XXII. ÁLMODÁSOK RÓMÁBAN

Egy hét Rómában csak arra elég, hogy álmodni tanuljunk róla. Arra, hogy megismerjük Rómát s beszéljünk róla, hosszú idő és hosszú tanulmány kell.

Az egész város a legáldottabb vidék panorámájába helyezve, ahol a természet bőkezű kedvében minden pompáját felpazarolta, hogy azzal, amit az ember nagyszerűt alkotott, még gyönyörűségessé is varázsolja.

Ha annyi dicsőség, oly fényes múlt nem volna kötve hozzá: a természet maga a világ központjává emelné e várost. Itt örök tavasz van. A hegyeket ezüstfényű olajfaerdők lepik; vén törzsek, összeboruló lombokkal, miket soha el nem hullatnak; a pálma már otthonos s levélüstökét egy csoportban emeli a terepély piniákkal és oszlopegyenes ciprusokkal, miknek lombja feketét játszó zöld; a télen viruló naspolya édes, zamatos gyümölcse, mit éghajlatunk nem ismer, ott már ápril elején arany fürtökben virít ki a kertek zöldje közül; s a tápláló anya emlői gazdag forrásokkal árasztják el a várost.

S mindezt kitölteni az emberi alkotás műveivel egyesült kétezer-ötszáz éves kultúra, világhatalom, egész földrész halomra hordott kincse, hódítva és önként kínálva, s mindezen századoknak uralkodói és lángelméi kellettek.

Rómának a neve „az örök város”. Az is marad az örökké.

Még amit a föld alatt bír, az is az örökkévalóságé. Catacombáinak labyrinthüregében nemcsak nemzedékek földi maradványai, de korszakok története van lerakva.

Az új korszak monumentális épületei oda vannak rakva a hajdankor emlékeire, mint egy talapzatra: templom templom fölé. Az új palotasorok előtt terül el a hajdani Forum Romanum, még fennálló egyes és hármas oszlopmaradványaival, diadalkapuival; a Saturnus templomába egy új palota van befalazva, s Nero Circusa fölött a Szent Péter-egyház emelkedik. A Capitolium hajdankori templomai, erődei eltűntek már, de az új alkotás még tartogatja a réginek megmaradt remekeit, amiknek gyémántja a capitoliumi Vénus-szobor; egy teljesen épen maradt szobrászmű, melyet a vandál pusztítás elől úgy szabadítottak meg, hogy egy pincébe befalazták. E szobor előtt elfelejtjük, hogy az nőt ábrázol, csak az istennőt látjuk benne.

A Capitolium titáni lépcsőzete mellett van egy vas ketrec; abban tartja a római kegyelet a hagyományszerű nőstény farkast, annak az emlékezetére, hogy Róma első alapítóit, a kitett ikercsecsemőket, egy nőfarkas szoptatta.

És erről eszünkbe jut a Vatikán. Ott is tart a római kegyelet egy vallásos tisztelet által isteni nymbusba burkolt földi alakot, kinek, elődeivel együtt annyi nagyságát köszönheti, s ki nem ily szűk vasketrecbe ugyan, de mégis zárva van; nem kényszerből, de mégsem önként; s kinek a világuralom után a Vatikán roppant palotája nem tágasabb börtön, mint az erdők urának a capitoliumi rekesz.

A boltkirakatokban egymás mellett árulják képeiket: a Romulust és Remust szoptató „lupát” s az áldásra emelt kezű „pápát”.

Az eltűnt nagyság mindig tiszteletet gerjeszt.

Miért nem mentem el a pápát meglátogatni? – kérdik tőlem itthon. Hisz őhozzá könnyű bebocsáttatást nyerni, csak kérni kell azt.

De hát miért mentem volna oda?

Hogy hazudjam előtte azt, amit nem érzek? Hogy eltagadjam előtte azt, amit helyeslek? Hogy világi fejedelemségének megszűntét mindig óhajtottam. Hogy híve vagyok a népszabadságnak, a felvilágosodásnak. Mondjam ennek az ellenkezőjét, mint annyian mások, s aztán dicsekedjem vele a nevető világnak, hogy sikerült játékot űznöm egy eszmevilág romjai alá temetkezett tiszteletreméltó ősz alakkal?

Mikor végigálmodtuk ezt a nagy álomlátást, melyben a restaurált classicus romok, a föld alatti catacombák, koponya-díszletekkel, a Trevi „aqua virgo” szökőkútja Neptun csoportozatával (szobrászremek és zuhatag együtt), a Capitolium szoborgyűjteménye, maga a Vatikán, a hajdankor remekeinek egész Walhallája, a császárszobrok gyűjteménye, az ezredéveket számító istenalakok és emberistenek, s a még náluknál is régibb egyiptomi múmiák csoportja, Rafael stanzái és loggiái, a Pál templom „extra muros”, az Angyalvár, s maga a leírhatatlan Péter-templom, melynek minden kövében egy művész lelke s minden köve alatt egy szentté emelt ember hamva nyugszik; ennyi nagyszerűnek összesített súlya önkéntelenül meghajtja fejünket annak következetes alkotói előtt, kik ivadékra adták egymás kezébe a megkezdett művet, s nem bírjuk kedélyünket megszabadítani attól a nyomástól, hogy mindennek vége: az újkor ilyeneket nem alkot.

Hiszen az újkor is épít még ily nagyszerű templomokat. A bécsi műtárlat kupolája nagyon hasonlít a Szent Péter-templomáéhoz. Az újkor apostolai oda is összehordták mindazt, ami az embert üdvözíti itt a földön, s mi magyarok tízmilliót hordunk oda azért, hogy e szentségeket bámulhassuk, és most? Ahány pápának és martyrnak a hamva nyugszik e kriptákban, annyi gyárnak és iparvállalatnak a papírja nyugszik az „exhibitionsek” kriptái fenekén, s részvényeiknek cifrázata helyettesíti Michel Angelo basreliefjeit, s nagy kérdés, hogy melyik kor volt a bigottabb: az-e, amelyik elhitte a papnak, hogy az számára megszerzi a mennyországot, s azért odaadta neki verítéken szerzett vagyonát s látta épülni e földön e csodaműveket, s lelkében a paradicsom gyönyörűségeit: vagy az, amelyik elhitte a szédelgő nyeglének, hogy az neki egy forintból kettőt tud csinálni, s a holnapi kényelem reményeiért adta oda neki a mai keresményét, s épített rajta gyárakat, mik nem dolgoznak, vasutakat, mik nem közlekednek és fellegvárakat, amiket elfújt a szél.

A „realizmus bigottériája” még több milliárdot beleépített a maga templomaiba, mint a vallásos vakbuzgalom. A néptömeg csak úgy elámítható most, mint a középkorban: akkori prófétáinak elhitte azt, hogy azok meg tudják őt szabadítani a bűnei terhétől, a mostaniaknak pedig elhiszi azt, hogy azok meg tudják őt szabadítani az adósságaitól és a munka terhétől.


VisszaKezdőlapElőre