A címalak

Ami az állatszelídítő a fenevadak ketrecében, ami a hindu kígyóbűvölő a csúszómászói között, ami a lóidomár a fék nem szokta szilaj ménnel szemben: – az a „lélekidomár” a lelkes állatok világában.

Új szó, rossz szó; de nincs más.

Az alak pedig létezik, mely e rendkívüli fogalmat betölti: új szót kellett a számára kitalálni.

Egy közönséges ember, akinek nincs a kezében sem Mózes varázspálcája, sem villanyütésű Cagliostro-bot; még csak egy csendbiztosi korbács sem – aki nem rendelkezik monte christo-i mesés kincsekkel – nem hoz magával hódító külsőt – aki nem művész, nem költő, nem hős – még csak nem is politikai celebritás.

És mégis csodákat tud tenni.

Kitalálja annak a gondolatját, akivel beszél; azt a gondolatot, amit az elmondott szó gondosan rejteget.

Eléje kerül a szándéknak, s kihallgatja a titkos vágyakat.

Önvádra kényszeríti a megrögzött bűnöst; éjlátta, sírelhantolta rémtetteket napfényre idéz.

A kétségbeesettet, aki öngyilkosságra gondol, visszavezeti a léleknyugalomhoz, megtanítja remélni, új életet kezdeni.

Lát szívet és lelket – a börtönök sötétjén s az úri termek csillogó ragyogásán keresztül.

Idegen országban, új társaság, ismeretlen világ közepette is egyszerre otthon találja magát, s úgy játszik az emberek lelkein, mint a virtuóz a hegedűn.

Halálos ellenségét jó barátjává tudja szelídíteni.

A hű cimbora képében felismeri veszedelmes ellenfelét, és védeni tudja magát messze időre tervezett kelepcéi ellen.

A gőgös megvetéstől kicsikarja az elismerő becsülést.

Kiszemel száz életfogytig elítélt rab közül egy méregkeverőt, s azt teszi mindenesévé, akire mindennap rábízza az életét. Rajongó ragaszkodásra kényszeríti a kacérság mintaképét.

És elég merész letépni a saisi kárpitot egy női szív rejtélyéről, melynek jelmondata: „a mások boldogtalanságának örülni s gyűlölni a saját boldogságát”.

És ez az ember amellett nem valami kivételes lény: nem próféta, nem önfeláldozó mártír, nem megváltó szent; hanem rendes, közönséges észjárású ember, akinek minden vágya, öröme, fájdalma olyan, mint más emberé szokott lenni; aki éppen úgy, mint mi valamennyien, ellenségeinek ellensége, saját magának legjobb barátja, szenvedélyeinek szolgája – de egész ember.

Azért idomár a lelkek fölött.

Hogyan lett azzá? Ezt mondja el a történetünk.


KezdőlapElőre