TORDA, ENYED, GYULAFEHÉRVÁR

Bencenc, május 16. 1853.

Sokat írhatnék azon szívességről, mellyel erdélyi hazánkfiai által elhalmoztatám; de attól tartok, hogy ezáltal oly színben tűnnék fel, mintha az irántam tanúsított megelőző szívességet s őszinte barátságot ilyen olcsó pénzzel akarnám visszafizetni; elég itt annyit mondani, hogy bármerre jártam, mindenütt az édes, ősmagyar kedély mosolygott elém; akivel csak találkozám, az mind rokon, szívben és érzelemben.

Azon pár nap alatt, melyet Kolozsvárott töltheték, bárha azokat mind, kikhez szívem vonzott, nem láthatám is, elég alkalmam volt meggyőződhetni felőle, hogy azon előszeretetnek, mellyel a magyarhoni költészet Erdély földje és népe iránt viseltetik, alapos okai vannak.

Innen Bencencre kelle indulnom, hol gróf Lázár Kálmán várt reám. Odáig útitársul Kővári László barátom volt szíves hozzám csatlakozni, ki Erdély földjének minden foltját ismeri, a legtávolabb idők történelmi hagyományaival.

Kolozsvárt elhagyva, Feleken vitt keresztül az út, melynek hegyein teremnek azok az óriási kőgombócok, miknek keletkeztéről nincsenek tisztában tudósaink.

Dél tájon érkeztünk el Tordára, hol útitársaim testvérével a beomlott sóaknákat és sótavakat szemlélők meg; a tavakban semmi élő állat, semmi növény nem terem, csupán meleg nyarakban jelen meg felszínén valami hosszúkás páncélbogár, s egy neme a fekete gyíknak, melyet a hő napsugár a sós iszapból költ ki, s akkor láthatni valami vörös, levéltelen kemény növényt is a parton, mely kék virágokat nyit.

Torda épületei alatt egy már rég eltemetett város sírja fekszik; minden pinceásás alkalmával régi emlékek jönnek napvilágra. Legközelebb a polgármester kertjébeni ásatásakor gyönyörű Bacchus-főket, női szobortöredékeket és kisded oszlopdarabokat legtisztább karniolból fedezett fel. A Bacchus-fők egyike fehér márvány, a másik alabástrom. A művészi kidolgozás remek vésőre mutat, mindkettő egészen ép, még a főt átszorító szőlőfonadék legfinomabb levelei sincsenek megsértve. Bár ne hányódnának el, mint annyi nagybecsű műemléke Erdélynek!

Tordán túl terjed a Keresztes-mező. Itt harcolta Decebál utolsó csatáját Traján ellen; a szántóvas mindenütt régi kardokat, sisakokat vet föl. Itt ölette meg Básta – Mihály vajdát. Fenn a jobbról látszó hegytetőn van még valami sáncolat, mely az utolsó dák király várából megmaradt.

Távolabb a regényes Torda-hasadék képe tűnik elénk. Egy harmincölnyi széles nyílás, melynek oldalai csaknem egymásba illenek, s melyről azt tartja a monda, hogy az Szent László csodájára támadt: midőn ellenei üldözték, isten szétnyitá a hegyet, a ló patkója nyolc szegével együtt most is lenyomva látszik a sziklában. Odább Kolozsvár felé egy tér fedve van gömbölyű pénz alakú csigakövületekkel, mikről az a rege, hogy midőn Szent László a kunokat üldözé, azok pénzt szórtak a magyarok elé, hogy őkcet fenntartsák; e pénzek váltak Szent László kértére kővé, s máig is Szent László pénzének hívatnak…

Most hunyd be a szemeidet, édes rokonom: Enyed képe áll előtted!

Nagy-Enyed hajdan gazdag, virágzó város volt, bírt tizenkétezer lakossal, és azok mind igen boldog emberek voltak. Itt állt a reformáltak legvirágzóbb kollégiuma Erdélyben, mely híres volt páratlan könyvtára és régiséggyűjteményéről, de leghíresebb azon nagy szellemekről, kik benne nyerték tudományos műveltségüket; itt volt a megye székhelye és székhelye az értelmiségnek; itt talált legelső bölcsőjére minden szép és nemes eszme.

Most – mindezek helyén áll egy csontvázgyűjtemény leégett házakból, és minden háznak története egy-egy borzalmas regény, melyet hallani és elmondani irtózat.

A képzelet megtagadja a színeket e rajztól, és lelkem fél visszagondolni reá. A házak kilenctized része romban hever, s legalább felének nincs tulajdonosa, aki visszajöjjön azt megnépesíteni; akik hazatértek, sokan befödetlen házaikban laknak, elhelyezkedve a romok között, vagy meghúzzák magukat épen maradt pincéikben; itt-amott látni csak egy újból felépült lakot. A kollégium tetője megmaradt, mert a romboló elem nem bírt vele. A pompás könyvtárak, a gazdag régiséggyűjtemény hová lett? – felelnek rá a kapu alatti kormos falak. A megyeház ablakain embermagasságnyi dudva zöldül elő, az udvarok szépen benőve fűvel; a templomok orgona nélkül, az oltárok díszképeiktől megfosztva…

Leverten tértem vissza szállásomra, a látott kép álomlátásnak is iszonyú volna; bármerre vetém szemet, ugyanazon nyomor, új meg új alakban – amidőn egyszerre jókedvű üdvözlés ver föl mélázásaimból, s feltekintve, egy régi ismerős színészt pillantok meg. Mit keressz te itt, éneklő madár, a szomorú vidéken? Bács társasága jött ide, az ünnepekre néhány előadást rendezni, s mint mondák, igen válogatott színházaik voltak; nagy áldás az égtől, hogy az emberek feledni tudnak, s hogy a sírokon is szabad virágnak nőni. Egyébiránt az itt lakók azt állítják, hogy Enyed már nagyon sokat épült.

Nem bírtam itt maradni éjszakára, mennem kellett akárhová, hogy itt ne legyek, amidőn az udvarias véletlen báró Kemény Istvánnal összehoz; vele együtt éjszakára közellevő csombordi jószágára rándulék át.

Ez is a pusztulás színhelye volt, valamint az egész környék. Az erdélyi földbirtokosok legnagyobb része most azon helyzetben van, miben egy amerikai telepítvényes: az első sátorkarótól az utolsó járomszegig mindent újból kellett előteremtenie.

Másnap továbbhaladánk. Tövisen megtekintettük Hunyadi János templomát, melyet a keresztesmezei diadal emlékére emeltetett. Gót ízlésű ódon épület – a homlokzatára vésett címer és felirat bizonyítja építője nevét, ki a győzelemadta zsákmányt isten tiszteletére fordítá. Nem messze innen terül az említett diadal mezeje, most hullámzó kalásszal benőve; hátul a Maros kanyarodása zárja el a tért, ide veszett Mezet bég vert hadának maradványa. Úgy elhallgatom a zöld kalászok susogását, a kék habok mormogását: mit suttognak, mit mormognak a rég elmúlt idők felől?

Tovább mind oláh falvak mellett vitt el az út. Szép helyek, költői egyszerűség: négy karó leütve a földbe, az bevonva sövénnyel, megtapasztva sárral, arra felrakva nagy boglya alakú szalmatető, melyen egy lyuk van hagyva, ahol a konyha füstje kijöjjön: úgy néznek elő e kedves házak, mintha con amore szivaroznának; utcáknak híre sincs, ki-ki oda épít, ahova könnyebben leverheti karóit; a házak egymásnak háttal és oldalt fordulva; mindenütt idilli szenny és ideális restség.

Déltájon érkezénk Fehérvárba. A piacon van egymás mellett két fogadó: egyik a Nap, másik Kovács Péterné asszonyomé, kit közönségesen csak Sánta Péternének neveznek, de így ne próbálja valaki szemtől szembe hívni, mert meg nem marad előtte. Mint mondják, igen jó magyaros ételeket főz, de csak akkor ad belőle, ha tekintetes asszonynak szólítod, s kedvében tudsz járni. Ezúttal nem lehetett szerencsém kísérletet tenni vele, mert a Naphoz szálltunk.

Délután meglátogatók a várat, melynek díszes portáléja III. Károly király alatt épült; a mellékbástyákba egy művészi faragványú szobortöredék s több római emlékmaradvány van befalazva.

Ezúttal időm kiszabott rövidsége miatt csupán a templomot volt alkalmam megtekinthetni, mely belül sokkal nagyobbszerű alakot mutat, mint kívül. A padlatba fejedelmek és püspökök síremlékei vannak lerakva, mikről az írás a rajtajárás miatt jobbadán lekopott; de még mindig áll négy nevezetes históriai emlék benne. Egyik Hunyadi János koporsója, másik fiáé Lászlóé, harmadik Izabella királyné, negyedik János Zsidmond ravatala. A két elsőt gránit, a két utóbbi szürke márvány. Hunyadi János kezében kard volt, melyet egy rabló rác elorzott s Orsi Péter győri kapitánynak vitt ajándékba, de Orsi levágatta a szentségtörő kezét, s a kardot a Dunába vetteté, hogy szentetlen kezekre ne jusson többé. László egy oroszlánon áll egyik lábával – mindkettő egyszerű magyar öltönyt visel. A másik két koporsó pompás, nagy gonddal készült mű, mind a felül fekvő alakok, miknek arcai ugyan le vannak zúzva, mind az oldal hautreliefek a XV. század legmesteribb felfogásával vannak tartva. Nemzeti múzeumunkban ily becses kincsek nem léteznek. A bennük tartalmazott hamvakat a régibb harcos idők alatt kiszórták.


VisszaKezdőlapElőre