No, de a „római kenyér” és római étlap megérdemli, hogy arról egy önálló fejezetben emlékezzünk meg; mert áll az, hogy „mondd meg, mit eszel, s én megmondom, hogy ki vagy?”.

Előbb azonban maradjunk a köveknél.


VisszaKezdőlapElőre