V. A KERTEK ORSZÁGA

Trieszttől egész Mestréig egy kertté alakul át a táj. A róna oly keskeny szalagokra van feldarabolva, mint hajdan nálunk egy compossessoratus a tagosítás előtt, csakhogy itt minden földszalag keresztben és hosszában be van kerítve gyümölcsfákkal, szőlővel. Eperfák, cseresznyefák, diófák váltogatják egymást, minden fa kétágúra van nevelve; a többit évenként lenyesik róla (ez a tüzelőszer), s a két fa közé két szőlőtő van ültetve; azokat odakötözték a fákhoz, s a venyigéiket ismét egymáshoz vonva, végeikkel összecsomózták. E gyümölcstermő sövény között van a búza- és rizsvetés, öntözőcsatornákkal ellátva. S egész a hegyek lábáig egy labyrinth X-alakú fák kerteléseiből. S minden ilyen X valóban tízes szám. Minden eperfából harmadfél frank bért kap a tulajdonos a selyemtenyésztőtől s azonkívül gyümölcsöt szed és bort szüretel a sövényéről. Csakhogy mi ezt mind nem csinálhatjuk utána. Könnyű az olasznak énekelni. Ha minekünk olyan klímánk volna, mink is mind énekesek volnánk. Itt nincs tél, nincs tavaszi fagy, nincs nyári aszály. Ami virágot adott a fára az Isten, bizonyos lehet felőle az ember, hogy gyümölcsét nem szedi le zölden az ördög. A szőlőt nem kell se karózni, se kötözni, se hooibrenkezni, mégis megérik; aztán negyven krajcár a napszám. De kinek legyen kedve kertészkedni minálunk, ahol tíz esztendő közül kettőben elveri a szőlőt a jég, háromban elfagy, kettőben nem terem és kettőben meg nem érik; de azért mind a tízben egy forint a napszám, meg két pint bor, meg ebéd, vacsora, s a gazda tartozik a legyezővel hajtani a kapásról a legyeket, amíg az délutánra alszik.

Úgyhogy egy percig sem csodálkozom azon a szőlősgazdán, aki a phylloxera vastatrixról hozott törvénycikk után (mely elrendeli, hogy e rossz bogár által meglepett szőlők állami költség és kártérítés mellett kiirtassanak), azzal a kéréssel járult a közmunkaminiszterhez, hogy adjon neki is abból a phylloxera-magból: hadd oltsa be ő is azt a maga szőlőjébe!

Igazán nagy hibát követett el ősapánk, Attila, hogy mikor már benn volt ebben a szép országban, megint kiment belőle, ahelyett, hogy cum gentibus itt letelepedett volna. Dicső ősünk festményi remekművekben, s a Szent Péter templomának egyik művészi oltárdomborművén megvan örökítve, amint visszaretten az égből alászálló Szent Péter és Szent Pál apostolok láttára. De ha már meglátta, pogány létére, a keresztyén szenteket: mért nem követte őket egészen? Mért nem lett egyúttal keresztyénné maga is? S maradt volna ott római császárnak. Lett volna belőle Szent Attila. Az olaszok is jól jártak volna, mert nem kellett volna ezernégyszáz esztendeig várniuk az Unita Italia után: mi se bántuk volna meg a dolgot; diákul úgyis meg kellett tanulnunk: s most volna a „Kálvinista Róma” helyett igazi Rómánk, Tisza volna most Melegaro, Széll volna Sella, Madarász volna Mazzini, s volna jegybankunk minden városban három, egymás piculáit el nem fogadó. S most laknánk ebben az Istentől megáldott paradicsomban, aminek a népe ugyan szegény, de az országa gazdag, s a kicsiny emberei büszkék arra, hogy a hazájuk nagy. Ezért könnyű az olasznak énekessé qualifikálódni. De a mi hazánkban, a mi klímánk alatt nem lehet az embernek az örökös zúgolódás, patvarkodás miatt megakadályozni, hogy ellenben a szónoki tehetsége ne fejlődjék ki túl a szükségleten.


VisszaKezdőlapElőre