Ami a két írás között van

A szamovár katlanában régen ki is égett az alkohol, a víz fel is forrott, ki is hűlt: az első csésze tea olyan fekete lett, mint a csávalé. Bertalan hozzá sem nyúlt.

– Főzzek friss teát? – kérdezé Péter.

– Ez is jó – mondá Bertalan, s elkezdte a hideg teát szürcsölni. Se cukor, se rum nem volt benne. Nem vette észre se azt, hogy keserű, se azt, hogy hideg.

– Nem dobjuk tűzbe az iratot? – példálózék Péter. – Inkább szerezzük meg a folytatását.

– En már megszereztem. – Mi módon?

– A legtörvényesebb úton: maga a primus acquisitor (első szerző) kegyéből. Monterosso tolvaj kollégám tisztelt meg a bizalmával. Neki tudnia kellett mindazt, ami a két végrendelet között történt.

– „Kellett?” – hangsúlyozá Bertalan.

– Szükségképpen kellett. – Hisz ön maga legjobban tudja nemcsak azt, hogy ki „volt” Monterosso, hanem azt is, hogy kinek „látszott”? Hisz ő minden előkelő körben habitué volt, ahol csak zárt ajtók mögött biribit játszanak; ahol eleven tableau-kat mutogatnak; ahol lófuttatások előtt a zsokékat megvesztegetik, hogy a „favorit”tal szándékosan hátramaradjanak; ahol ötszáz frankos teríték mellett „petit souper”-kat rendeznek. Itt neki Lyonel úrral igen benső viszonyban kellett állnia. Nem hiszem, hogy Monterosso úr Lyonel úrnak egy-egy mesterfogást a „taillirozásban” – olyanféle „corriger la fortune”-t barátságosan be ne tanított volna. De hát nemcsak a „cercle”-ekben jártak ők „bras dessus, bras dessous”: a Montmartre, a Faubourg St. Antoine bűzös spelunkáiban még inkább, ahol Macaire Róbert utódjaival igen jó barátságban éltek, s a Lanterne-t exegetálták. Ne legyen Péter a nevem, ha Monterossónak a körülményes ismeretei a seigniers-i kastély, a gyémántos szekrény és annak ellophatási módja felől nem Raoul Ripaille-tól származtak. Úgy! Azt még nem mondtam, hogy abban a vonalon aluli világban Lyonel úrfi nem viselte a Lis Blanc nevet (no, iszen az kellett volna oda), ott a becsületes neve volt Raoul Ripaille.

– Szép kis név!

– Majd még szebb is lesz az, ha tovább beszélünk róla. A „mouchard”-ok figyelmét már annál a nagy népcsődületnél is magára vonta Raoul Ripaille, amelyet a Bonaparte Péter által, agyonlőtt Victor Noir nevű hírlapíró temetésénél rendeztek. Ők ketten nagy szerepet játszottak abban, de szerencsésen kibújtak a fogdmegek körmei közül, s egy óra múlva már kiparfümözve ültek az Odéon loge infernale-jában. Ki érezte meg rajtuk a kloáka-illatot? ők igazi „frère et cochon” voltak: „frère” a boutique-ban, „cochon” a szalonban.

– És mégis éppen Lyonelt kellett megrontani Monterossónak? – kérdé Lándory.

– Meglehet, hogy csak „zálogot” akart a kezébe kapni, amely a barátságot biztosítja. Tudja ön, „Heinc” királyfi sem akar ráismerni többé a maga Falstaffjára, amint princből uralkodóvá lett. De én nem megyek ilyen nagyon mélyen a lélektani kutatásba. Monterosso egy közönséges tolvajfőnök volt. Ez még azon „túl” is valami. Majd elmondom azt is, hogy „mi?” – Ön odáig értesült a gróf felvilágosításaiból, hogy a grófnő felolvasó hölgye átköltözött hozzá, s igyekezett a házi lelkész által a gróf kedélyére hatni, a fia iránt engesztelőleg. Ugyanez irányban fáradozott Sidonia grófnő Lyonel megszelídítésében. Amint a grófnak a föltételét megértette, elővette az úrfit: – Legyen eszed! – Ennek meg kell történni. Hiszen nem vesztesz vele semmit. – Most csak húszesztendős vagy. – Hát mi az az egy esztendő? – Gondold, mintha egy földkörülhajózást tennél. – Ha zarándok fogadást kellene tenned, a cél azt is megérdemelné. – Lyonelt utoljára is rábírták, hogy egy időre tagadja meg magát. Elhagyta a rossz társaságokat: összefoglalva high life-ot és low life-ot. Elutazott Angliába. Innen aztán rövid időn Asthon lordnak saját kezű levele értesíté Lis Blanc grófot, miszerint a két család leghőbb óhajtása beteljesült: Lyonel gróf eljegyezte mylady Elvirát. Lis Blanc gróf sietett még aznap válaszolni Asthon lordnak, atyai beleegyezését küldve e boldog frigyhez. Egy hónap múlva aztán megkapta a meghívót az esküvőre. Erre udvariasan azt felelte, hogy nem mehet, mert a köszvénye nem ereszti. Nemsokára azután megküldték neki az „Illustrated News” számát, melyben a végbement esküvő le volt írva és rajzban megörökítve. Lady Elvira nehéz fehér selyembrokát mennyasszonyi ruhát viselt, mely Worth mesternél készült; az uszálya hímzésén hat mamsell dolgozott három hétig, csak a csipkedíszítés negyvenezer frank értékű volt rajta. Tizenkét nyoszolyóleány kísérte, mind rózsaszín ruhában; a legidősebb közöttük volt hatesztendős. – Hanem ez mind nem volt elég Lis Blanc grófnak. Hiszen mehetett volna ő arra az esküvőre a lába miatt, de szent fogadása tartá, hogy eretnek templomba be nem lép, s az első esketés anglikán szertartás mellett ment végbe. – Azt tehát követni kellett a másodiknak: otthon, Franciaországban a vőlegény hitvallásának ceremóniáival a francia ősarisztokrácia kedvelt Saint Germain l’Auxerrois templomában. Ide már nem fájt a lába elmenni Lis Blanc grófnak. Ez ünnepélyes alkalommal aztán „a világ szemeiért” kibékült Sidonia grófnéval. De még ez sem volt elég. Franciaországban csak a polgári házasságot ismerik el törvényesnek. Tehát még a seigniers-i souspréfet, a közjegyző s hiteles tanúk jelenlétében is végbe kellett menni az esküvőnek, s a szerződő felek által névaláírásukkal megerősíttetni.

– No, már az ilyen háromszor megesküdött, megáldott, meghitelesített házasságnak csak tartósnak kellett lenni! – szólt közbe Lándory.

– Magam is azon véleményben vagyok. Sajnos, hogy az öreg Lis Blanc gróf nem volt olyan optimista, mint mi ketten; ő, mikor az új pár a hivatalos szertartás után a mairie-ből átment a kastélyba, a pompás luncheont s az atyai áldást elfogadni, így szólt a fiához, bevezetve őt menyével együtt a hálószobájába, s ott felnyitva előttük a hírhedett vasszekrényt.

– Tekints ide, fiam. Itt vannak a Lis Blanc családnak az ősi kincsei, amiknek némelyike szent Chlodwig idejéből származik. Ez mind a tied lesz, s nagy ünnepélyeken nőd testét fogja ékesíteni. Ez a tízpecsétes levél a végrendeletem, melyben téged teszlek általános örökösömmé. Soká nem viszem már. Az orvosaim biztosítottak, hogy egészen jól vagyok, aminél fogva azt hiszem, hogy a végét járom. Eddig szigorúan tiltották a homard-t és a sampinyont, most már megengedték. Tehát egy évig fogok enni tengeri rákot és csiperkegombát. Kérlek igen szépen, hogy addig, amíg én élek, ezzel a derék hölggyel, akit a sors kezedre bízott, jól bánj. Mert ha rosszul bánnál vele, vagy hűtlenül elhagynád, az énnekem olyan rosszul esnék, hogy igen gyorsan belehalnék; de mégsem olyan gyorsan, hogy előbb a te székedet az ajtón kívül ne helyezzem. Tehát egy év múlva jöjjetek vissza ide feleségestől együtt, vagy engemet találtok itt az áldásommal együtt, vagy az áldásomat nálam nélkül.

Azzal egy jó csomó pénzt átadott Lyonelnek, s elbocsátá a boldog párt nászútra.

Lyonel csakugyan példásan adta az új férjet – egész Svájcon keresztül. Lady Elvira kitűnő hegymászó. Lyonel mindenűvé mászott vele. Többször kínálkozott rá neki az alkalom, hogy a feleségét valamelyik gleccser hasadékába letaszítsa. Egyszer sem tette meg. Nagy önuralkodás! Genfben vett neki egy kis selyempincset. A gyöngédség netovábbja. Azután Nizzába mentek, ott a virágünnepen meglátott Lyonel egy világhírű szép táncosnőt, abba beleszeretett. A táncosnőnek mennie kellett Madridba, ahol szerződése volt. Lyonel utánaszökött, s otthagyta a fiatal feleségét, éppen tizennégy napos házas korában.

A táncosnőt úgy hívták, hogy „Scilla”.

És így beteljesült, hogy „incidit in Scyllam, qui vult evitare Charybdim”.

Kérem, uram, ne üssön agyon, hogy ilyen rossz szójátékokat csinálok, de szeretek vele dicsekedni, hogy iskolába jártam.

És akkor az a páratlan hölgy, a hátrahagyott feleség, akinek nemeslelkű tettéhez hasonlót nem jegyeznek fel a világ krónikái, tudja ön, hogy mit tett? Folytatta a kitűzött nászutazást – egyedül: – nem, a kiskutyájával. Szépen: Velencébe, Turinba, Veronába, Flórencbe, Rómába, Nápolyba. És azután minden városból írt leveleket haza Asthon lordnak és Lis Blanc grófnak. A levelek a legnagyobb megelégedésről szóltak. Lyonel ott van mellette hűségesen, és jól találja magát. Szeretik egymást. Együtt élvezik a természet szépségeit. Együtt tanulmányozzák a mesterek remekeit. Kegyes csalással hitegeté a két öreget; eltitkolva előttük szégyenét, szerencsétlenségét. S az a jámbor csel talán azoknak a holtáig is sikerült volna; mert a derék nő úgy félre tudta magát húzni Capri sziget valamelyik villájába, hogy még talán ön sem találkozott vele, aki ugyanakkor ott lakott. Hanem a futóbolond Lyonel elrontotta az egész dolgot. Scilla kisasszony Londonba is meghívást kapott, s azt természetesen elfogadta. Lyonel természetesen oda is utána piruettírozott, s mindenütt a cipőszalagját kergette.

Azonban a derék Asthon lord nagy kedvelője lévén a plasztikai szépségeknek, egy szép este a táncosnő színpadi öltözőszobájának ajtaja előtt éppen csakhogy egymásba ütötték az orraikat: az ipa és vő.

És Asthon lord éppen akkor kapott levelet lady Elvirától, melyben leírja előtte a gyönyörű holdvilágos estéket, melyeket Lyonellel együtt töltenek Torre del Grecóban, várva a Vezúv közelgő kitörését.

No, iszen a mylord nem várt a Vezúvra a tűzokádással; elkezdte azt maga. Nagy szcéna lett a színfalak között. A botrány miatt Scilla kisasszonynak rögtön el kellett hagynia Albiont. Egyenesen Párizsba utazott. Elébb azonban Lyonel úrnak peremptorie kiadta a parancsot, hogy tőle végképp elmaradjon.

Már hiszen maga Párizs is elég tilalom volt Lyonelre nézve; mert ha oda is elmegy Scilla után, semmiképpen ki nem kerüli, hogy a neve a hírlapokba belekerüljön, s azokból azután az atyja is meg fogja tudni, hogy elhagyta a feleségét. Erről ugyan a nászura is valószínűleg értesítette az öreg grófot, csakhogy a seigniers-i udvar olyan jól volt berendezve, hogy az érkező leveleket elébb átvizsgálták, s a gyanúsaknak találtakat eltették szem elől. Lis Blanc gróf nem kapott a fia felől máshonnan értesítést, mint lady Elvirától. Sajnos, hogy a hírlapokban nem lehetett feketével befesteni a nem elolvasandó híreket, mint más jól rendezett államban szokás.

Én nem szeretek senkit gyanúsítani, de feltűnőnek találom, hogy az Asthon lord és Lyonel közötti kellemetlen találkozás, azután a Lis Blanc gróf hirtelen halála, s nyomban rá e nap éjjelén a szekrény elraboltatása alig háromnapi időközre esnek. Idáig a történteket Monterosso közvetlen tapasztalatai nyomán tudtam meg. A sikerült rablás volt az utolsó aktus. Amik ezután következnek, azokról már mind a börtönben értesültem. A fegyencek nagyon élénk levelezésben állnak a külvilággal (ha van pénzük). A levelezés százféle módjából ön is bizonyosan ismer egynéhányat. Én többet. De becsületszavamat adtam nekik, hogy el nem árulom.

Lyonel gróf egyszerre kaphatta meg a táviratot az öregúr haláláról s a végrendelet eltűnéséről. Mire Franciaországba visszatért, már akkor ott találta Alfréd nagybátyját a seigniers-i kastélyban behelyezve. S ha még csak a Lis Blanc örökségbe installálta volna magát: de a gonosz atyafi még Scilla kisasszonynak a hotelében is elfoglalta Lyonel úrfi helyét. Ez nagyon természetes.

„Ha a köpönyeg leesik, a herceg utána esik”, mondja Schiller. Pardon, grácia! Már megint!

E sorscsapások annyira elkeserítették Lyonelt, hogy búsulásában elment Afrikába, oroszlánt vadászni.

Onnan írogatott haza a mostohájának gerjedező leveleket. Médea iránti szenvedélye jobban lángolt, mint valaha.

A közben történteket ön, uram, jobban tudja, mint én.

A boldogtalan Monterossót balcsillagzata idevezette az ön légkörébe, ahol megkapta, amit mindenütt kikerült, a lábvasakat. Több nála talált értékpapír, meg amiket Traumhold bankárhoz elküldött, kétségtelenné tették, hogy ő követte el a seigniers-i kastélyrablást. Tehát az ellopott végrendeletnek is nála kell lenni.

Ennek a felfedezésnek az alapján Lis Blanc grófné megindította a pert a birtokban levő De L’Aisne Alfréd ellen. A rabló kézre került; az orgazda is kitudódott: a második végrendeletnek elő kell adatni. A Lándory név sok ideig egyenlő volt Messiáséval a Lis Blanc szalonokban. Majd előteremti azt a Lándory! A Lándory csodaember! Minden titkot ki tud deríteni.

Ezt is mind hírül hozták Monterossónak a fegyházba. Nagyokat nevetett rajta.

Egyszer aztán a Lándory név eltűnt a világból.

A Lis Blanc-ok tanács nélkül maradtak. Azonban Alfréd is kényelmetlenül érezte magát. Az igényper miatt az öröklött birtok bírói gondnokság alá volt helyezve.

Ekkor aztán valami okosat gondoltak ki egyesült tudománnyal. Hátha véget vetnének e kínos pernek egy édes kibéküléssel?

Hisz a tenyerén fekszik az embernek a megoldás.

Vegye nőül De L’Aisne Alfréd Médea grófnőt, s azzal meg van oldva a kérdés.

És nemcsak a birtokkérdés, hanem még valami más is.

Hogy Médeának Alfréd gróf megfordított ideálja, az nem baj; és hogy Médea sem tartozik azon nők osztályába, akik egy olyan rouét, mint Alfréd, eleven emberré tegyenek: az is úgy volt a rendén. Így is egészen egymásnak voltak teremtve. Erre megesküdtek ugyanabban a St.-Germain l’Auxerrois templomban.

Ekkor azután tudósítá Lyonelt Lis Blanc grófnő a Szaharában. „Most már jöhetsz haza!”

Hisz ez valóságos aranykorbeli idill lesz így: jóéletű nagybátya, egymást szerető mostohatestvérek és egy mindenkit boldoggá tenni serénykedő mostohaanya!

„Lurida terribiles miscent aconita novercae!”

(Üssön hátba, kérem! Soha több diák verset! „Nunquam plus cannina dicam.”)

– Borzasztó dolgok azok, amiket te itt nekem elmondasz, Péter. Csináljunk puncsot: én fázom.

– Ugye? A szegedi börtönben nem lehetett ilyen derék dolgokat hallani. – Itt azonban megint hézag van tudósításaim között, amit ráérünk találgatással kitölteni, amíg a víz felforr. Az oroszlánvadász sietett haza a szél szárnyain; azonban mire hazaért, akkorra már Médea el is vált a férjétől. S hogy törvényesen elválasztották, az arra mutat, hogy valami rendkívüli dolognak kellett közöttük történni.

Lyonel úrfi tehát már most itt állt: egy félig meglőtt oroszlánnak az emlékével, egy félig füstbe ment reménnyel s egy félig elvesztett birtokkal a markában.

Lehet-e csodálni, hogyha egy fiatalember, akit huszonegy éves korában annyi rendkívüli sorscsapás ér, végképpen elkeseredik? Médeával csak egyszer találkozott.

Nem hiszem, hogy az eredeti ős Médea jobban lefelé forgatott szemekkel nézett volna az ő Jásonára. A szavait följegyzék. S tudatták Monterossóval. Első kútforrásból.

Amint „szíve lángjairól” kezdett el beszélni a mostohatestvérének, az rögtön ezzel a szóval szakítá félbe:

– Tudom jól, édes Lyonel, hogy mi hozta önt ide? Pénzt akar kapni az anyámtól. Az pedig „most” nálunk is szabottan áll. Nem tudna ön valaki mást kirabolni?

Ez már a valódi fekete panthera körmös kacsójának a legyintése!

Médeának általában az egész férfinem iránt az undorig menő ellenszenve maradt fenn a rövid excursiója után a házasélet birodalmában.

Egy ilyen megalázó visszautasítás után csakugyan nem lehet csodálni, hogy a fiatalember a végletekre ragadtatja magát. Nemsokára kiütött a nagy háború.

Lyonelnek nem jutott eszébe a kardját felajánlani hazájának.

Neki, mint telivér szociálrepublikánusnak, azon kellett imádkozni, hogy a császárságot összetörjék. Ez a kívánsága teljesen be lett töltve. – Hanem aztán a respublikának sem ajánlotta fel a kardját.

Hanem amint elkövetkeztek a commune-nek a napjai, akkor jött el a sora a mi hősünk tevékenységének. Ő volt a párizsi lázadók egyik legkiválóbb kolomposa.

– Emlékezem már a Raoul Ripaille névre – szólt közbe Lándory –; a tavaszi hírlapok átolvasásánál botlottam bele. Nem valami dicsőséges emlékek. Egyszer a párizsi érsek meggyilkoltatásánál említik fel, mint jelen volt vezért, a második eset még vérlázítóbb, amikor egy árulással vádlott cimborájukat, egy hírlapírót lövetnek agyon; akinek neje és öt kis gyermeke volt.

– Hja, uram, ezek csak apró rongyocskák, mik Raoul Ripailleról lehullottak, de én őt egész egyenruhástól, fegyverestől bírom az emlékezetemben. Mi ott az illavai fogház vasrácsai mögött jobban voltunk értesülve arról, hogy mi történik Párizsban, mint az összes európai kormányok. Nagyszerű terv volt az, ha sikerült volna. Egyszerre kiszabadítani a börtönök összes foglyait s a bagnók gályarabjait, s aztán egyesült erővel nekizúdulni az egész társadalomnak. Ki volt adva a harci jelszó Németországban, Oroszországban, Belgiumban, az osztrák-magyar birodalomban, Olaszországban a törvények elítéltjeinek, hogy egyszerre törjenek ki a börtöneikből, ragadják meg a fegyvert! Gyújtsák fel a nagy városokat. Lázítsák fel a munkás osztályokat, szedjék maguk körül a sok facér cselédet, akinek a gazdája ijedtében elszökött. Népszerű is volt az eszme! A diadalmasan hazatérő német seregek előtt felforgatni otthon fenekestül Berlint s a kereskedővárosokat; Szentpétervárott hatalomra keríteni a nihilistákat; Kazántól Tobolszkig fellázítani azt a százhatvanezer deportált lázadót, gonosztevőt, menekült bradjagát, előhozni az ólombányák elítéltjeit, feltörni a „holt házak” zárait, ahol a katonai elítéltek vannak összezsúfolva; s mindenütt egyszerre megkezdeni a rontást-bontást! Kolosszális eszme volt ez. Mi is számot vetettünk benne! Illaván hétszáz fegyenc, Szamosújváron kilencszáz. Magnak elég egy dúlni rendelt hadsereghez. Olyan emberek, akik már úgyis elvesztették az életüket. A kockánál csak az a kilátás, hogy visszanyerhetik. – És csak egy hajszálon múlt, hogy nem sikerült. A commune barikádharcaiban már hétszáz kiszabadult fegyenc és gályarab vett részt; a Louvre, a Tuilériák, az Hôtel de Ville kormos falai hirdetik, hogy ki járt ott? Az Issy erőd makacs védelmében ők szolgáltak az ágyúk mellett; bizony nem is a takácsok ám vagy a rongyszedők; hanem az elszánt gálya rabok. S már a nemzetőrséget is magukkal sodorták; a sorkatonaság csapatonkint állt hozzájuk. A hatalmas Dombrowski tábornok minden ponton diadalmasan verte vissza a versailles-i kormány seregeit! Mi erről mind pontos tudósítást kaptunk a börtönben. Léghajókon át küldték ki a leveleiket a körülzárolt Párizsból. Mi is összesúgtunk. – Csakhogy ekkor a versailles-i kormánynak ez igazi pokoli szép terv elnyomására egy még pokolibban szép ellenötlete támadt. Ráeresztette a communard-okra a turcos-okat, a pápai zuávokat meg a tengerészeket, s azokkal verette őket tönkre. Mi is pórul jártunk a kitörési kísérletünkkel. A derék Monterosso az első rohamban elesett, s most már a túlvilágon adhat számot viselt dolgairól. S ha ott is van esküdtszék, meg vagyok felőle győződve, hogy föl lesz mentve.

Ettől a naptól fogva aztán nincs több tudósításom: engem és a nehezebben megróttakat elszállították Szamosújvárra. Ott többé nem volt Monterossónk; nem volt pénzünk. „Point d’argent, point de Suisses”. Legfeljebb azt tudtuk meg, hogy mi történik az Alföldön? Ön tudni fogja, mi lett a commune-ből.

– Azt leverték teljesen, maguk a francia seregek. Nem igaz, hogy pápai zuávok lettek volna, akiket rájuk eresztett a kormány. – És az anarchista hadsereg?

– Azzal eleinte nagyon kegyetlenül bántak. Az utcai harcban ezerével hullottak el, s akiket fegyverrel a kezükben találtak, azokat csoportostól lőtték halomra a katonák. Valami tizenkétezer harcosuk el lett fogva, a legnevesebb vezéreik bilincsbe verve; s most kezdődik a rémper tizenkétezer ember ellen. A megrémített birtokos osztály, a kegyes emberek bosszút követelnek! Fel akarják állítani a guillotine-t: oda – a commune által ledöntetett Vendôme-szobor mellé, s revánsot adni vérpatakokban a meggyilkolt érsekért, a felégetett nemzeti műkincsekért. Ha ehhez hozzákezdenek: irtóztató vége lehet. A kormánytól függ, hogy mi történjék.

– És így az is megeshetik, hogy amidőn mi ezzel a szekrénnyel megérkezünk Seigniers-be, s előadjuk a megkerült végrendeletet, akkor már a boldog örökös végkielégítést nyert – négy lat ólommal.

– Az bizony megeshetik.

– Nem kíváncsiságból kérdem én ezt; hanem azért, hogy visszatérjek az én egész eszemjárásának a kezdőpontjára. Ha a Lis Blanc örökös ilyen mal à propos meg talál halni: akkor ki lesz, aki az én boldogult gazdám, Traumhold bankár ellen megindított eljárást megszünteti?

– Ezt a végrendelet fogja megoldani. Bizonyosan lesz abban valami másodörökös is megnevezve. Vagy amit még jobban sejtek: Lyonel számára lesz elrendelve nagykorúvá léteig törvényes gyám. Ez fog intézkedni.

– Nem lehetne ezt a végrendeletet is elolvasnunk? – kérdé Péter.

– Láttad, hogy tíz pecséttel van lezárva.

– Nem néztem oda. Azokat is felnyithatta Monterosso; miután már a kezében volt.

– Hát azt hiszed, hogy amit Monterosso, a fő-fő tolvaj elkövetetlen hagyott, azt én fogom megtenni?

– Én kimennék a szobából. Nem tudnék róla semmit.

– Elég, ha én magam tudnám.

– Pedig azt hiszem, hogy ez, ha nem is törvényesen korrekt, de egészen Istennek tetsző cselekedet volna.

– Hiszen, kedves Péter, ha én meg tudnék magammal alkudni afölött, hogy mi az igazság, a kötelesség? Aztán meg, mi a „jótett” hát akkor azon kezdeném, hogy ezt a lepecsételt levelet dobnám a tűzbe; s ahelyett a felfedezések iratát tenném le a hivatalos helyen. Ha holtakat tudnék idézni, a megholt Lis Blanc gróf lelke bizonyosan azt mondaná rá: így tegyek. Hanem hát ebben nincsen alku. A Lis Blanc család megkapja a maga kincseit gyémántokban és papirosokban; kivéve a tűznek szánt iratokat. Hogy azokat kinek a keze égesse el és mikor? Az tőlem fog függeni. Idő nincs rá szabva.

Ezzel a felleplezések iratát Lándory eltette a zsebébe, s a kincsesszekrényt ismét lezáratta Péterrel.

– Most már nagyobb fejtörést fog nekünk okozni az, hogy mi úton-módon jutunk el mi Párizsba. A német seregek még a keleti département-okat megszállva tartják. Svájc egész hadereje őrzi a déli határt: éppen most fegyverezték le Canrobert és Garibaldi átmenekült seregeit. Nekünk ezen a harcvonalon, annyi fegyveres, gyanakodó erősségen ezzel a furfangos ládával keresztülhatolnunk nem lehet.

– Talán Marseille felé a tengeren át szabad lesz az út. – De vajon Marseille-tól Párizsig szabad-e?

– Hiszen nem kell nekünk Párizsba mennünk, hanem Seigniers-be.

– De elébb Versailles-ba.

Péter nem értette, miért, de belenyugodott. A kakasok hajnalra kezdtek kukorítani.


VisszaKezdőlapElőre