TISZA MENTI ÉLET

A Tisza folyó valódi nemtője a magyar népfajnak. Még a Nílus folyamnál is nagyobb a jelentősége azon népre nézve, mely partjain letelepedett.

Lassú, kanyargó folyásában végtelen területeket tart állandó mocsár alatt, mivel partjai csaknem mindenütt alacsonyabbak, mintsem a magas vízállást rakoncáik közé zárhatnák. Mikor nagyon megárad, messze elönti az alföldi síkságot. Rombol; de termékenyít. Ami kárt egy évben tesz, másikban tízszeresen visszaadja. Valóságos százemlőjű Isis-isten.

Ha a statisztikát figyelmesen vizsgáljuk, annak a fölismerésére jutunk, hogy azt az egész árteret, melyen a Tisza uralg, tisztán magyar ajkú nép lakja; itten van a zöme a nyelvet legtisztábban beszélő, a keleti arc és alak típusát legjobban megőrzött magyar népnek.

A népdalok valamennyi folyamaink közül legtöbbször a Tiszát éneklik meg.

Zavaros a Tisza, keskeny híd van rajta,
Ne menj rá galambom, mert leesel róla.”
„Tisza mellett van egy hajó kikötve,
Abban van egy barna legény megölve;
Jertek, lyánkák, öltöztessük biborba,
Temessük el egy nefelejts-bokorba.”
„Nincsen olyan víz, mint a Tisza víz;
Csuka, potyka úszik benne,
Szép menyecske fürdik benne.”
„Túl a Tiszán, Tisza szélén,
Ott terem a magyar legény,
Vékony, mint a vékony nádszál,
Hajlik mint a rozmaringszál.”
„Túl a Tiszán, Tisza; partján,
Ott terem a szép magyar lány,
Vékony, karcsú a dereka,
Csókra termett az ajaka.”
„Túl a Tiszán selyemkendő integet,
Általmennék hozzád, rózsám, nem lehet;
Széles a víz, nincsen sajka,
Nem mehetek által rajta,
Galambom!”
„Ki a Tisza vizét issza,
Vágyik annak szíve vissza.”
„Lassan foly a Tisza,
Boldog; aki issza.”

Feltűnő az a statisztikai adat, hogy a Tisza bal partján, amerre a mocsaras vidékek terjednek, túlnyomó tömegben mindenütt a „református magyarok” lakják a nagy községeket; tehetős, jómódú nép, szép, egészséges faj, értelmileg előhaladott osztály: földműves, állattenyésztő, halász. A jobb parton pedig, melyen kevésbé uralg a Tisza kiöntése, ugyanazon magyar fajnak szintén hasonló jellemű népe nagyobb részt katolikus; nagy városokban tömörülten lakó iparűző, kertész, szekeres, hajós. Schwab Erasmus német író is úgy nevezi a Tisza vidékét Földvártól Csongrádig, hogy „a kálvinisták paradicsoma”. Az is felötlik, hogy valahány vár, erősség a Tisza mentén előfordul (ma már csak romokban vagy emlékekben), az mind a Tisza jobb oldalán van; sorjában Leányvár, Tokaj, Szolnok, Alpár, Csongrád, Szeged, Zenta, Ó-Becse, és az őskori védsáncok, a Csörsz árka, a nagyobb és kisebb római sáncokig a Tisza beömlése táján, egész Titelig. A jobb partot erődök láncolata védte, a bal partot védte maga a Tisza az ő mocsaraival. Ezek a mocsarak voltak az erős menedéke a magyarságnak tatár és török pusztítás ellen, s egyúttal ígéret földje a szabad vallásgyakorlatnak. Ide se lovas hadakkal, se ágyúkkal se misszionáriusokkal nem lehetett behatolni. „Ill’ a berek, nádak, erek!” ez volt a bölcs hadi taktika, ha túlnyomó ellenség jött, ha a döntő ütközet elveszett. S hiába telepített le a hódító új népet az elhagyott falvakba: az onnan kipusztult, vagy magyarrá lett, mint Szentesen a gyulai pasa által betelepíttetett törökök.

Ebben a klímában csak a magyar faj él meg. S ez nem valami különös biotikai sajátság. Az életműszerei nem jobbak más fajéinál, hanem az életmódjában van a titok. A magyar alföldi nép a maga természetes eszénél fogva régi idők óta eltanulta, hogyan kell a víz és föld jó és rossz szellemeivel jó barátságban élni.

A magyarok ős vallása hagyomány szerint az elemek imádása volt. Nem is lehetett másképp, mint hogy egy bálványt nem ismerő nép azt imádja vagy rettegje, akitől közvetlenül kapja a jót, vagy a rosszat. Tiltott pogány szokásaik, majd boszorkánypereik tartogatják az emlékét a vízparton tűzrakásnak, a vízen deszkára tett fáklya elbocsátásának, a vízben megtisztulásnak; ma is megvan még a húsvéti öntözés, s történelmi kútforrások említik a magyar fejedelemnek és vezéreknek víz medrébe történt eltemetését. Abulfeda följegyzi a magyarokról, hogy a tüzet is imádták, de amellett mindig „vízjárta” helyekre igyekeztek.

S a víz és a föld megtanították híveiket, hogyan lehet közöttük megélni! Pedig ahol a kettő egymással ellenségeskedik, ott a harmadik, a levegő, emberölő tulajdonságokat vesz föl.

Már a gyermek hozzáedződik az égaljhoz: mindig vízben gázol, szabad ég alatt él. Az életmód maga kijátssza a fenyegető lázt. Az alföldi magyar bőven él hússal, hallal, friss zöldséggel és búzakenyérrel; sertése ingyen nő fel a bozótban, sulyomtermő tavak közt; halat ingyen ad a Tisza, s földje sok helyt húsz magot ad egyszeri szántásra; a burgonya itt nem díszlik, azzal az ide való nép nem tja a gyomrát. Amellett minden ételéhez használja a természetkínálta fűszeres növényeket; leveséhez petrezselymet, zellert, köményt használ; kolbászába majorannát, hagymát kever; káposztájába kaprot tesz; tárkonyt, tormát, gyömbért, borsot, mustárt vegyít a zsíros ételek közé; borát ürömmel keserítve issza, s reggeli pálinkájának ágyához gyenge fűzfahéjat használ (hamarább feltalálta a salicylt, mint a vegyészek), s ami általános panacaea, a paprika! Ez az, ami a lázt elkergeti! De az idegent is, aki legelőször kóstolja meg azt a vérrel versengő halászlevet, amely úgy ízlik eleinte, mintha tüzet evett volna az ember. De ez az igazi vincetoxicon: a lázölő!

Azonkívül ott van minden háznak a saját patikája. Minden háziasszony maga a család orvosa. És az nem kuruzslás, nem babonás bolondság, hanem ésszerű tapasztalat kincse. Bámulva olvastam végig nemrég Diószeghi (most már igen ritka) orvosi füvészkönyvét, melyben a magyar köznépnél dívó gyógymódokról értekezik. 1 mű e század elején íratott. Fényes Elek geográfiaí szótárában föl vannak sorolva a leghatályosabb gyógynövények, melyek a Tisza menti partokon teremnek, amelyeket a drogisták messze földre elhordanak. És a magyar népies orvoslás már akkor sok oly gyógyításmódot gyakorolt, amelyet a tudományos gyógyászat csak újabban karolt föl. A masszírozás (kenés) gyógymódját pedig minden magyar faluban értik ősidőtől fogva. Ezért az olyan Tisza menti helységekben, ahol kendertilolás idején magamforma ember lélegzetet nem tud venni a mérföldekig elható mephiticus kenderbűztől, az ott lakó nép egészséges, mint a mocsári liliom.

A Tisza menti magyar nép általán véve „vízivó”. Nem azért, mintha a bort nem szeretné; hanem mivel ritkán jut hozzá. Szőlő a vízjárta földön nem tenyészik, a fekete televény földet sem szereti; legfeljebb a homokos dombokon marad meg, ott is gyönge kerti bort ad. A munkás, a pásztor kinn a mezőkön vizet iszik; azt is messze ivókútról hordja, mert a Tisza vize lágy, édes és zavaros. A máztalan korsót a földbe elássák, szalmatüzet égetnek el fölötte, s attól az meghűsül. Ki tanította a föld népét e természettani műveletre? A pálinkát csak óvószerül használják lázak, meghűlések ellen; a sert nem vihetik ki a pusztára, otthon sem nagyon áhítják. Nagyobb részt kálvinisták levén, nem böjtölnek soha és vajas ételt nem esznek. Ebben van a titka a bámulatosan kitartó életképességüknek: a jól evésben és a rosszul ivásban. Aki közéjük letelepedik, annak vagy követni kell ugyanazt az életmódot, vagy elpusztulni a táj miasmái között; s így alakul át a táj kényszerítő varázsa alatt minden ember magyarrá.

Ellenségtől soha teljesen meg nem hódítva; a szabadságot minden kifejezésében megszokva, ez a nép imádja azt a földet, amelyen lakik, azt a folyamot, mely földjét elárasztja, éppen úgy, mint az ősidőkben, s vendégszeretete ott maraszt minden jövevényt. Tudománykereső fiai akárhová vándoroljanak is el felső iskolákba, csak visszasietnek a Tisza mellé. Ott az igazi élet!

Érdekesek a tanulmányok, melyeket némely szaktudósok a Tisza és vidéke alakulásáról írtak. Szerintük a történelem előtti korban (százezer éveket véve) a Tisza az erdélyi hegyek mentén folyt le a Dunába s lassanként hömpölyödött alább, végigtörve az egész alföldi síkságon a mostani medréig, melynek jobb partját ma is folyvást szaggatni igyekszik. Ellentmond ennek Reclus azon adata, mely szerint a római uralom idejében a táborhellyé alakított titeli fennsík még a Tisza keleti partján feküdt; később sziget lett belőle, s ma már a Tisza nyugati partján fekszik.

De ellene bizonyítanak az őskori leletek is; a Tisza beomlott partjaiban talált mamutmaradványok, a hosszúréti tószegi homokdomb cölöpépítményei, kőkorszakbeli eszközeikkel, később bronzkoriakkal, az alpári határban talált arany korona és egyenes kard, s a Szeged melletti Öthalomban véghezvitt ásatások, amely századoktól elválasztott korszakoknak szolgált fejedelemtemető helyéül. Ellenben sejtenünk enged hozzá Szentkláray Jenőnek a Temesi Bánát leírásában felhozott adata, mely szerint újabb időkben mélyen benn a becskereki rónán a most búzatermő föld alatt, egy elsüllyedt gabonás hajónak a roncsaira akadtak. Geológusaink általában azt tartják, hogy nemcsak azok a nagyobb-kisebb mocsarak és tavak, melyekkel a magyar Alföld bőven el van látva; nemcsak a holt Tisza-medrek, hanem az Ér és a Hortobágy is az egykori Tisza-folyás maradványai. Megerősíti ezt a nézetet a geológusaink által tett észlelet, mely szerint a magyar Alföldön végigvonuló sziksós rétegek egy szakadatlan földsávot képeznek, a sziksó pedig nem támadhatott egyébből, mint a Tisza által Máramarosból aláhordott konyhasóból.

Hanusz István földrajzi írónk szerint Torontálban Csóka, Szent-Miklós egykor a Tisza partján voltak, most pedig messze esnek tőle keletnek; ugyanő említi, hogy Zentánál a budzsáki félsziget, mely hajdan bácskai földvolt, most torontáli lett.

Tudósaink a Tiszának ezt a folytonos nyugat felé nyomulását az erdélyi hegyek felől belerohanó Szamos, Berettyó, három Körös és Maros hatásának tulajdonítják. Egy szaktudós kiszámítja, hogy évezredek múlva a Tisza egészen a Dunáig fog elhatolni; apródonként felnyalva Heves–Jász–Nagykun–Szolnok és Pest–Pilis–Solt–Kiskun megyének közbeeső lapályát, s a veszedelemnek csak azt az orvoslását ismeri, hogy az őskori Tisza medrét helyre kellene állítani, elkezdve Huszttól egészen le a delibláti homok fennsíkon át Palánkáig. Nem valószínű, hogy a mostani nemzedék meghozza ezt az áldozatot a jövő évezrednek! Egyelőre gátakkal és átmetszésekkel segít magán.

A vegetatio is aszerint alakulhatott át a Tisza hódító foglalásai alatt. Még ez évtized elején ismeretes volt a Tisza jobb partján amaz óriási tölgyfa, mely az újkori fűzerdőből messze kimagaslott: a vezérek korából valónak tartották; nemrég a villám belecsapott és leégette ez utolsó tanúját az őserdőknek. Ily ős szilfát Hanusz is említ a kecskeméti határban, melyet a köznép „gatyás fá”-nak nevez. A Tisza jobb oldalán gyönyörű tölgyerdőket látunk, például Kecskemét város Szentkirály pusztáján, a bal oldalon a puszták útmutató fája egyedül a kútgém, a házak körül az akác, ami e század elején lett meghonosítva.

Az átmetszések gyorsítják a Tisza lefolyását, a gátak elfoglalják útjában az ártért, s a mocsarakból búzatermő földet varázsolnak elő. Azért még maradt a Tiszának elég tere, hogy isteni játékait űzze: övé a „Veres nád”, a „Rétköz”, amelyeket semmi vízmérnöki tudomány el nem tud tőle ragadni.

Midőn a Tisza Huszt alatt a Nagy Ág folyóval egyesülten elhagyja a hegyes vidéket (idáig Máramaros és az illető kárpáti völgy ismertetésénél lesz e munkában leírva), lassanként elveszti addigi jellegét. A gadóca hal, ez ínyenc falat, többet elő nem jön benne: az a sziklás talajt szereti, innen kezdve pedig többé még csak kavics sem igen jön elő a Tisza medrében. Már Királyháza és Nagy-Szőllős között a síkon elterülő folyam egész szigetvilágot képez.

Nagy-Szőlősnél még a jobb parton hegyek kísérik, azok között a Fekete-hegy, egyik meredek csúcsán Kankóvár romjaival, tövében a csinos várossal, kies völgyekkel és szőlőhegyekkel. A folyam főágán szálfákból összetákolt tutajok úsznak alá, melyek Máramarosból sót szállítanak a kincstárnak háromszögű gúlákba rakva, vagy deszkát, zsindelyt az alföldi városoknak, s almát, szilvát, diót a Tiszahátról. S ugyan jól kell ügyelni a tutajosnak, hogy a kompos malmoknak neki ne menjen, vagy az átjáró révnél a vontató kötél az apacsínját (kormánykészség) le ne kapja. De még nagyobb szüksége van a Tisza ágainak az ismeretére, hogy valahogy el ne tévelyedjék a szigetek között, vagy valahol bele ne bódorodjon a holt Tiszába, s különösen, hogy Kenyézlőnél a csalóka áramlat el ne vigye abba a Tisza-ágba, mely aztán az anyafolyammal sohasem egyesül többet, hanem lemegy a Bodrogba. A Tiszán járó gőzössel nemegyszer megesik, hogy árvizes időben elveszti maga alól az igazi medret s kitéved a rétre. Úgy mondják ilyenkor, hogy „keresni kell a sok víz között a Tiszát”.

Egész Tokajig csak tutajon kísérhetjük a Tisza folyását. Jó társaságban, élelmiszerekkel ellátva elég mulattató utazás az. Útközben lehet vadászattal és halászattal tölteni az időt. Amíg a tutaj a nagy kanyarulatot bejárja, kiszállunk s végigcserkésszük a félsziget berkeit; a nádasban megtaláljuk a nemes kócsagot a fészkén ülve, melyet nagy művészettel készít letört nádszálakból és sáslevelekből; rábukkanhatunk a fán költő vadkacsára, mely fészkét a fűzfák koronáira rakja, s mikor a kicsinyei a tojásból kijöttek, onnan dobálja le őket a vízbe. Piros zománcú tolláról jól felismerhető és nagyon keresett állat azért, mert böjti eledelnek is elnézhető, mivelhogy fán termett, és így nem tekinthető húsnak, hanem gyümölcsnek.

Alkonyatra vadászprédával megrakottan, egy-egy gém- vagy kócsagtollat is tűzve diadaljelül kalapunk mellé, eljutunk a sziget-isthmus túlsó oldalára; ott találunk halásztanyát: a tökkel befuttatott nádkunyhó éjjeli szállást ad; akkorra a tutajunk is odaér s éjszakára kiköt. A parton tüzet rakunk, s annak a parazsánál megsütjük a nyársra húzott vadkacsát s cserepcsíkon a frissen fogott kecsegét; a tűz arra is jó, hogy elveri a tenger szúnyogot s távol tartja tanyánktól a réti csikaszt. Egy ilyen naplemenet a Tisza partján néha bámulatosan szép. Az egész ég egy lángkatlannak látszik, amelynek színe lassanként átmegy valami vakító sárga homályba: sárga sötétségnek lehetne nevezni; lassanként szétbontják a sűrű ködfényt a naplementével ellenkező tájról feltámadó sötétkék küllők, egyre nagyobb tért foglalva a sárga homályból, míg végre átragyognak rajtuk a csillagok.

Ekkor aztán megindul a vizek országában a hangverseny: a millió béka és a számlálhatatlan számú szúnyog a vizekben és az egekben rákezdi a zengést, farkas hívogatja párját, földi kutya sikoltoz, bölömbika búg, a magasból a vadludak jóskiáltása hangzik alá, s valami távoli faluból idáig verődik a harangszó, a vízi malmokról az egyhangú kelepelés. A Tisza mentén nincs néma éjszaka. De emberhang nem hallik, mert a legtöbb falu messze van a Tiszától.

A hajnalt a szárnyasok lármája előre jelenti; a vizek országa mindig eleven és zajos. Amint szürkülni kezd, egész seregekben kel föl a szárnyas nép, a mocsárlakó hadnak ezrei támadnak elő a parti füzesekből, a lápos szigetekből; a halászsasok, melyek éjjelre csoportban szálltak meg a terebélyes fűzfák ágain, sietnek a napi munka után: ott látjuk őket csigatekergésű röpüléssel kóvályogni a sima víz fölött s le-lecsapni a víztükör fölé, s karmaiba kapott prédájukkal ismét ujjongva a magasba fölszállni.

Három kálvinista diák az útitárs, akik vakációra utaznak haza Debrecenből Baranyába, rövidségnek okáért a Tiszán, Dunán és Dráván keresztül választva az utat. „Hárman” „quartettet” énekelnek: „Hajlong sajkám”, s egy falut se hagynak maguk mellett elmenni, hogy valami adomát ne mondanának róla. Ez az Alföld ősi phonographja, a diákok szájhagyománya, ők a „csittvári krónika” letéteményesei. Ők ismernek itten minden falut, mezővárost, hogy ki a pap, ki a rektor benne, s mennyi annak a „dácziája”; van-e benne régi templom, bortermő hegy, erdő. Az igazi adóalapot csak a kálvinista rektor és pap ismeri hamisítatlanul, s azok után a legátus diák.

Tarpán sok szilva terem, aztán meg kormos alma; meg szörnyű savanyú bor, melyet ollóval kell elvágni, ha megnyúlósodik.

Varsányt kettészakítja a Tisza. Valaha egy helység volt, most fele a jobb, fele a bal parton fekszik.

Leányvárnak regényes múltja van. Az egyik biennis előveszi tarsolyából Varda László menyasszonyáról, a szép Pálóczy Ágotáról szerzett hős balladát. Ez a leány építteté a hajdan hatalmas földvárat a husziták ellen: innen lett a neve.

Bezdédnél megcsodálni való az első magyarországi nagy pálinkafőző gyár, mely füstölgő kéményével messzire kitűnik, ez már a 40-es években is ott volt. Itt a Tiszaháton roppant nagy mennyiségű szilvát és almát termesztenek, s szállítják vízen úgy, mint tengelyen, nyersen és feldolgozott állapotban.

Azután jön Cigánd: hirhedett nagy falu, nem is egy, de kettő. Templomát azért építette kimagasló helyre, hogy legalább a tornyát Kis-Cigánd is láthassa. Papjának ad évi fizetésül 400 szekér szénát, 400 kenyeret, 400 sódart, 400 forintot és 400 s a többit. Mindenből 400-at. A néphagyomány szerint lakói a tárkányi várhoz tartozó cigányok voltak; most magyarok.

Azután következik a Hosszú-rét. A Tisza-partot jelzik jobbról a füzesek, balról a nádasok, vagy változatosság okáért balról a füzesek, jobbról a nádasok.

A falu alatt kikötő tutajunkról találgatva nézzük, mit csinálnak azok az asszonyok a parti rekettyésben, akik térdig vízben állva s a szoknyáikat két kézzel fölfogva a fehérpiros virágú bozótban kaszáló mozgással járnak. Diákjaink annak is tudják az okát. A sömlyékben most érik a harmatkása (Festuca fluitans); az asszonyok ezt szüretelik ilyen módon: rendesen pitymallatkor kimennek az olyan határrészekre, melyeken a harmatkása terem. Mennél nagyobb a harmat, annál nagyobb a zsákmány, melyet úgy gyűjtenek, hogy bal kezükben egy fölfordított nagy szitát tartanak, s jobb kezükbe fogott hosszú nyelű fakanállal vízszintesen csapják a szita fenekére a könnyen hulló magot, a vadrizst. A harmatkása csemegeféle főzelék a népnél, esetleg az úri asztaloknál is. Roppant szapora eledel; azt tartják róla, hogy annyi gyűszűnyit kell belőle főzni, ahány evő lesz.

Végre megérkezik tutajunk Tokajhoz, a hajdani erős várhoz, melynek egyik ostrománál (1605) a császári védő sereg utoljára az irhabőr nadrágjait is élelmiszerül használta föl, mint tudós Wagnerben s még körülményesebben Latzkó Máté krónikájában olvashatjuk. Itt a végcél. A sót kiszállítják a kincstári raktárba; a szálfát elviszik gerendának: a tutajosok hazaballagnak Máramarosba gyalog; mi pedig átszállunk a kikötőben horgonyzó tiszai gőzösre.

Tokajról, a királyi-bortermő vidékről majd szólunk a maga helyén; itt most nem időzünk: sietni kell, amíg a Tisza virágzása be nem áll; mert az még a gőzhajó kerekét is megfogja.

Egy gyöngéd, recés szárnyní rovar ez a kérészek (Ephemeridae) családjából; a hosszú farkú kérész (Palingenia longicauda) kel ilyenkor szárnyra százezrével, myriádjával s rajzik, röpköd a szőke hullámok fölött, mintha hópelyhek kavarognának az esti légben. Ez az ő nászröpülésük, a lakodalmuk, mely után a vízbe eregetve apró tojásaikat, meghalnak s ott lelik a sírjukat, ahol bölcsőjük volt: a Tisza vízében. A tojásokból kikelő lárvák lyukat vájnak a Tisza partjába, s 2-3 éven át onnan leskelődnek zsákmányra, rablásból gyűjtik az anyagot a szárnyas rovar fölépülésére, s lesz belőlük újra repülő „tiszavirág”. A döglött rovarok sárga hullatömegétől olyan lesz a Tisza felszíne, mintha csupa merő pimpóvirággal behúzott mező volna. Ilyenkor van aztán a tiszai halaknak gazdag lakomájuk, olyan mohósággal falják a gazdag prédát, hogy a halászok merítő hálóval foghatják el őket; de még a sertések is beleúsznak a Tiszába, s vígan töltekeznek a tiszavirágból. S ez az ártatlan bogár, ha szárnyra kelhet is reggel, estére meghal: egynapi az élete. Bár cserélnének vele a szúnyogok! De ezek örökké élnek!

A gőzös aztán követi csendesen a védgátak mentét, felhasználja az újabb kori átmetszéseket; elhagyja Polgárt, a hajdani hajdúvárost, ma már csak falut, a jómódú Keszit, melynek népe iparos és halász, a mintagazdasággá emelkedett Csegét. Bábolnáról ismét tud valamit mondani a szájhagyomány. E nagy község csupa halászkunyhókból verődött össze: később protestáns lakói fölkerekedtek, üresen hagyták; ekkor aztán az egri püspök katolikusokat telepített bele. E község határában van egy Szil nevű homokdomb, mely egész tárháza a régi üveggyöngyök, cifra cserepek és ékszereknek, melyeket gyakran a szántó ekevasa hoz napvilágra.

Lassan elvergődünk Tisza Füred alá: itt találtuk régebben a második dobogó hidat a Tiszán; az elsőt Tokaj alatt. Ezt még Józsa Gyuri építtette. E tréfás tipikus alakról fennmaradt adomák eltartanak az egész úton. Statisztikánk pedig azzal az adattal gyarapodik, hogy itt voltak (és vannak) Magyarországon a leghíresebb nyereggyártók, úgyhogy még Nagy Frigyes porosz király is innen vitetett Berlinbe nyergeseket, akik ott e tudományt betanítsák.

Ezalatt kétszer is leszállt a nap; gőzösünk Abádig kétszer vetett horgonyt, s nekünk éjente alkalmunk volt gyönyörködni a távol láthatáron pirosló hajnalderengésben, mely az ég alját bevilágítja. Ennek a tudósok még nem adtak nevet: kereszteljük el „aurora alföldialis”-nak. A nádas berket gyújtották meg, hogy a leégett bozót helyén őszi időre jó legelőt nyerjenek: az támasztja ezt az éjféli hajnalt. Borús időben különösen szép ez. A vörös visszfényű ég csillagtalan; míg a sötét lapály tele van elszórt tűzfénnyel, a szerteszét égő pásztortüzekkel; ez a „csillagos föld”.

Abád már a Tisza-part közelében van: védik a homokos halmok, melyek szőlőkkel vannak beültetve. Itt volt a modern gazdálkodás legelső kísérlete már a negyvenes években: „cifra malom”, vízhúzó gép, sör- és pálinkagyár; mind följegyzésre méltó csodák, a francia Lejeune testvérek kezdeményei. Még a közel Szalókot is ők bérelték ki. Itt látjuk a híres Mirhó-gátat, a Tisza-szabályozás legelső védműveinek egyikét, mely minden újabb kori Tisza-áradásnál annyit beszéltet magáról; a gáttól védett lapályon búzaföld, tengeri táblák, pirossal virágzó dohányföldek, s a búzakeresztekkel rakott aranysárga tarlók gyönyörködtetik a nádasok kietlenébe belefáradt szemet. Fenn a töltésen már szekereket látunk végigporzani; ami országút, az egyúttal védő töltés is: börtönfala a bezárt Tiszának.

Aztán áthaladunk Kőtelek szigetei között, a távolból látjuk Bánhalmát, mely hajdan város volt, most szerény puszta; Nagy-Kürűt, mely már hozzászokott, hogy majdnem az egész határa mindig víz alatt áll; míg végre meglátjuk a távolban Szolnok tornyait; de csak egy kis időre. Gőzhajónk előbbre halad, s Szolnok ismét hátra eltűnik a láthatár mögé. A Tisza nagy kanyarodót csinál, s mi csak a nap alkonyán látjuk Szolnokot ismét elénk kerülni.

Ez már nagyobb város a Tisza partján; hajdan nevezetes erősség volt. Hőskölteménynek alig, de balladának beváló tárgy, hogy védte a török ostrom alatt kapitánya, Nyári Lőrinc, egyedül, az összes helyőrségétől magára hagyatva. A szabadságharcban döntő ütközet helye és ma is jelentékeny stratégiai pont, csakhogy nem a vára (melynek nyoma is alig van már) , hanem a vasúti hídja miatt. Ez a vashíd, remeke a modern hídépítészetnek, ez évben készül el; ezen átrobognak a vonatok Debrecen, Arad, Kolozsvár felé. Amoda följebb a tokaji révnél az északkeleti vasúthoz csatlakozó vonalak hidalják át a folyót.

Szolnokon alul egy halmos helyen emelkedik Tószeg, maga megvédve a Tisza ágától, de úgy körülvéve a vizektől, hogy csak egy keskeny földnyelven lehet belejutni. A falu alatt van a régiségbúvárok előtt ismeretes „Laposhalom” tele őskori maradványokkal. Alább meglátjuk a nemzeti hagyomány által nevezetessé lett Alpárt, s alatta a rónát, melyen Árpád Zalán bolgár hadát a hagyomány szerint bekerítette és seregének nagy részét a Tisza mocsarainak hajtva vízbe őlte; odább a távolban látjuk a kecskeméti tanyák körül zöldellő jegenyeerdőket, a Tisza-parton a mulatságairól nevezetes „szikrai-csárdát” homokdombok között, melyek egyikének, a „Bodvány”-nak oldalából üde vízű forrás buzog fel bőségesen – ritka tünemény az alföldi síkságon.

Egy újabb tiszai félsziget isthmusában találjuk a másfél ezer lakosú Vezsenyt. Az egész falunak 80 holdja van, melyet az árvíz nem jár: itt kertészetet űznek. Azonkívül ez a hely a valódi halásztelep, ahol eldorádója van a kecsegének, harcsának, vizának, pontynak; gyakran sok mázsás tokokat is fognak. A halászat minden nemét tanulmányozhatjuk itten – nagyban. Ámbátor az idő lejárt, amelyről Wernhelm, német tudós azt jegyzé fel, hogy a Tiszának 2/3-a víz, 1/3-a hal: mégis jutalmazóbb mesterség ez a Tiszánál, mint a tengerparton. A „halas zsidók” szekéren hordják szét a távoli vidékre a töméntelen halat, s ami frissen el nem kel, azt a halászok megszárítják. A parti telepeken halljuk vidám danáját a „hasogató leány”-oknak, kiknek életföladata az aszalandó halakat ügyesen kettéhasítani. Gyakran találkozunk Budapesten szénás szekér módjára megrakott kocsikkal; a kötegekbe csomagolt szárított hal vándorol a felvidékre. Másutt meg hordóban pácolják a halikrát, kaviárt készítenek belőle; ami hal el nem fogy, azzal sertéseket hizlalnak. Becsületes, istenfélő nép. A halásznak nem szabad káromkodnia. Az istentelent elkerüli a hal a néphit szerint.

Csaknem átellenben, a Tisza bal partján fekszik Tisza-Földvár, a régi nádasok helyén ma már búzaföldek és lucernások vannak. Közelében egy másik nagy város, Czibakháza, melynek lakossága már a múlt század elején megváltotta magát haszonbérért a jobbágyság alól: álló hídja is volt, melyet 1849-ben égettek föl: híres a marhavásárairól és sziktermő tavairól.

Ismét egy új félszigetben találjuk Ó-Kécskét, gyümölcsben gazdag falut, hol még jóitalú nádízű bor is terem: míg egy másik kanyarulatával a Tisza Inoka falu három oldalát nyaldossa, csak a negyediken engedve kijárást, hol egy régi templom romja látható még. Innen nem messze találjuk még Csépát, négy nagy tavával, amelyek mindenikének külön neve van. Itt azzal tették csúffá a Tiszát, hogy miután lassú folyása nem adott elég hajtó erőt a vízimalomnak, a partjára építettek egy száraz malmot, amelyet ökrök hajtottak.

Ezentúl azután az ártér közepéből csak Csongrád emelkedik ki: egyike az Alföld leghíresebb városainak, csupa katolikus népességgel. Történelmi emléke a nagy földvár, melyet a monda szerint Árpád vezére, Und foglalt el az őslakóktól. Itt már a nagy homokpusztákat beültetve látjuk kanadai jegenyével, s a sívó homokot megtelepítve szőlővel. A Tiszán már gabonás hajók is jelennek meg ezentúl, ámbár azoknak a fölfelé vontatása csak gőzös segélyével eshetik meg. Csongrádtól elkezdve aztán egész

Szegedig alig szakítja félbe az egyhangú tájképet falu tornya. A népes városok, Szentes, Vásárhely messze esnek; Mindszent falu ugyan, de 12 ezer lakosú; Csany, Sándorfalva új mintaközség, Algyő és Tápé nem sokat mutatnak a távolból.

Végre kiemelkedik a vizek ködfátyolából Szeged, Magyarország második városa mint egy mesebeli tünemény, kőrakpartjával, palotasoraival, két vashídjával. A hajdani erős várból, később a szegedi nagy bűnper nevezetes börtönhelyéből most kioszk lett; átellenében Új-Szeged, rég időktől a tiszai szállító hajók építési helye.

Szolnoknál a Zagyva, Csongráddal szemben a hármas Körös, Szegednél a Maros szakad a Tiszába, mely itt már mint tekintélyes nagy folyam folytatja futását dél felé. Balján a búzaontó Bánát, az ország Kanahánja, jobbján a Bácska, sajátszerű földtani alakulásával, a telecskai dombláncolattal. Átjáró rév a két szemközti Kanizsa (Magyar és Török) között szeli át folyását. Alább Török-Becsét találjuk, melyváros a 40-es években az alföldi búzakereskedés központja volt; utcái Szerémből hozott kövekkel kirakva, határa töltésekkel védve. A félszázad előtti adatok szerint háromszáznál több gabonás hajó fordult meg e város kikötőjében, s azok egymillió mérő gabonát szállítottak föl a Dunán Pest, Győr és Mosony városokba, s akkor még szekérúton Fiuméba- Hogy Becse a hajdankorban is nevezetes pont lehetett, azt sejteti a határában látható gótstílű templom s a szigetén levő régi vár romja.

Innen kezdve aztán le a Dunáig egészen polgárosult jellemet vesz föl a Tisza, míg a titeli fennsíkot meghaladva, Zalánkeménnel szemben a Dunába ömlik.

Ilyen a Tisza, mikor csendes jó kedve van; de mikor haragszik? Elmondtuk a szabályozás hány kilométerrel rövidítette meg a kígyózó folyását, mennyi erős gáttal szorította össze a szétbarangolását. Mikor aztán azt hiszik a törpék, hogy jól megkötözték az óriást: az egyet mozdul, s szétdönti a börtönfalakat. Akik a Tisza áradását szemükkel nem látták, azoknak nincs fogalmuk e vizek elementáris hatalmáról. Keresztültör ott is, ahol legkevésbé várták; kitúrja a kőrakású zsilipet is a helyéből; ha egyszer áttörhette a védgátat, zuhatagként tör rajta keresztül, mély örvényt ás maga előtt, melynek forgatagában az ár elfogására odavontatott földes hajók mint összetört skatulyák süllyednek el, s azzal rohan tíz mérföldes napi utakban, olyan városokat riasztva föl megjelenésével, amelyek soha árvizet nem láttak; letörli az emberi alkotás műveit a föld színéről, s visszafoglalja a maga nádasai medencéjét. Ekkor nem folyam többé a Tisza, hanem tenger; az őskori „mare album”, mely újra megjelent Strabo térképén. S ez a tenger, mikor megrohanja az északkeleti szél, olyan hullámokat vet, melyek házmagasságban csapkodnak keresztül a védőgátakon. Egyszer jártam egy ilyen tengeren egy dunai gőzössel Szeged és az Öthalom között viharos időben, s láttam egy nagy terhes hajót összetörve elmerülni hatméternyi vízben a szép búzavetés fölött. Annál fölségesebb látvány a küzdelme e föllázadt istennel szemben annak a lelkes törpének, ez emberi fajnak; midőn a hősiessé valódi hevével védelmez, erősít a bőszült elem által dühösen ostromlott hosszú védőtöltést, vasutat, körsáncot, melynek fönntartásától függ ezrek élete, városok megmaradása, milliókra menő közvagyon megmentése. Ezek a víz- és viharedzett alakok ezrével, derékig a jeges vízben állva verik le sulykokkal a védő cölöpzetet s kötözik össze rőzsekévékkel; hordják a földet talyigával, a homokot zsákokban, alig engedve szemeiknek álmot; ott feküsznek éjjel a puszta töltésen, a metsző széltől, a záportól fagyasztva, s mindezt végzik lárma, kényszerítés nélkül. Ezt a küzdelmet más faj ki nem bírja, csak az alföldi magyar; még a más vidékről jött magyar sem. Ahol a szentesi, szegedi, szegvári töltésmunkás naponként három-négy forintot keres a szakmánymunkával, ott a szintén magyar csángó alig tudta napi élelemre valóját megszerezni. Mert a gátemelés rettenetes munka! Herkules föladataival vetekedik. Minden munkás előtt tisztelettel hajtom meg fejem; de a Tisza menti kubikosok előtt levett kalappal haladok végig, mert azok az „Isten munkásai”.

A tiszai szigetek még a közelmúltban is egy darab érdekes ismeretlen világot képeztek az országban lakóikkal együtt. A tavaszi jeges áradattól az egyik végükön folyvást szaggatva, a másikon hozzátoldva, a Tisza-meder változó folyása által majd az egyik, majd a másik vármegyéhez hozzáragasztva, többnyire a part menti községeknek képezték kétes értékű tulajdonát. Fűzfa, topoly jegenye, égerfa úttalan csalittá nőve a halmosabb részeiken, a lapályokon nádas, rekettyés sömlyék, belepve ánizzsal, vadköménnyel, gyülekezőhelye a halevő vízimadaraknak, melyek a terepélyfák körül egész guanótelepeket raknak le, amelyeken vígan tenyész a vadszeder, a fák odúi tele vadméhekkel; az ágakon óriási darázsfészkek gömbjei, a nyárfák sűrűn megrakva varjúfészkekkel meg fagyönggyel, a fiatal geszt ágain mint csodagyümölcsök lógnak a fügemadár fészkei, fűzfagyapotból remekül alakítva zacskóvá; a szakadékokban a parti fecskék sejt szerű odúi; a sziget farán sűrű csenkesz bozót, mely a harmatkását termi s megkívánja, hogy a gyökerét „élő-víz” áztassa. Repülő állaton kívül csak olyannak otthona a sziget, melynek „komája” a víz: vidrának, vízipatkánynak, tekenős békának, sőt itt-ott még hódtelepnek is látni nyomait, kígyó és kecskebéka pedig van özönnel.

Az egyik partját; mely a Tisza „járt” ágát követi; rövid látogatás végett meg-megszállják a tutajosok, akik ott hevenyészett sátorkunyhót raknak, amíg a szél alábbhagy, mely talpjaikat kiverte. Néha egy-egy merész vadász is áthozatja magát a túlpartról, akinek szenvedélye ritka vízi sasokat, barna íbiszeket lőni, vagy egy botanikába keveredett falusi tanító, aki keresi a ritka tátorján-gyökeret (Crambe Tataria), melynek egy darabjából húsz ember jóllakhatik (Diószegi szerint). De állandó lakóik is voltak ezeknek a szigeteknek. Csakhogy azoknak a minősítését nem találjuk fel a népszámítási rovatokban. Azok az emberek, akik a „semmiből” élnek, akik télen csíkot fognak, nyáron sulymot halásznak bundadarabbal, gyógyfüveket szednek, felkutatják a „szálepet”, meggyűjtik tavasszal a nyárfákról a „popium”-ot, elkészítik a fagyöngyöt madárlépnek s madarásznak vele, furfangosan elszedik a bíbictől jól elrejtett tojásait; a fekete űrömből taplót csinálnak, ostorménfából pipaszárat fúrnak, a sziksót összeseprik, s ami annál becsesebb, a salétromot fölkutatják; elárulja azt nekik a vörös levelű növényzet, a buja lórom (Rumex); azt kifőzik nagy bűzős földkatlanokban, a fiatal fáknak a héját lehántják, magyar csizmadiák számára sarokkéregnek, s még a harmatkását is zsákra tudják szedni. Aki köztük teknővájáshoz is ért, az már nagy mester.

Ezek között pedig a „pákász” már világlátott ember! Az egy darab fűzfából maga faragta lélekvesztőjén bejárja a holt Tiszát, a mocsarakat, a vízben álló erdőket, amelyeket bérlő halász nem pécéz ki tilalmasnak, s lesi horoggal, pendelyhálóval, meglepi tapogató kassal a halat; száraz nyáron kiássa a szikkadt vízfenékbe menekült csukát. Néha naphosszat eláll, mozdulatlanul, mint egy szobor, a csónakja orrán, az ötágú szigonyt magasra emelve, s ha nagy halat lát közelíteni, villámgyorsan belehajítja a harpúnáját. Beszélik, hogy egyszer egy pákászt a megszigonyozott kétmázsás harcsa, a szigonyhoz kötött gúzsnál fogva kétmérföldnyi messzeségre elvitt csónakostul, gyorsan, mintha torpedóhajó lett volna, a szembejövő tutajosok nagy bámulatára, akik még víz ellenében ladikot nem láttak így vágtatni magától. A pákászcsalád nőtagjainak sokkal keservesebb sport nemével van dolguk: ők szedik a piócákat, térden fölül a vízben állva, és saját testüket adva csalétkül a vérszopó féregnek.

A pákásznak aztán állandó lakóhelye is volt a szigeten: nádból épített palota a legvénebb fűzfa tövében, melynek odvas belseje éléstárul szolgált A kunyhóban egész család elfér, s női kéz munkájáról tanúskodik a tövissel körülkerített darab föld, melyben káposzta terem; a nagy gyümölcsű úri tök (Cucurbita melopepo) turbános kobakjai a kunyhóra felfutott indákról lógnak alá; biztos télire való eledel. A kévéket összetartó patics-fáról avas szalonnaoldal lóg alá, melyről naponként levágnak egy darabot. Hogy ez a szalonnaoldal hogy került a halak birodalmába, azt megmagyarázza a sziget pagonyos oldalán turkáló disznócsürhe; a régi szalontai fajta, mely hajdan még a borsodi Bükkön is uralkodott; szőre kondor veres, lábai hosszúk, mint az őzé, feje nyúlt, fülei előre hegyezettek; vad, bátor állat, mely a farkast elveri a kondájától; kemény természetű, mely soha ólat nem lát, se élelmet vályúban nem kap; felnő magától; a kondás dolga fölkeresni, hol van az évszakban a feltúrni való gyökér, a földi giliszták Kaliforniája, s ha őszre a tölgyes talaj kiszárad, megtudni, hol termett elég makk. A túlparton, a távol helységben lakó gazdáinak csak a szaporulattal számol be, s azért szűrt, bocskorbőrt kap konvencióba. A kondás itt éli világát, mocsárban, ligetben sertéseivel együtt, s ezeknek a malacaira éppolyan gyöngéd figyelme van, mint a saját gyermekeire, akik az apjuk mesterségében nőnek fel, s ha már hat-hét esztendősök, akkor a pákász szomszéd unszolására be is viszik őket a faluba megkereszteltetni, s akkor aztán a gyerek is kap nevet meg egy ital bort (hogy a fogai megerősödjenek).

A pákásznak néha vendége is akad. Debreceni, pataki diákok el nem mulasztják, hogy vakáció alatt az ősvilági foltokat be ne barangolják. Útitársam nagy vígan beszélte el, hogy nemrég egy pákász kunyhójában pompás jóízű húslevest kapott gombával. Kíváncsi volt rá, honnan kerül ilyen ízletes marhahús ide a szigetre? A pákász aztán belenyúlt a nagy fakanállal a leveses fazékba, s kihúzott belőle egy másfél singes „coluber najas”-t. Mért ne volna az jó? A pákásznak van ősi kovás puskája is, mellyel a lesből vadludat, kacsát lövöldöz, a rókát, farkast is leteríti, ha eléje kerül, s annak az irháját becseréli puskaporért. Kutya helyett néha egy szelídített róka a ház őrzője; majorsága fiók korában szedett vadlúd és vadkacsa, melyeket vásárra szokott vinni, ha megnőnek, vagy úri látogatóknak adja – ajándékba viszonajándékért, nem pénzért-, mit csinálna a bankóval? – puskaporért, golyóért, vasszerszámokért, mint a tenger sziget lakója.

De sokkal rendesebb vendégei voltak a tiszai szigetnek a „szegénylegények”, akik lopott lóval, tulokkal átúsztattak a Tiszán, s aztán meghúzódtak csendben a füzesek árnyékában, míg a vármegye pandúrjai nyomot vesztve szaladgáltak előre-hátra az üldözésükben. Némelyiknek ez volt a leszálló helye, ha innen-amonnan a tömlöcből kikerült, néha nem is magasabb engedelemmel. Itt senki el nem árulta, senki nem kereste. Ha ügyes ember volt, még bankókat is csinálhatott; arra is volt eset. A dohánycsempészethez pedig éppen a természet által legjobban előkészített hely volt ez a vízövezte magány, nagy odvas fáival.

Mikor aztán jött a tavaszi árvíz, s öles hullám alá temette az egész szigetet, akkor a pákász felköltőzött a nagy fára családostul együtt, magával vive szárított halat, szalonnát és sült tököt, s onnan nézte nagy nyugalommal, hogyan fogy el a víz. Néha még egy kis préda is akadt: a sebes vízár az elöntött falvakból holmi bútorfélét úsztat alá; azt a pákász a lélekvesztőjével utolérte és kivontatta. Ezt az Isten adta.

Hanem hát mind ennek a szép idillnek véget vet apródonként az új korszak megizmosuló rendszere. A Tisza-szabályozással, mint egy régi vívású erdész mondá, „mind elrontották az urak a mi szép mocsarainkat”. A sulyom helyén búza terem már, a csík sem marad meg a lucernásban; a kivágott vízi erdő talaját „Ameriká”-nak nevezik most, s ott háromméteres tengeri hányja a selymét; a bíbicterjesztő tóban ezrei a szelíd ludaknak úszkálnak jó őrizet alatt; maga a sziget területe kataszter alá van véve és osztályozva; birtokosa iparkodik jövedelmet húzni ki belőle: gyümölcsöst ültetnek, a fűzfavesszőkből kosarakat fonnak, s a kosár gyümölcsöstűl elrepül vasúton Berlinig, Szent-Pétervárig; a gyógyfüveket megbuktatta a salicyl, a szabadon termő szíksót értéktelenné tették a szódagyárak; tapló, pipaszár nem kell már annyira – mert mindenki szivart szív, s az erdőtörvény tiltja a kéreghántást. A fiúk sem folytathatják már a pákász mesterséget; gyerekkorukban tanyai iskolába kell járniuk s geográfiát tanulni; legénykorukban besorozzák katonának, s ha egyszer „virtikli” lett, nem kívánkozik vissza többet a puszta szigetre disznókat őrizni. De maga az a hajdan híres szalontai veresszőrű sertésfaj is egészen eltűnt. Rájöttek, hogy két év alatt fejlődik ki annyira, mint a feketeszőrű vagy a szőke mangalica egy év alatt, s a jót megölte a jobb. Csakhogy ennek már ól kell, meg etetővályú. A híres szalontai sertésfajt most már csak a kisbéri állami birtokon tenyésztik ritkaságképpen.

A szegénylegényeknek is letelt a világa, mikor a jámbor pandúr helyett a keményszívű csendőr vigyáz a más kezére. Az illavai és szamosújvári állami fegyházakban dolgozni tanítják a kalandor betyárt, s ezáltal a rabló romantika elvesztette a varázsát, s a „puszta” nem puszta többé.

Ezek a hajdan oly érdekes alakjai a Tisza vidékének bizony végképp elmúltak már; sőt még a különlegességeknek a legbecsülendőbb osztálya is fogyófélben van: a tiszai tutajosoké. A kincstár vasúton szállítja Máramarosból a sót, s a földolgozott épületfa is így óhajt gyorsabban végcéljához jutni. A tutajosok nagy része elszegődik a tiszai gabonás hajókra csajkásnak.

Így alakul át a tájjal együtt a nép!


VisszaKezdőlapElőre