A HOMORÓDALMÁSI BARLANG

Minél tovább hatolunk a Székelyföldbe, a táj annál regényesebbé válik; midőn Korond felett a magas Kalonda hegy ormára feljutottunk, egy panoráma áll előttünk, melynek elragadó szépsége leigéz szívet és lelket…

Alant a félig nyílt völgyben öt falu látszik egymáshoz oly közel, hogy szinte egynek vélhetnők, ha tornyaik el nem különböznék. A gyümölcskertek szelíd zöldje, melybe a fehér házak bemártva látszanak lenni, oly kellemes árnyéklatot képez a völgyteknő kalászos oldalaihoz, mik-mindig tágabb kört nyitva-a távolban a havas bércek kékes körrajzait engedik láthatni. A nap éppen lemenni készül e havas bércek közé; az arany ködfátyolon keresztül, melyet sugaraiból a völgyre szőtt, a falvak kékes füstje emelkedik. Az ünnepies alkonyatcsendet egy folytonos méla zúgás hatja keresztül; száz meg száz apró patak zuhogása az, melyek alant az Olt habjaiba vegyülnek, s a csendes falvakon keresztül tombolnak, a vidám házikók küszöbeit mosva hűs kristálytiszta habjaikkal- s amint a hegytetőről egy-egy kis darab vízfolt meglátszik, az alkonyság sugarainál úgy tűnik elő, mintha száz meg száz tükördarabbal volna behintve az egész kedves völgy.

És midőn a gyönyörű kép a lelket elragadja, eszünkbe jut a múlt, hogy e hegytetők itt hajdan lármás várakat emeltek, miknek romjai máig is ott vázlanak felettünk, ott Firtos vár, Rapsóné vára, Kadics vára; és minden arc, ki velünk szembejő, egy-egy hősnek sarjadéka.

Útközben megtekintők Parajd sóbányáit. Már messziről megragadják a figyelmet a hegy sötétebb színéből kivilágló kékesszürke szirttömegek, mik itt-ott egész roppant bérceket képeznek. Ezek a sóhegyek kopárok mind, mert a só csak állatot táplál, de növényt nem. Ezeknek egyikében van a sóbánya, melyből a székelyek a legkönnyebb szerével, faékekkel feszegetik fel a sót. Az egész hegyláncról bizton el lehet mondani, hogy merőben e nemes ércből áll. Nemes ércnek nevezhetjük, mert ez az egyetlenegy ásvány, melyet meg lehet enni.

Makfalván felkerestük Dózsa Dani költő barátunk lakását, kit azonban nagy sajnálatomra nem találhaték honn, s így ezúttal nem láthatám Erdély egyik legszebb tehetségű s költői lelkületű regényíróját.

Estére Szombatfalvára érkeztünk, hol U. Lázár úr, hajdan hosszas ideig Udvarhelyszék királybírája, fogadott bennünket, s szívességét oly mértékben engedé éreznünk, hogy saját maga, mint a környék emlékezetes helyein legjártasabb, vezetett bennünket a tájak históriai emlékű pontjaira. Meglátogattuk az ormot, melyen Attila legelső sasfészke, Budvár állott. Néhány vasaló alakú kő most is ott hever halomban, s roppant gödrök jelölik a leghatalmasabb király palotájának helyét. Alant egy középkori kápolna áll, Jézus kápolnája. Néhány század előtt a tatároktól űzött székelyek Budvár romjaira vonták fel magukat, s onnan egy székely íjász a sátorban ülő tatár kánra egy nyilat lőtt el a Jézus nevében, mely azt szíven találta. A távolság, melyen a nyíl átrepült, mintegy hétszáz lépés. Azon helyen építék a lövés emlékére ama kápolnát. E hegytetővel szemben áll a Bágyi vár, romjai egy vele egyenlően magas ormon, s e hegyláncolatban fekszik Rika, hol egy roppant kő alá van temetve Attila legkedvesebb neje, Réka. A síkon zöld kalász hullámzik, a mezőkön virágok inganak, az ormokon fehér felhők húzódnak végig: egykor diadalmas seregek jártak e helyen, s délceg úrnők szálltak le üdvözletükre talán még most is leszállnak, s ama fehér felhő hozza őket!

Innen leszállva megtekintők Székelybánja várát, melynek minden tornyába egy regény álma van elásva. Az udvaron most tengeri és borsó terem; s a zászlós ormokon a becsületes csizmadiacéh száríttat fehér ruhákat.

Délután átrándulánk a nem messze levő Homoród-Almás bércei közé, hogy másnap korán megkezdhessük utunkat a híres barlangba, melyben egykor az egész csíki székelység el bírt rejtőzni, s ott védte magát hetekig a körülszáguldó tatárok csordája ellen – míg végre mind a megszállók, mind a megszállottak úgy kifogytak élelmiszerekből, hogy az éhhalálhoz voltak közel. Ekkor egy székelv asszonynak az az ötlete jött, hogy megsütött egy óriási pogácsát, mely belül hamuval volt pótolva, s azt egy póznán felmutatta a megszálló tatároknak, dacosan kérkedve, hogy nekik még milyen jó dolguk van, mire a tatárok elbúsulták magukat és eltakarodtak.

Vezetőül a szék hajdani mérnöke szíveskedett ajánlkozni, egy zseniális különc, ki a legnagyobb tudományos képzettség mellett a legvégsőbb szegénységben él, és az a csodálatos, hogy neki e szegénység jólesik, s hozzá hű akar maradni. Soha meghívást úri asztalhoz el nem fogad, nincs ékesen szólás, mely őt rábírhassa, hogy ételben, italban részt vegyen, a szobában nem lehet rávenni, hogy leüljön, s ha az utcán megszólítják, leveszi a kalapját, úgy kíséri a megszólítót és semmi könyörgésre fel nem teszi a kalapját- és mindez mily éles gúny a világra a tudományosságtól!

Útközben alig bírtuk rávenni, hogy a szekérre felüljön, erővel gyalog akart jönni, pedig öreg már és összeroskadt. Egyszer már annyira elhagyta a világ, hogy a budvári romok üregeiben éjszakázott, de azért nem kért és nem panaszkodott soha. Csupán egy szenvedélye van, és ez a barlang. Ez volt életének legkedvencebb foglalatossága, ennek üregeit járta, bújta, fürkészte untalan, több hetekig ellakott benne, csigákon, köteleken eregetve le magát a mély, ismeretlen nyílásokba, mikbe emberi szem soha le nem hatolt, s annyira ismerős annak minden kövével, hogy fáklya nélkül végig tudna benne járni.

Korán reggel megindulánk Almásról, két öreg székelyt előre bocsátva, hogy a barlangfeljárását, ha netán elromlott volna, megigazítsák. Velünk jöttek e barlangot megszemlélni Lázár Kálmán és U. L. nejei, két testvérhölgy, a székely nők azon mintaképei, kiket maga előtt lát a költő, ha nőket akar rajzolni gyöngéd arccal, erős szívvel, mert valóban erős szív kell ahhoz, hogy hölgyek e barlangba jutásra elszánják magukat. – Egy roppant meredek szirttömeg fekszik a Nagymál oldalában, a Hargita havasai között, melyeket körös-körül fog az Erős bérc meredek falazata, mindenünnen óriási torony alakú kőszálak, mik közül a legmagasabb Csala tornyának neveztetik, a tatárokkali harcok hősének gyász emlékére, melyről oldalvást esik az Ugron ürege és a Lovak csűre, mind históriai emlékekkel gazdag helyek. A szűk hegyválút, melyet ekként a Nagymál és az Erős bérc falazata képez, egy rohanó hegyi folyam tölti be – ez a Vargyas vize, mely egy helyen a mindenütt útját álló sziklák alatt eltűnik, s a hegy túlsó oldalán tör újra elő egy sziklahasadékból. A barlangnak e patak föld alatti folyásával összeköttetésben kell lenni, mert a hagyomány szerint az ostromlott székelyek e patakon szökdöstek ki élelmiszerekért; vezetőink egyike most is tudott e patakról regéket. Szerinte e hegy legrejtettebb űregeiben ismeretlen emberek laknak, kik sajátszerű csónakon beeveznek a hegy oldalán, s a másikon járnak elő; ott tanyázó pásztorok többször meglepték őket, amint ki- és bejártak. Sokszor a kifolyó víz egészen zavaros és szenes, mintha valamit mosnának benne, pedig máskor kristálytiszta. Odabent tehát kétségtelenül kincseket ásnak. Mert tudni kell, hogy a székelyek e barlangban hiszik elrejtve Dárius kincseit, s akárhány van, ki megesküszik rá, hogy ismerte azt az öregembert, aki egyszer egy nagy vasajtóra akadt a barlang egyik üregében, de lakatját nem bírta leverni, s ahogy visszatért segítséget hozni, nem talált a vasajtóra többé.

Átellenben a barlanggal látszik még azon kápolna omladéka, melyben a tatár vezér lakott, midőn a barlangot megszállotta. Innen visz két út a barlang felé – egyik a rövidebb a szirt meredek oldalában, hol csak hátát a sziklának vetve, s kezeivel a kőrepedésekbe fogódzva haladhat az ember a szédítő mélység felett; másik kerülő út, melyen szekéren kell víz ellenében a patakon felhajtani, s akkor a meredek Nagymál-bércre felkapaszkodva, felülről ereszkedni le a barlang szájához. Az első útról kénytelenek voltunk visszatérni, mert azt a Vargyas megáradása kettévágta, s újra kellett kezdeni a kevésbé veszélyest, de annál fáradságosabbat.

Az emberi kezektől soha nem irtott őserdőn keresztül haladtunk felfelé, míg az ormot elérne, ott egy hegyvágányban valami vad vízmosási út nyílt elénk nyolcszáz lábnyi magasban a völgy felett. Az út omló kövekkel s porhanyó földdel, nyirkos falevéllel fedve, sehol egy fa vagy egy bokor, melybe meg lehessen kapaszkodni, csak egy bukás, egy elszédülés, s az ember menthetetlenül veszve van – alant a tajtékzó folyam ordít. Férfiszív megdöbbenne ily szédítő képben látva maga előtt a halált, ha háta mögött vidám, nevető, jókedvű hölgyek hangjait nem hallaná, kik mulatságot csinálnak a veszélyből, s kacagva fogódznak kezeinkbe, míg lábaik alatt sikamlik az éktelen mélységbe levezető ösvény.

Végre lejutva a szikla párkányzatára, egy bérc mögül kitűnve előttünk áll a barlang roppant nyílása, még azon módon félig befalazva, ahogy azt a székely menekvők hagyták. Egy hatöles gerendákból tákolt hágcsó vezet fel a nyílásig, melyen ég és föld között lebegve kell felkapaszkodni, úgyszólván kézről kézre adva a gyengébb nemet, s akkor előttünk áll a históriai nevű üreg.

Legelőbb egy templomszerű tágas terembe lépünk, melyet még az isten napja világít. Innen egy mellékterem tárul elénk, mely a barlang ablakát mutatja, másfelől kezdődik a többi üreg sorozata, melyek négyszáz ölnyi hosszúságban elnyúlva föld alatt, tizenöt egymástól szabályosan elvált szobát képeznek minden szoba bejárása a tisztelt mérnök úr buzgalmából számokkal lévén megjegyezve, hogy a bejárók el ne tévedhessenek.

A harmadik terem volt a székely nők fekhelye, itt aludtak a veszély idején gyermekeikkel együtt. A negyedik teremben állanak a kőhombárok, mikben gabonáikat tarták eltéve. Az ötödikben áll a szónokszék, melyről papjaik az isten igéit hirdették. A hatodik stalaklit barlangot mutat, a falak gót boltozata ezüst porral s kristály csapokkal látszik takarva, mik oly csodásan ragyognak a fáklyafényben. A hetedik barlangnál titáni kőfokok vezetnek fel néhány ölnyi magasba, hol a nyolcadik terem feltárulva előttünk, ennek poros padlatán halom csontok vannak lerakva, óvilági ismeretlen állatok agyaras állkapcái, roppant medvefők s különösen egy gömbölyű halomban olyszerű csontok, mint az embereké, csakhogy sokkal kisebb arányúak. – A néphit azt tartja afelől, hogy a barlangot troglodythok lakják, vagy mint Almáson nevezik, majomemberek, kik ott élnek, szaporodnak, leskelődnek odvaik mélyéből, s ha az emberek közeledését veszik észre, hirtelen elbújnak ismét; lábaik nyomát ott látni a porondon, mintha apró gyermekek jártak volna lábujjhegyen. Évek előtt, a monda szerint, egy almási székely ember rálesett ez apró lényekre, s egyet elfogott közülük, azt hazavitte, magához szoktatta. A kisded alak hasonlított valami szőrtelen majomhoz, durva kérgű bőrrel és nagy fülekkel, s annyira megszokta már a falut, hogy ma egyik, holnap másik háznál ebédelt, míg egy éjjel társai érte jöttek s magukkal vitték. Van-e valami lényeges e mesében? Sem állítani, sem megcáfolni nem érzem magamat elég erősnek; a természettudományok emlékeznek valami barlanglakó félemberfajról, s e csonthalom itt e barlangban gyanítani engedi, hogy sok van még a föld alatt, amiről a bölcsek semmit sem tudnak. A kilencedik terem közepéről látni egy roppant nagy lefüggő követ, mely mint egy óriási csillár vagy szőlőfürt, a meredekből csügg alá, a tizedik terem szurokfeketeségű sárral van tele, mely a terem padlatáról rajonként egymásba kapaszkodó denevérek maradványaiból hegyekké tornyosult, s már szinte bezárja a tizenkettedik terem bejárását; itt volt az emlékezetes vasajtó, melyet a székelyek máig is keresnek. A terem ajtaja már oly alacsony, hogy meg kell görnyedni az átmenetkor, s a következő teremből ismét szűkebb nyíláson át csúszhatni a tizenharmadikba, melyben elszórva terem az ahát és karniol. A tizenötödik teremben van felírva Wesselényi Miklós neve.

Itt hallatszanak a csodálatos hangok, mintha a föld feletti kutyák ugatása és kakas kukorékolása hallatszanék ide alá, mit a föld alatt elzúgó patak tombolása s a bak denevérek viaskodása okoz, mely érzékcsalódás azt hiteti el a lakókkal, hogy e helyen a csíki kutyák és kakasok szavát lehet már hallani.


VisszaKezdőlapElőre