A SVÁBHEGY ÉS A ZUGLIGET

A Svábhegy elnevezést a budai hegységnek az a középcsoportja, melyet az Isten-hegy, Vezérhalom, Széchenyi-, Orbán- és Márton-hegy alkot, s amelyekhez még a János-hegyet és Zugligetet számíthatjuk, még Budavárának a törököktől visszafoglalása idejében nyerte. Itt táboroztak ugyanis a hatezer főből állott sváb segédcsapatok, melyek mind a vár ostrománál, mind a fölmentést erőszakoló nagyvezér hadainak visszaverésénél vitézül harcoltak.

Hunyadi Mátyásnak is kedvenc helye volt e vidék. Oláh érsek Följegyzése szerint itt volt a király vadaskertje, a Nyék, mely három magyar mérföldnyi területet foglalt el, s azon a szép fennsíkon a János-hegy alatt még negyven évvel ezelőtt is úgy hívtak egy óriási hársfát, hogy Mátyás király fája. A Király-kút még ma is őrzi Mátyás emlékét.

Hogy a múlt századokban az egész Svábhegy rengeteg erdőség volt, azt több adat engedi sejteni. Wagner Kristóf egykorú történetíró azt jegyzi föl, hogy a budai hegyeken termő bor a közeli meleg források miatt kéntartalmú. Azok pedig a Svábhegytől távol esnek. De erősebb bizonyíték az, hogy hajdan a városnak a most majdnem egészen száraz Ördög-árok mentén nagy malmai voltak, melyeket a Svábhegyről lefutó Pál-patak vize hajtott.

Beszélő emléke ennek az a svábhegyi mesterséges cisterna, melyet Mátyás király a forrásvizek összegyűjtésére építtetett. Tömör kőépület ez faragott oszlopfejekkel. Csúcsíves az ajtaja, lóhere alakú az ablaka. A vasajtót, mely a belsejébe vezet, egy akkora kulcs nyitja föl, hogy két ember kell az elfordításához. A belseje pedig egy hosszú, embermagasságnyi folyosót tár föl, mely mélyen behatol a hegyoldalba, Két oldalán tizenhat apró alagút van a sziklába vájva, mely a forrásvizeket egy közös medencébe gyűjti össze. Innen folyik át a föld alatt a kristálytiszta ivóvíz a „Király kútjába”, ahonnan hosszú csővonal vezette föl a vizet, önnyomása útján, a mélyebben fekvő budai vár kútjába. A Mátyás idejebeli vízvezeték égetett agyagcsöveire gyakran rábukkannak mai nap is az útcsinálás munkálatai közben. Későbbi időkben ólom, majd öntött vascsövek helyettesíték a régi vízvezetéket. Ma már a Duna látja el az egész Svábhegyet a vízvezeték bőséges forrásával. Megfordult a világ! Hajdan a Svábhegy bocsátott alá patakokat; most pedig a hegyre folyik föl a víz!

A krónikák és a romemlékek bizonyítják, hogy a budai hegységnek fényes múltja volt már akkor is, amikor Nyék volt a neve. Nemcsak Mátyás királynak vadaskertje tette azt nevezetessé, hanem az ájtatosság menedékhelyei is, melyeknek nyomait kő és pergamen ma is őrzi.

A Zugligetet (Auwinkel) a közelmúltban inkább „Sauwinkel”-nek ismerték Mátyás király Nyékjének vadkanjairól, s az a pompás üde forrás, mely vizével hajdan egy halastavat táplált, most is „Disznófő” nevet visel. A budai hegyek és völgyek új elkeresztelése a város rendelkezése folytán a negyvenes években ment végbe, amidőn egy-egy kőpadot állítottak föl a kiválóbb helyeken, s azokra Döbrentei által készített emlékmondatokat véstek; így az Isten-hegyen: „Istenhegy volt hajdan e táj nevezete, S újra így hívása Isten tisztelete”- a Vezérhalmon pedig: „Száznyolczvan év hirdet téged Vezérhalom; Rólad szállt Budára mentő diadalom.” Szent Antal szikláját is ekként nevezték el Vajdabércnek, Vajda Péter a költő nevéről, kinek ez volt kedvenc tanyája. Manapság a Zugliget a legpompásabb nyaralókkal van beépítve, melyeken díszkertek, gyümölcsösök körítenek. Kényelmes vendéglők: a „Fáczán”, „Szarvas”, „Disznófő” legkedvesebb mulatóhelyei a fővárosi közönségnek. Az egész Zugliget mellékvölgyeivel, a Csillag- és Harangvölggyel egy darab Svájc a budai hegyek közt, mely a főváros környékének legfestőibb része.

Innen hajdan meredek erdei ösvény, most már kényelmes kőút vezet föl a kimagasló János-hegyre, melynek vulkán alakú erdőfedte kúpjához csak gyalog lehet fölmenni. Hajdan e hegy tetején Szent János szobra emelkedett; innen a hegy elnevezése; jelenben egy magas toronyszerű gloriette koronázza, melynek erkélyéről fölséges kilátás nyílik a Duna két partján elterülő kettős fővárosra, a tornyos helységekkel rakott tengersima alföldi rónára, a helységekkel tarkálló Csepel-szigetre. Keletnek a Lipótmező tűnik föl az elmebetegek menedékének nagyszabású épületeivel.

Észak és nyugat felé egy végtelen rengeteg terül el a János-hegyen túl, melynek erdőpalástja egyik hegyhátról a másikra borul át. Ennek az árnyékos útjai vezetnek el a Mária Remetéhez, a Makkos Máriához, a Szép Juhásznéhoz, a Pálosok kolostorához.

Itt volt első Károly királytól kezdve egész II. Lajosig e szigorú fegyelmű szerzetesek kolostora, kik minden napot az éjféli önkorbácsolással kezdtek meg (egy ilyen jelenetnek egyszer állítólag Mátyás király is tanúja volt titokban), s kiknek a kapuján még a királynak is tilos volt belépni a perjel engedelme nélkül. Szent Lőrinc tiszteletére épült a kolostor. Ereklyéi közt Remete Szent Pál csontjait őrizték. Itt fordította le a szentírást egy szerzetes, Báthori László, húsz éven át ki nem mozdulva az odújából, egy barlangból, melyet a Hárshegy oldalában ma is mutogatnak.

A Szép Juhászné nevét Mátyás királynak egy népmondai kalandjáról örökölte a táj. Ma ez elnevezés egy jóhírű vendéglőnek a címe.

A Mária Remete még most is látogatott búcsújáró hely. Itt mutogatták egy kegyes asceta egyszerű barlangját a sziklába vágott fekvőhellyel és asztallal együtt.

Egészen el van temetve az erdők közé a Makkos Mária kolostora. Hajdan trinitáriusok lakták. Mikor József császár eltörülte e rendet, lehordták a tornyát, s a kápolnát majorrá alakították át.

E hajdani kolostortól olyan erdei út vezet a tulajdonképpeni Svábhegyre, hogy csak a meszelt faderekakról lehet odatalálni.

Negyven évvel ezelőtt a Svábhegy maga is még ősvadon volt. Füvészek és rovargyűjtők számára valódi kincsbánya. Virágos növényzete közt a legritkább fajokat lehetett találni; a pompás rovarok és lepkék, a halálfej sphinxes és éji pávaszemek, különösen a ritka szép oleander-pillangók messze földről idecsalogatták a természettudósokat. Az erdőkben biztos tanyát tartott a borz; a menyét ellátogatott a tyúkudvarokba, s a rókák úgy el voltak szaporodva, hogy úton-útfélen lehetett szép kifejlett példányaikkal találkozni Gyönyörű nagy kígyókat lehetett látni a bokrok között és a fákra fölfutva; a mély utakban óriási békákat, melyeknek a hangja bőgéshez hasonlít, itt „csirke-békáknak” hívták őket; a János-hegyen viperák is voltak s kígyó alakú skinkek. A madárvilág is gazdagon voltképviselve. A Farkas-völgyben még erdei sasok fészkére is lehetett találni, s nem ritka látvány volt, mikor a baglyot körülcsiripelve üldözte az apró madársereg. Akkor volt szép a Svábhegy, amikor még a vadállat volt benne otthon; az ember csak úgy vetődött ide, mint kóbor bujdosó, vagy világkerülő különc. Egy elrejtett zugában a hegynek látszott valami várrom forma, ahol egy misanthrop dán báró lakott, aki senkivel szóba nem állt. Egy félreeső hosszú házban tanyázott egy orvos, aki senkit nem gyógyított; ellenben volt két harangja, amelyekkel a delet és estét harangozta. Egy kősivatag közepén lakott egy cápaszemű gnóm, aki a kőből élt. Az ő kövéből épültek a többi házak. Mélyen, egy völgyben eldugva volt a tanyája egy silentiárius ügyvédnek, kit az igazság keze üldözött ki a világból. Az istenhegyi sűrű erdő minden bejáratánál ott állt a tilalomfa. Ez erdőnek a sűrűjében emberszem elől elrejtve állt egy magyar főúr vadásztanyája, ki később a politikai életben nagy szerepet játszott. Bajos volt azt megközelíteni a szomszédjában letelepült baromorvos elvadult nagy kutyái miatt.

Innen rajta volt a hét ház; ma is meglevő paraszt kunyhócsoport. E házak egyikében rejtőzött egy titkos milliomos, akit a kertjén kívül sohasem lehetett látni. Itt biztosan érezte magát; nem verte föl senki a házát; de, amint beköltözött a pesti palotájába, ott megölték s elrabolták százezreit. A legdíszesebb épülete volt a hajdani Svábhegynek az Óra, egy csokoládégyáros háza, kinek legtöbb szőlőskertje volt a hegyen. Ennek a háznak a homlokzatán volt az óra, mely az időt regulázta messze hangzó ütésével, melyet aztán az erdőkerülők kürtjének tutulása adott tovább az erdőknek és lakóiknak. Innen, az órás házból intézte Görgei 1849. május havában Budavár ostromát.

S az ősrengteg nyugati szélében volt az egyetlen kocsma, amelyet „Adliczer”-nek hívtak. Ez volt a magyar színészek kedvelt mulatóhelye, mely néhanapján összegyűjtve látta a magyar színészet matadorait, akik még tudtak örülni a tréfás mulatságoknak, amelyek nem kerültek semmibe s nem hagytak maguk után keserűséget.

A Svábhegyet mint üdülőhelyet, igazán a színészek és az írók Fedezték föl. Ők kezdtek el legelőször ide építkezni, s lassanként egy helikoni telep támadt a Svábhegyen, melynek legmagasabb helyét báró Eötvös Józsefnek emeletes nyaralója foglalta el. A Svábhegyen születtek az 50-es években a magyar drámák és regények, politikai röpiratok és tudományos munkák. Itt tanakodtak komoly hazafiak a nemzet jövendője fölött.

S a művész- és íróvilágnak, mely akkor a Svábhegyet dominálta, első gondja volt templomot építtetni az Isten-hegyre. Az építéshez való költséget is úgy énekelték és deklamálták össze hangversenyeken. Szép, karcsú tornyos templom lett belőle. Festő is akadt (Than Mór), aki az oltárképet, Szent Lászlót, a védszentet, ingyen megfesse. S a templom után jött az iskola, szintén olympusi obolusokból.

Kezdett a Svábhegy divatba jönni. Egy-egy lovagvár tornya emelkedett ki az erdők zöldjéből. Svájci nyaralók koronázták a tetőket. Egy ilyenben lakott nyaranta Albrecht főhercegnek a családja is. Megtudta a világ, hogy a Svábhegynek a levegője panacea! Ide epidemia nem jön soha. Itt minden betegség meggyógyul. Különösen a gyermekekre nézve ez a paradicsom.

Pünkösd hétfőjén aztán az egész népé volt a Svábhegy. E napon, mintha az egész város kimozdult volna a helyéből, úgy tódultak föl a hegyi utakon már hajnalhasadtakor a mulató csapatok: dalárdák, céhek, egyesületek, iskolák zászlóikkal, énekelve, dobolva – nyalka stuczer, gitárral nyakában imádottja előtt walzerezve; termetes törzspolgár, nyakába akasztott kulaccsal, felesége karján az elemózsiás tarisznya, kis gyerekszekérbe felpakolva a két legifjabb csemete, azt a nagyobb fiú és leány elől húzva, hátul tolva mozdítja előre; fiatal serdülő leánykák, arcuk a hegyi légtől pirosra festve; cilinderes gavallérok hölgyeik nagykendőjével a karjukon; izmos munkás legények rúdra akasztott söröshordóval a vállukon; kevély bakák pirospozsgás szakácsnőik kíséretében. Útközben egy szál cigány üdvözli az érkező karavánokat, solo trombitán hangicsálva a Klapka-indulót meg a Schneider Fáni-polkát. Az érkező csoportok nem keresnek házat, ereszt, vendégfogadót, hanem árnyékos fát, bokrot. Ott állítják föl a bográcsot. Targallyat szednek, tüzet raknak, főzik a paprikás gulyást, s mellette csapra ütik a hordót. Szép leányok elindulnak mezei virágot szedni; erdő, mező most virít javában; nagybokrétákat kötnek, s mind koszorús fejjel térnek vissza. Elolvasott hírlapok szolgálnak abroszul, amelyekre kiterítik a háziasszonyok lakomáik kincsét. A mézeskalácsos sátorok körül tolong a gyermeksereg; szerelmes legények választottaiknak cifra szíveket vásárolnak. Kucséber narancsos kosarának, görbe bot, cifra nyelű bicsak-áruló tót portékájának van erős kelete. Itt harcias dalokat énekelnek; amott kergetősdit játszanak; a bokrokon hölgykalap, tarka kendő lobog. És közben vagy ötven kintorna gyakorolja a zeneművészetet, versenyezve hat cigánybandával meg a budakeszi sváb paraszt kapella trombitáival és öreg dobjával; ami aztán ahány, annyiféle nóta egyszerre és összekeveredve, felülmúl minden eddig kitalált zeneélvezetet. A lemenő nap negyvenezer embert is lát táncolni, ujjongni, tombolni a Svábhegyen. A zöld gyepen egész szérűk vannak már taposva a polka- és csárdás-tánctól. A „Csillag” kocsmáros alig győzi egész háznépével a szolgálatot. Ott van az élvezetek Eldorádója: zenekar, népénekes-társaság, hinta, kerengőjáték (Ringelspiel); közben döng a fagolyó a tekepályán; izmos legények ütik magasra ököllel a „balmot” (léggel tölt óriási lapda). Van ott célbalövés, birkózás, karómászás; csörög a kocka a krajcáros Monte-Carlónál, hol vándor kucséber adja a bankot – fügekoszorú nyereménnyel. Ezalatt az ideális mulatozók elvándorolnak a Normafához s föl a János-hegyre, és gyönyörködnek a fölséges kilátásban. Aztán a fölkelő hold látja ugyanazt a népfolyót visszahömpölyögni a hegytetőről. Zilált öltözetek, összegyűrt kalapok, fűzöld foltos fehér ruhák és anginét pantallók, nekipirult arcok, egymást támogató alakok, danoló csoportok, hahotázó, bőrükbe nem férő őstípusai a fővárosi parasztnak; szilaj párok, kiknek nem volt elég a tánc, még hazatértükben is polkáznak az úton; disputáló polgárok, hetyke iparoslegények, kik fogadott kintornással kísértetik magukat hazáig; exaltált családapák, kik minden áron a szabad ég alatt akarják tölteni az éjszakát, kétoldalt támogatva a feleségtől meg a leánycselédtől; közben egy sikongató szép leány, akit felültettek egy szamárra s az nekiviszi a tüskebozótnak. S ez a látvány így gombolyodik le ezernyi változatban késő éjfélig; de azért a gyepen még táncolnak holdvilág, lámpafény mellett a kintorna körül, s a lombsátor alatt még reggel is hangzik a budakesziek öreg dobja és bombardonja. És az egész zsivajgó néptömeg között nem látni egy dandárt. Ritkán fordul elő itt verekedés, vagy más egyéb kihágás. S az egész élvezetnek az adta meg a javát, hogy gyalog kellett feljönni érte. De hát még lemenni? Az apostolok lova volt az egyedüli közlekedési eszköz. Azért esett olyan jól!

De csak addig volt a Svábhegy paradicsom, amíg a spekulánsok meg nem tudták, hogy az. Egyszerre csak ellepték a Svábhegyet a szőlőtermesztés vandáljai. Elpusztították az őserdőket; szőlőt ültettek a helyükbe; kivágták Mátyás király mulatókertjének négyszázados hársfaóriásait, a terebély juharfákat; elűzték a berkekből a rigókat s a múzsákat, és szőlőt ültettek mindenüvé.

A Svábhegy aztán azzal állt rajtuk bosszút, hogy mikor bort akartak belőle facsarni, a vizet is megtagadta tőlük. Az őserdők kiirtásával elapadtak a források, s míg azelőtt a király kútja Budavárát is ellátta friss ivóvízzel, most a svábhegyi lakosoknak a Dunáról kellett fölhordatni szekérrel az ivóvizet. Ez volt a Svábhegy pusztulása.

A véletlen (azt mondják, egy regénynek a hatása) odahozott ekkor egy svájci vállalkozót (Cathry), aki megkísérté a lehetetlent, a költő fantazmagóriájának megtestesítését, egy fogaskerekű vasútnak az építését föl, a Svábhegy tetejéig. Ugyanez összevásárolta a vasút közelébe eső telkeket. Előtte való évben úgy elpusztítá egy apocalypticus jégeső az egész Svábhegyet, hogy örült, aki menekülhetett a telkétől. S a vállalkozó azon a gyakorlati oldalon kezdte, hogy a parcellázott telkekre nyaralókat építtetett, amelyeket sok évi törlesztésre áruba bocsátott. Így támadt néhány év alatt egy új villacsoport, mely mai napság már egy egész városrésszé nőtt kényelmes, ízléses épületekkel s pompás kertekkel és parkokkal, melyeknek középpontja az Eötvös nyaralójából átalakított pompás vendéglő.

Ezelőtt tizenöt évvel, mikor a fogaskerekű vasút megnyílt, ezen cikk írója a Svábhegyről megemlékezve, így írt:

„Kényelmes serpentina vezet föl a tetőre, s a látogatót díszes kioszkok fogadják; árnyékos fasorok borulnak össze a sétány fölött, a villák udvarain szökőkutak vízvezetéktől táplálva – fenyőfák ligete népkert – híres hazafiak szobrai… Ne nevessetek rajta; nem a Svábhegyet írtam le, hanem a Monte Pinciót Rómában.”

És ma már e záró mondatot ki lehet törülni; mert a Svábhegy utolérte ez ábrándképet: pompás kocsiút, árnyékos ligetek, nagyszerű vízvezeték, díszkertek, nagy hazafiak, Eötvös József, Széchenyni István művészi szobrai; sőt, ami a római díszhegynek nincsen, a Svábhegy tetején keleti pompával ellátott fürdő és uszoda. Ez még álomnak is sok lett volna.

A Svábhegy manapság elsőrendű mulatóhelye a főváros közönségének, piaccal, boltokkal ellátva, telefonhálózattal a fővároshoz kötve. S a múltat, amikor még a tulipánok helyén vadvirágok nyíltak, amikor az őserdők fáin még sasok tanyáztak, a harasztban futó kígyó zörgött, az udvaron végigsétált a tüskés borz, amikor a róka kedélyesen pislogott ki az odúja nyílásán, a kövek közt sütkérezett az aranyzöld gyík, az egész boldog ősvadon képét, melyben éjjel a fénybogarak világítottak – csak a vén poéta álmodja még vissza, aki azokat mind szemeivel látta.

A filoxéra elpusztított minden szőlőt, csak egy-egy villatulajdonos engedi még meg magának azt a fényűzést, hogy védekezéssel, amerikai fajokkal dicsekedésből kertet csináljon szőlővenyigékből; de az elpusztult telkeket kertekkel, ligetekkel ültették be, s ez elég kedvező csere.

A főváros közönsége tudatára jutott annak, hogy az egészség az első alaptőke, amely a többi gazdagságot meghozza, s ennek a hypothecája a Svábhegy. Az erdei levegőben arany van. S a főváros pazar kézzel siet a Svábhegyet paradicsommá átalakítani. A vízvezeték maga másfél millióba került. (Igaz, hogy egyúttal Buda várost is ellátja.) Az egész hegycsoportot makadámozott utak szelik minden irányban keresztül. Éjente lámpások helyettesítik a fénybogarakat, meglehetősen utolérve, sőt meghaladva azoknak a világítási képességét. S legközelebb, mint fentebb említettük, egy nagy területet vásárolt a főváros az államtól, egy őserdőt a Svábhegy folytatásában, mely, ha át lesz adva a nagyközönségnek, ellátva tanyákkal és mulatóhelyekkel: abban Budapest oly népkertet fog bírni, aminővel egy világváros sem dicsekedhetik.


VisszaKezdőlapElőre