Egy csepp vér – egy csepp méreg

A nagy boldogság is megöl.

Ez is paradoxon; pedig igaz. Egészen realisztikus igazság.

Az emberi organizmus nincs az abszolút boldogság számára alkotva…

     

Milyen nagy bölcs volt az, aki a farsangot a tél végére tette, amikor folyvást rövidülnek az éjszakák, és nem a nyár végére, amikor folyvást hosszabbodnak…

     

Csináljunk approximatív büdzsét az „egészen rendes” férjnek az idejéből, hogy mennyi marad annak a huszonnégy órájából a nő boldogítása számára?

Hivatal – iroda – országház 5 óra
Étkezés (no, az még félig-meddig közös élvezet)     2 óra
Klub, játékasztal 4 óra
Dohányzás 2 óra
Színház 3 óra
Újságolvasás 45 perc
Borotválkozás 15 perc
Horkolva alvás 6 óra

Marad az asszony számára nettó 60 perc egy napra.

S ezek még mind csak hímnemű és nem nélküli osztozók, de hát ha még a nőneműek is előjönnek!

Azonban ez egészen rendes állapot. A 99 úr és 99 asszonyság megszokja ezt szépen.

De hát az a századik, aki a maga talányát kitalálta! Akinek a nap feljöttétől a nap lementéig, s holdköltétől holdszálltáig minden perce azé, aki minden gondolatja?

Pedig ilyen furcsa emberek is akadnak a világon.

     

Mikor egyszer egy hosszú, szenvedélyes csók után Godiva megtörülte az ajkát, a fehér zsebkendőjén egy vércseppet talált.

Milyen sebesen elkezd dobogni a szív, mikor ez a kis vércsepp megjelenik!

Mi van abban? – A túlvilág pecsétje, mely az örömök privilégiumát lezárja.

Godiva megrettent. Bertalan igyekezett őt megnyugtatni; hogy ennek – nőknél – nincs semmi aggasztó jelentősége: előhordott neki nagyszámú példákat ismerősei köréből, s tartott neki egy patológiai értekezést; csakhogy a szemei elárulták a belső rettegést.

Másnap „véletlenül” látogatója akadt.

Első látogató, megnősülése óta. Az is csak oly véletlenül jött. Egy híres fővárosi orvos. Nagyon régi jó barát! Régen nem látták egymást! No, de hisz az a jó, mikor az ember egy „orvos” jó barátot sok ideig nem lát! Tréfás is volt minden beszélgetésük. Szó sem volt a gyógyászati dolgokról. Itt is az a regula, hogy aki a maga mesterségéről beszél, bírságot fizet.

Az orvos nem is kérdezősködött Godiva hogylétéről; inkább bókokat mondott neki: úgy néz ki, mint az élet! S a kezét is csak azért fogta a kezébe, hogy tiszteletteljesen megcsókolja: alig tévedt az ujja az üterére.

De azért nem lehetett ezt az asszonyt megcsalni! Úgy megtanította őt már a férje gondolatokban olvasni – és még valami más: tán a balsors?

Tudta már jól, hogy ez védelmi készület. Meg van izenve a harc – attól a vaskezű hatalomtól, aki nem enged magával dacolni! S az emberek mégis egyre védik magukat ellene, és azokat, akiket szeretnek. Bertalan készül a hadjáratra.

Az első előkészület elfutni az embernek: – saját maga elől. Azt hiszi az ember, hogy az lehet! Más ég alatt azt mondhatja: hiszen nem én vagyok!

Az orvos eltávozta után néhány napra megjelent az első köd a vidéken. Ez a hideg pokol, ami az eget elzárja az embertől.

Bertalan elkezdett Godivának panaszkodni a ködre. Hogy az őt megöli. Azt mondta, hogy asztmája van. – Őneki van asztmája! Szükségét érzi enyhébb égalj alá vándorlásnak. – Ő szimulálta a betegséget. S egyszerre nyűgös lett. Panaszkodott szédelgésről, fejfájásról, rheumatizmusokról. Az orvos azt tanácsolta neki, hogy a telet töltse Nápoly vidékén: Sorrentóban vagy Capri szigetén. Olyan jól játszotta a hipochondrát.

Godiva mindezekre csak az ő szokott mélabús mosolyával felelt. Bertalannak rosszul sikerült a tettetés. Godiva tudta azt már jól, hogy ő az, akinek Capriba kell menni, védelmezni ezt a földi életet. Belenyugodott. Hisz ott is együtt lesznek.

Bertalan még egy kis világfájdalmat is affektált. Európában akkor volt készülőben az a végzetes nagy harc a két leghatalmasabb ország között, melynek utófájdalmait még most is érzi az egész világrész mint ahogy egy ember, akinek a karját amputálták, minden időváltozásnál azt érzi, hogy kezének az ujjai fájnak: amik már nincsenek. A németek és a franciák készültek egymást vérbe fojtani.

– Megyek én ebből az őrült világból oda, ahová hír nem jön utánam. A világ két legmíveltebb nemzete, akiknek az emberiséget az isteni tökélyhez kellene vezetni, rohan egymásra, mint Tamerlán és Bajazid. Elmegyek oda, ahová hírlap se jön utánam!

És felkészíté az útra a feleségét.

Ő már bejárta Olaszországot előbb, ismerte az ottani égalj és időjárás jó és rossz oldalait.

Egy derült őszi napot választott ki az elutazásra; az egész elutazási tervet előre megállapítva Godivával. Az volt a terv, hogy Bécsen és Münchenen keresztül utaznak, éjjelenkint pihenőt tartva mind a két városban, onnan azután Tirolon keresztül Lombardiába s aztán egyenesen Rómába, ott ismét megpihennek. A Nápolyig tartó úthoz előre meg kell acélozni az idegeket, mert ez éppen csak a testvéröccse annak a metódusnak, amivel Kínában a Halálraítéltet kivégzik, hogy két ember folyvást rázza, és nem engedi elaludni, míg bele nem hal.

Budapesten Lándory (akinek az a jó szokása volt, hogy az indulási időnél mindig egy órával hamarabb ment ki az indóházba) egy kényelmesen ellátott sleeping-cart bérelt ki Godiva számára, ahová őt előre elhelyezé; helyébe küldve a vacsorát. Godivának az orvos látogatása óta igen véresre sült bifszteket kellett mindennap elköltenie, és tokaji bort inni utána. A kalauz aztán bezárta a kupét. Bertalan azt mondá Godivának, hogy csak nyugodjék szép csendesen; ő maga átmegy szivarozni a szélső félkupéba. Majd ha Érsekújvárra megérkeznek, ahol a permanens cigányzene úgyis felkölti az alvókat, ő is át fog jönni hozzá az alvószakaszba pihenni.

Godiva azonban nem tudott aludni addig, amíg a vonat el nem indul. Hallotta, hogy több férfiutazó szállt be abba a vagonba, amelyben ők voltak, s azok mind odatelepednek le a szomszéd szakaszba; bőröndjeikkel, útitáskáikkal.

A vasúti kocsik közfalainak deszkája oly vékony, hogy azon minden beszéd áthallatszik.

Godiva hallhatá jól az újon érkezett urak beszédjét. Magas, orrhangon ejtett szavaik sejteték, hogy előkelő urak.

Először nagyon örültek egymásnak, hogy itt találkoznak.

Aztán mindjárt megcáfolták ezt az örömet azzal az észrevétellel, hogy „Kissé nagyon is sokan vagyunk itt!”.

Egyik azt kérdezé: „Nem üres a félkupé?”

Egy másik azt mondá: „Lándoryt látom benne ülni.”

„Egyedül?” – kérdé egy harmadik.

„Igen. Magában” – felelt az előbbi.

„Akkor csak inkább szoruljunk itten össze.”

Erre általános, csendes nevetgélés következett, elvegyülve lassú összevissza beszélgetés morajába, aminek a tartalmát a vagonfalon keresztül kivenni nem lehet.

De kitalálni lehet.

A diskurzust félbeszakítá a kalauz közbejötte, aki a menet jegyeket jött hitelesíteni.

Azután jött még egypár veszekedő utas, aki a kalauzzal hatalmaskodott, hogy neki nyisson más kocsiszakaszt, mert ő a pipafüstöt nem tűri. Pedig csak abban a pillanatban dobta el a szivarcsutakot a szájából.

Majd megindult a vonat, s a zakatoló robajban elveszett az emberi beszéd értelme, a szomszéd szakaszok lakóira nézve.

Azután csak az egyes állomásoknál állt be egy kis csendes időköz, mely alkalmat adott Godivának arra, hogy a mellék kupéban mondottakat élvezhesse: Vác, Nagy-Maros még semmi aggasztó felfedezést nem hozott.

Folyvást Lándoryról folyt a beszéd. Úgy látszik, hogy ez kifogyhatatlan téma. De még eddig csak csoda dolgokat tudtak felőle elmondani. Nagyszerű mesterfogásait a bűnök kiderítésében; ügyességét a gonosztevők vallatásánál. Egyik utazó annak a kalandjának az elmeséléséhez is hozzáfogott, melyben Lándory a puszták legfélelmesebb zsiványhősét személyes bátorságával, igaz magyar módra törte le, felkeresve őt a pusztai csárdában, s belevonva a cselszövénybe a betyár szeretőjét, a csaplár világszép leányát. (Erre a történetre mondta azt Bertalan Godivának, hogy azt csak egy hetérának mesélhetné el, ha azt akarná, hogy „az” belészeressen. Hát „őneki” nem is mondta el soha.)

Godiva mohó kíváncsisággal hallgatózott e mesére.

De csak odáig hallhatá, hogy Lándory egyszer lóra ült, a legjobb viharszokta betyárparipára, s kétcsövű fegyverét magához véve, egyes-egyedül elindult a „puszták rózsájának” a látogatására, télben, hóviharban.

Mikor a legérdekesebb része következett volna a mesének, akkor a vonat megindult, s a zuhogástól nem lehetett belőle többet hallani.

Az esztergom-nánai állomáson már egészen más tárgyról folyt a beszéd. Csak a tárgy volt más, a személy még mindig ugyanaz; a félelmes útitárs, Lándory.

A kalauz tízpercnyi vonatkésést jelentett: a bécsi szembejövő gyorsvonatnak valami akadálya volt útközben.

Tíz perc alatt aztán sok szépet lehet elbeszélgetni.

– De hát annyi dicsőség után, hogy lehet az, hogy Lándory mégis úgy félrevonul a világtól? – kérdezé egy lágy, fuvolázó hang.

– Talán inkább a világ őtőle? – felelt rá egy ráspolyéles hang.

– Dehogy! – állítá egy gordonka-basszus. – Ő valóságos kedélybeteg. Aligha a Lipótmezőre nem kerül.

Ekkor aztán túlharsogta valamennyit egy éles, franciásan hadaró orgánum.

– Ez mind nem az igazi ok! Lándoryt kizárja a világból egyenesen az, hogy megházasodott!

– Talán mésalliance-ot csinált? – tudakolá a fuvolahang.

– Rosszabbat annál. Elvette a nagy internacionális rablóbanda bankárjának a leányát, aki orgazdája volt a többieknek.

Godiva felszökött az ágyáról. A szíve elkezdett lázasan verni. Úgy jött neki, hogy megverje ököllel a vagon közfalát, s átkiáltson: „Ne rágalmazzátok az én halottamat!”

Hanem aztán lecsillapodott, mert a gordonkahang ellenmondott a hadaró kelepnek, s védelmébe vette Traumholdot.

– Az nem áll. Traumhold tudtán kívül kezelte a rablott pénzeket: azt hitte, hogy azok forradalmi célokra szolgálnak. A politika áldozata volt.

– Hát akkor mért lett öngyilkossá? – kérdezé a szelelőrosta hang.

– Nem is lett azzá. Az inasa gyilkolta meg! – szólt közbe a ráspoly hang. – Az egy rémséges gonosztevő. Én olvastam az egész történetet; benne volt a „Pester Journal”-ban. El is csípték a gazembert; elítélték húszesztendei fogságra.

Most meg már a Pétert szidják. Az is fájt Godivának.

– De hát azért mért kellett a bankár leányát elvennie Lándorynak? – tudakolá a lágy hangú.

– Vádolta a lelkiismeret – magyarázá a mély hang. – Nem tudott többé aludni, mióta a bankár meghalt. Mindig annak az alakja jelent meg előtte éjszaka. Őt okolta a haláláért és háza bukásáért. Vezeklésből vette el aztán a bankár leányát.

– Mind rosszul vagytok értesülve! – rikácsolt közbe a ráspolyéles. – A mi Lándory barátunk nagy asztronómus. Előre lát! Spekulációból vette el a bankár leányát.

– Hogyan? Hogyan? – kiáltanak közbe mind a hárman.

– Úgy, hogy ő, ki az aktákba belenézett, rájött, hogy ha Traumhold vagyonából mindazt a kárt megtérítik is, amiért felelőssé tehető, a végelszámolásnál még mindig marad a bankár leányára egy kerek millió.

„Egymillió! Ah, ez már valami!”

Ezt az indokot úgy látszik, hogy mindenki bevehetőnek találta.

Godivát most már a hideg rázta: a férjét rágalmazzák! A legundokabb gyanúsítással! Ne zörgessen-e még át hozzájuk? Nyugalmat erőszakolt fájó idegeire, s tovább hallgatózott, hátha még „jobb” is jön?

Jött.

– No, már én azért a millióért sem vettem volna el azt a leányt – orrhangzott fel a sebesen beszélő véleménye.

– Miért nem?

– Nagyon furcsa hírek keringenek róla. Egész Bécs beszéli, még a saját rokonai is. Hírhedett volt a könnyű erkölcseiről már Bécsben is. Mindig körül volt véve imádóktól, s azokat úgy tudta bolonddá tartani, hogy mindenik azt hitte, hogy ő az igazi. Most aztán mindent kibeszélnek róla. Hogy csak egy adatot hozzak fel. Atyja halála után a zseniális kisasszony kiment Münchenbe aktrajzolást tanulni! Tudjátok? S ott oly skandalózusan viselte magát, hogy egyszer a háziura felmondta neki a szállást, éppen a karácsonyestén tartott botrányos orgia miatt.

Godiva összetette a kezeit: azon imádkozott, hogy miért nem hoz az Isten most egy vasúti összeütközést létre, amelyben legyenek összemorzsolva a vádlók és vádlottak egy salaktömeggé?

Mennyivel jobb volna úgy meghalni, mint így!

A szembejövő vonatnak azonban még csak a távoli jeladó fütyülése hangzott, s odáig Godivának még sok hallanivalója volt.

– Ez az oka – vevé át a szót a sebesen hadaró hang –, hogy Lándory úgy kerüli a világot; mert olyan nőt vett el, akit nem vihet társaságokba. Hiszen kínálta őt már a kormány magas hivatalokkal; államtitkár, főispán lehetne, de egyiket sem fogadhatja el, mert ez a fatális házassága útjában van. Se nem viheti a feleségét a szalonokba, se maga szalont nem nyithat: nem kockáztathatja, hogy nők nem mennek el az estélyére. Valóságos szerencsétlenség szegény Lándoryra!

Végre berobogott az állomásra a bécsi vonat, s a várakozó vonat tovább indulhatott.

Godiva bámult azon, hogy ő még mindig él!

Hát nem elég ennyi mérgezett nyíl egy emberi szívnek, hogy abbahagyja a mechanikus működését?

Minek is él ő ezen a világon?

Hogy nyűge legyen egy kiváló alaknak, aki férfikora virágában kénytelen magát eltemetni felesége miatt egy tengeri szigetre? Akitől senki sem kérdezi, hogy van a feleséged? Aki senki előtt e szót ki nem ejtheti: „a hitvesem”.

Milyen jó volna meghalni.

Úgy jött neki az egész, mint egy álom.

Azonban alig indult meg a vonat, léptek közeledtek a vagonfolyosón az ő kupéja felé. Már a lépteit is ismerte. Bertalan jött hozzá.

Godiva igyekezett nyugalmat erőszakolni magára, felső öltönyét, vállfűzőjét levetette: úgy tett, mintha aludnék. Azt hitte, hogy jól tud majd tettetni.

Csakhogy az ereiben lázasan lüktető vér elárulta.

– Átjöttem hozzád – mondá Bertalan, gondosan becsukva maga után a kupé ajtaját. – Azt hittem, hogy ez a sok külső lárma, kocsifütty felzavart az álmodból.

– Igen. Aludtam – mondá Godiva.

Hanem a keze mást mondott Bertalan kezének.

– Neked lázad van? – mondá a férje megijedve.

– Nem. Nem. Semmi bajom sincs.

– Akkor más történhetett veled. Ezek az emberek ideát valamit beszélhettek, s te ezt kihallgattad.

– Nem! Nem! – sietett tiltakozni Godiva. – Semmit sem hallottam.

– Az üteredről érzem, hogy „igen”. Ez nem láz, ez lelki felindulás. Énrólam beszéltek meg terólad. Mindenféle rosszat.

Godiva most rémülten kapta meg mind a két kezével Bertalan karját, mintha erővel vissza akarná őt tartóztatni. S ezzel árulta el éppen a lelke háborgását.

– Te hallottad? – kérdé suttogva.

– Nem én. Még egy kupé választott el bennünket. De azért mégis tudom, hogy rólad beszéltek meg énrólam; valószínűleg az atyádról is. No, ne remegj. Ebből nem lesz semmi affér. A kitalált és falon keresztül hallott sértésekért nem szokás elégtételt „kérni”. – „Venni” igen: annak idején. – Csakhogy ez egyének arra sem érdemesek. Az egyiket, a hadarót, úgy híják a kaszinóban, hogy „a pletyka Napóleon”. Az az éles ráspolyhangú pedig a „szalon-hiéna”. – Rágalmaznak ezek mindenkit; bíbornokot, királyt, saját szűzleány testvérüket és az édesanyjukat is. Nem esnek beszámítás alá. Egyszer egy hírhedett országos nagy hazafinak a temetésén voltam velük egy csoportban; azalatt, amíg a pap beszentelte a halottat, amikor még annak a bebalzsamozott orcája be sem volt takarva a szemfödéllel, a szent zsolozsma hangjai alatt: et lux perpetua luceat ei!, annyi őrült rágalmat anekdotáltak el a megdicsőült felől, hogy én csak azt vártam, hogy mikor ugrik fel egyszer a halott a ravataláról, s vagdalja a fejéhez a gyászoló kíséretnek a koporsójára rakott koszorúkat. Azért szalon-hiéna a nevük.

Godivának kezdett az ideges reszketése elcsillapulni.

Bertalan nagyot nevetett, olyan hangosan, hogy a szomszéd kupéban is meghallhatták.

– Akarod, hogy elismételjem, mit hallottál tőlük a deszkán keresztül? Először bosszankodtál rajta, másodszor mulattatni fog. Ugye elmondták, hogy én kerülöm a világot, amióta megházasodtam; mert a feleségemet nem vihetem társaságokba. Egy hírhedett orgazda leányát! Ugye így nevezték atyádat? – Ösztönükben van. Erre aztán valaki védelmébe vette a megholtat, s kiderítette, hogy nem az volt a gazember, hanem én, aki tudom, hogy ártatlanul lett áldozattá, s előre látva, hogy vagyonának nagy része megmarad, arra spekuláltam, mikor az árva leányát behálóztam s elvettem.

Ezt oly ős-humorral adta elő Bertalan, hogy Godivát csiklandós nevetésre kényszeríté vele. Milyen tréfásan hangzik az ő szájából ez az utálatos rágalom.

– Bizonyosan azt is elmondták, hogy én a biztosító társaságtól is nagy összeget kaptam kelengyéül veled.

– Nem! Nem! Azt nem mondák – tiltakozék Godiva: elárulva vele, hogy az előbbieket mégis csak kitalálta Bertalan.

– De azt csak elbeszélték, hogy én a kárvallott felekkel kiegyeztem a Traumhold vagyonából megtérített kárpótlás felett, s felét megtartottam magamnak. Abból vettem egy palotát Budapesten.

Godiva szeretett volna kacagni is, meg mérgelődni is.

– Nem! Nem. Egy szót sem.

– Bizonyosan mondták. Csak te nem hallottad a kocsirobajtól.

S aztán addig nevetett Bertalan, amíg Godivára is elragadt a nevetés.

Hanem azért az a fellázadt ütér még egyre verte az alarmot. Hiszen nem az a fájó pont, hogy e képtelenségeket beszélik: hanem hogy ennek a beszédnek hatása van! – Azért e sok rettenetes mendemondának mégis az az eredménye, hogy Lándory Bertalan nem teheti fel a koszorúit – mert fáj tőlük a feje.

Bertalan tovább hüvelyezte a boszorkányborsókat.

– Ugye azt beszélték, hogy én nem mehetek a feleségemmel sehová, mert attól tarthatok, hogy visszautasításra találok? Még terólad is beszéltek? Ah! A sok megrémült bécsi ismerős és jó rokon bizonyára elég sok pikáns történetkét hozhatott felőled forgalomba, hogy a jó viszony megszakítását igazolja vele. Müncheni aktrajzolás! Karácsonyéji orgia! Háziúr által kiűzetés!

Godiva most görcsös nevetéssel ölelte át erőszakosan Bertalan fejét.

– Hát ezt honnan tudod?

– Bizony nem gondolatolvasás útján. Igen egyszerű a dolog. Mikor ki voltunk hirdetve mint jegyesek, az esküvő napjáig csak úgy özönlött hozzám az anonim levél. Mindnyájan jól voltak értesülve.

– S te egy arcvonással sem árultad ezt el énelőttem.

– Dehogynem! Hányszor kérdezted tőlem, miért van olyan szertelen jókedvem?

– És ez ellen nincs oltalom?

– De van. Mikor a szemetet fölkavarja a szél, akkor ott találunk egy gyöngyszemet, mely nem repült a többivel az arcunkba. Ez az oltalom! Ha ezer száj köpködi felém mérges tajtékát, olyan emberektől, akiket nem becsülök, egyetlen szó megtisztít tőle, amely olyan embertől jön, akit tisztelek. S ilyen ember is van a világon.

– Szeretném én azt megismerni.

Bertalan elgondolkodott rajta, hogy beszéljen-e még többet. Egymás után húzta ki csendesen a tőröket neje szívéből. De a méregcsepp mégis ott maradt.

A becsérzete a nőnek volt halálra sértve! Hogy ő az a hitvestárs, aki miatt a férjek legjobbikát, a hírhedett nagy embert számkivetik a világból. Ez nagyobb szenvedés volt minden halálos betegségnél.

Bertalan tanakodott magában. Az a csepp vér ölje-e meg őt vagy ez a csepp méreg? Talán még az elébbi enged alkudni magával?

Ez az utóbbi nem.

Elszánta rá magát, hogy hozzányúl ehhez a gyógyszerhez. Elővette a tárcáját, s kivett belőle egy aranyszegélyű meghívójegyet.

– Hát hogy lássad, mennyire nincs semmi alapja annak a szószátyárkodásnak, mintha „te” volnál az útjában annak, hogy én a világban megjelenjek: tekintsd meg ezt a meghívót. Ebben a király és királyné hívják meg fejedelmi várlakukba táncestélyre Lándory Bertalant nejével együtt.

Godiva reszkető kézzel vette át a meghívójegyet.

– S miért nem mondtad ezt meg otthon énnekem? – kérdé Godiva, elernyedve, elbúsultan.

Mit mondjon neki? Hogy rejtse el szavai közé, amit érez?

– Tartottam tőle, hogy te erre a meghívásra azt fogod mondani: „Menjünk el!”, hogy nem fogod megtagadhatni magadtól azt az elégtételt, azt a gyönyört, hogy a lábainál térdelhess annak a nagyasszonynak, aki téged az egész világ rágalmával szemben fölemel; s aki bizonyára oly követelő a női erényben, hogy ha hercegi koronát viselnél is a fejeden, de ha egy leheletnyi folt volna a női jellemeden, a palotája küszöbét sem léphetnéd át soha.

Godiva még mindig nem látott tisztán.

– De hát miért féltél te, hogy kedvet találok kapni, hogy az udvari bálba elmenjek?

Bertalan húzódozott a választól.

– Azért, mert oda – kivágott ruhában kell menni. Godiva arcán negédes mosoly vonult át.

– Hát nem vagyok én elég szép – dekoltálva? Most is úgy volt.

Erre a szóra már nem talált Bertalan más választ, mint hogy keblére ölelte a nejét.

Egy szót sem tudott mondani. A lefüggönyözött lámpás sem engedé, hogy arcvonásaiban olvassanak; de utoljára mégis elárulta valami. Egy forró vízcsepp, mely Godiva vállára hullott.

Ezt a forró vízcseppet nevezik az emberek könnycseppnek is. Ez aztán megsúgta azt a nehéz titkot Godivának.

Odafonta a karjait Bertalan nyaka körül, és suttogva beszélt hozzá.

– Nekem nem szabad bálba mennem többé, ugye? Nagy beteg vagyok? Nem teérted kell Capriba utaznunk, hanem énvégettem?

Bertalan csak a csókjaival tudott neki felelni, csókolta a szemeit, a homlokát, aztán a kezét, annak mind az öt ujját sorba: – csak az ajkát nem.

A nő pedig egészen meg volt dicsőülve. Az a csepp méreg nem fogja többé megölni: csak az a csepp vér – talán…

– Köszönöm neked, hogy ezt tudattad velem. Már most meggyónom neked, hogy eddig én mind azt tettem, ami az életet megrontja: ha valamire azt mondták, ez egészségtelen, ez halálos! Csak azért is tettem. Ezentúl őrizni fogom magamat. Meg akarok gyógyulni. Élni akarok! Teveled sokáig élni, boldogul. Milyen jó, hogy ezt megtudtam. Most már nem fáj semmim.

S azzal engedte, hogy lefektessék, betakargassák.

– Aludjál csendesen.

Még egy dolog jutott eszébe.

– Ugye, ha Bécsbe megérkezünk, nem fogsz ezekkel az emberekkel itt szót váltani?

– Ne tarts tőle. Ezek Pozsonynál ki fognak szállni.

– De én hallottam, hogy Bécsig mennek.

– Érsekújváron meg fogják tudni a kalauztól, hogy ebben a kupéban itt „én” vagyok feleségestül; s akkor ki fognak szállani Pozsonynál. – Valami még mindig vagyok. A „nagykutya”, akit jó kikerülni.

Miért van olyan erős hitük a szenvedőknek azokban a délszaki vidékekben, hogy a halál szigora elől oda menekülnek?

Mikor beszélni hall az ember azokról az örökzöld tájakról: azt hiszi, hogy az a paradicsom. Pedig éppen ez a dajkája a búskomorságnak. Az örök egyforma virány. Sohasem takarja az a szép fehér hó az alvó földet; nem rajzolja tele az ablakot szeszélyes kezű tündér jégvirágaival; az örökké járó tenger sohasem változik át sima jégtükörré. Nincsen tavasz. Nem kérdezhetjük meg a föld alól kibúvó első jácintcsírától: minő az álom oda alant?

S az örökzöld virányban nincs énekesmadár. Azoknak a fáin hernyó nem élődik, s anélkül a fülemile, rigó meg nem települ; a pacsirtát meg összefogja az olasz, s megeszi polentával.

Capri bizonyára csak olyan embereknek való, akik el akarják magukkal feledtetni, hogy van még világ, nemzet, emberiség, élet; akiket nem érdekel semmi izgalma a jelennek, csak egy emlék a múltból, s egy remény a jövőben.

Lándory Capriba vitte a nejét, hogy ott eltemetkezzék vele élve. Célt ért. Úgy elfelejtették, mintha soha a világon sem lett volna. Senki sem beszélt róla többé. Meghaltak mind a ketten szépen.

Vajon „ki”, „hol” fog feltámadni közülük?


VisszaKezdőlapElőre