A nagy titok

Elnyerni egy világszép hölgy szívét: ez a kisebbik titok; de megtartani! Ez a titkok nagyja!

     

Médea teljes akaraterejéből választotta magának élettársul Bertalant. A Lis Blanc családnak kimerítő értesülései voltak Lándory múltjáról, jelleméről, körülményeiről. Jól le volt írva.

Tudós, aki egy szakmába el van merülve, s ha egy érdekes esetet tanulmányoz, akkor se lát, se hall.

Jó gazda, aki maga lát a jószágának kezelése után, s jövedelmén túl fényt nem űz.

Ezért világkerülő; mert a társaságban mindenki olyan életmódot folytat, ami a pazarlással együtt jár.

De a világ is kerüli őtet; annak a szerepnek az emléke miatt, melyet a nagy bűnperben vitt. A nagy inkvizítortól félnek.

Kedélye hajlik a búskomorságra. Első nejével félrevonulva élt egy tengeri szigeten, s annak az emléke most is kultusz tárgya előtte.

Künn lakik a pusztán télen-nyáron, s ott nincs más társasága, mint a két pap: a kálvinista prédikátor meg a plébános.

A szegények jóltevője: elzüllött árvák gyámatyja.

Médea azt hitte, hogy ez az ember illik legjobban az ő világgyűlölő, emberkerülő kedélyéhez.

Saját magát úgy ismerte, mint szenvedély és vágy nélküli lényt: akinek feladata volt minden reménynél előre költeni fel a lemondást, s az öröm percében gyanúval gondolni a következő megbánásra.

Ez az ember, ennek a háza lett az ő eszményképe. A magyar pusztáról azt gondolta, hogy az egy szibériai „tundra” vagy egy délamerikai „pampas”. Annak közepében van egy ódon kastély. Annak a falain ősök arcképei, akiknek a szellemei nem tudnak megválni egykori lakhelyüktől; talán a puszták lelkei is feljárnak oda, de van egy hatalmas lény, aki valamennyinek parancsol: az Lándory.

Hanem aztán attól a perctől fogva, amikor Lándory fel segítette ölteni az esőköpenyét, és ő elnevette magát erre a gondolatra: „mi most szökünk!”, egészen megváltoztak előtte a fogalmak.

Igen: szökünk egy világból, amely méltó a gyűlöletre.

S aztán talált egy világot, amely arra való, hogy szeressünk benne lakni.

Az első nap, az első hét megtanította rá, hogy akit magának élettársul választott, hogy világkerülő magányának életunalmát megossza vele: az egy derült kedélyű „útitárs”. S a vasút az, ami igazán kipróbálja a férfikedélyt. Akiben egy csepp nehéz indulat van, az felszínre kerül ilyenkor. Látunk jámbor családapákat, akik otthon szelíd papucshősök, a vasúti peronon egyszerre kegyetlen tirannusokká válni. Aki sohasem káromkodik: ott tud. De aztán aki még itt is megtartja a jó kedélyét; aki az első csengetésnél nem ráncigálja magával a társnőjét; aki nem pöröl a helyek miatt, aki nem kiabálja hordárja számát kétségbeesetten, aki nem zaklat, nem ijesztget elkéséssel, aki a skatulyákat nem felejti a kupéban, aki a roastbeefet nem nevezi vulkanizált kaucsuknak, aki nem lamentál hidegről, melegről, nem-szivarozhatásról, aki nem szörnyed el hotelszámlák láttára, aki egyszóval minden nyomorúságnak el tudja nyerni a humorisztikus oldalát, arra már igazán rá lehet ütni a tizenhárom próbát. Azért igen praktikus szokás az új házasokat az esküvő után nászutazásra küldeni, mert ott 48 óra alatt jobban kiismerik egymás kedélyét, mint otthon egy év alatt.

Mikor aztán a pusztába megérkeztek, akkor megint mindjárt az egész táj fogadta Médeát kellemes csalatkozással. Hisz ez nem ázsiai sivatag, amilyennek ő (a leírások után) képzelé: „Tzigan” sátrakkal, kirgiz jurtákkal; hanem egy jól termő síkság, amely igaz, hogy nagyon különbözik a franciaországi kerteknek, kaszálóknak, mesterségesen öntözött réteknek feldarabolt gazdaságaitól; azonban az ilyen roppant terjedelmű búzavetés, a virágjában úszó repcetábla imponál a végigutazónak, a virágillat új atmoszférát támaszt körülötte, ennek a nagy mérveiben van a szépség.

Hát mikor a hintó a saját nevelésű négy tüzes paripával begördül a kastélyt körülvevő parkba, s egyszerre elétűnik az ősi lakhely, egész a tetejéig befuttatva kúszórózsával; mintha az érkező menyasszony tiszteletére volna fényes nappal illuminálva minden; s a csoportokban, a gyepköröndökben ezernyi rózsa, remekei a modern kertészetnek. A háttérben, óriási platánok koronája között átmosolygó képe egy napsütötte viránynak, melynek alját egy kerek tó foglalja el, úszkáló hattyúkkal és arakacsákkal, a nagy tükör előtt a növények hercegasszonyai, akik egymásnak dicsekszenek a válogatott toalettjeikkel; a veres levelű bükk, a fehér lombú ihar, az arannyal pompázó hárs, a kékzöld boróka s a valamennyit lenéző ősnemes tölgyfa; az egész egy összhangzó remek kép.

Nem ilyennek képzelte ő a sivatagot.

Maga a kastély is megcáfolta az elővéleményét.

Építészeti pompa, igaz, hogy nem volt azon, de úri komfort kínálkozott mindenütt. Az egész berendezés azt hirdette, hogy az „első” feleség nagyon szeretve volt.

Mikor a szobákon végigjárt Médea, csakugyan azt hitte, hogy egy új világba lépett. Ennek az új világnak a neve „otthon”. – Eddig ez őelőtte ismeretlen fogalom volt.

Kinevetni való kicsinység, de mégis igaz! Új embernek érezte magát, mikor végre-valahára levethette az örök vállfűzőt. Ezt az acélbörtönt. Elég karcsú volt anélkül is. Itt nem volt rá elítélve.

Majd elkövetkezett az ebéd. Pontban déli harangszóra. A magyar ételek felől is olyan aggodalmas előízletei voltak a hallomás után Médeának: azokhoz eszkimó gyomor kell. Hogy elbámult aztán, mikor a legelső levesestál előtte párolgott! Nem lehet azt tollal leírni, hogy micsoda íz van abban? Kétszer is vett belőle; és aztán a következőkből is. Azon vette észre magát ebéd végén, hogy jóllakott. Még sohasem tapasztalta ezt életében. Talán a vállfűző is lehetett az oka.

És aztán ebéd végeztével nem kellett a zongorához ülni, Beethovent játszani, majd unalmas udvarlókkal banális értekezést folytatni közönyös tárgyakról, végre a whist-asztalhoz ülni, s szidatni magát elvesztett trickekért; aztán új toalettet csinálni színházhoz, s variálni az unalom örök témáját; – hanem amint a szemei elnehezültek, odatette a pamlagvánkost a mellette ülő valaki térdére, ráhajtotta a fejét, s amíg az újságot olvas, azalatt egyet szundíthat, ami olyan jólesik! S amitől fölébred, az sem kellemetlen. Ha álmodott valamit: az bizonyosan nem az elhagyott világból való volt.

Akkor aztán már nem süt olyan forrón a nap, kimehetnek együtt a kertbe, végignézni a rózsákat. Ah, csupa ismerősök! A maréchal Niel! A Gloire de Dijon! A sénateur Weise! A Cavour! A Perle des Blanches! S valamennyi királynéja: a La France!

Nagy nehezen (egy szóra) rábeszélteti magát a csónakázásra. Eleinte nehezen megy a sandoline kettős lapátjával a mozgás, de nagyhamar beletanul. Mikor kifárad, az arca egész tűzpiros, a haja szétbomolva, a kalapját a szalagjára kötve a karján hordja. A hattyúkkal kötődni kezd, a gúnár megkergeti. Az elől sikongatva fut el a pimpimpárés pázsiton a gardéniás állványig. Itt új ellenség állja útját, a pávakakas. Az is szembe támad reá: pompás nagy japáni legyezőjét szétterjesztve s dölyfösen félkört táncolva előtte. De már ennél felébred amazoni bátorsága, hirtelen kifeszíti ellene piros napernyőjét. Ettől a pávakakas megijed, s nagy rikoltozással szalad el a bokrok között. E győzelem után diadalmasan fordul vissza Médea a nyomában szaladó párjához, aki jön a megtámadott hitvese segítségére, a feje fölött csóvált – szalmakalapjával. Van aztán nevetés! A semmin.

– Látod? Egész gyermek vagyok! – szól Médea. – És aztán elkomolyodik. – Én soha életemben nem voltam gyermek!

Más nő akkor végzi a gyermekségét, amikor férjhez megy, ez meg akkor tanulja meg, hogy mi az? Milyen jó az!

Játszani, bohóskodni, hancúzni! Tilalmasba lépni! Pajkosnak lenni! Diáknak lenni! Valakit megtréfálni, aki azt fölveszi.

– Hát várj: majd én megtanítlak téged valami gyermekjátékra mondá Lándory. S azzal mind a ketten letelepedtek a fűbe. Aztán szakítottak kilenc fűszálat. Azt az egyik a kezében tartja, a másik a végeiket összekötözi: ha végül egységes lánc lesz belőle, akkor beteljesül az, amire az összekötöző gondolt.

Lánc lett belőle szerencsésen.

Médea örült, nevetett a sikernek.

– No, hát találd ki, hogy mire gondoltam?

– Arra, hogy lesz-e vacsorára is baraboly?

Eredj! Cudar! Még azt is kitalálod!

A baraboly is olyan csemege, amit csak itthon kapni, itt is csak nagy protekció és összeköttetések útján.

Ezalatt eljött az ozsonna ideje. A falusi levegő éhessé tesz. Napjában ötször kell itt asztalhoz ülni, s az ember nem is haragszik érte. A levegő az oka kétségtelenül.

S evés után commotiót kell tenni. A labdázás is kellemes, de hát még a tekepálya. Az ad aztán emóciót. Médea még akkor sem akarta abbahagyni, mikor már alig bírta a karját. Pihenésül aztán belevetette magát a hamac-ba, s hintáztatta Bertalannal.

Az alkonyattal elkezdett a park mélyéből felhangzani valami csodaszép dal, amire a közeli orgonabozótból egy másik hang felelt.

– Hallga! Mi a? – kérdezé Médea figyelve.

– Ez a fülemüle. Hát nem ismered a fülemülét?

– De igen. Sorrentóban mindennap ott volt a table d’hôte menüjén: „fülemüle, pacsirta sütve”; ki nem állhattam! De énekelni nem hallottam soha.

Médea aztán azt is megtudta, hogy mi az „édesen alvás”, mikor az ember ötször falatozott, s aztán egész nap szaladgált, hogy ötször megéhezzék.

Ez azonban mind csak a materiális oldala az új világnak.

Abban a régi unalmas világban minden ember, aki csak a közelébe került, azon törekedett, hogy a tudományát ragyogtassa – aki nem tudott okosat mondani, az mondott szépeket.

Ez jó recept az udvarlásra, de megölő „betű” a házasélet boldogságára nézve.

A férjnek nem szabad a maga könyvét a felesége hímzőasztalára letenni.

Mit érdeklik az asszonyt a politikai viták, a juridikai elméletek, a klinikai műtétek, a spekuláció, az üzlet, a kísérletek, a kutatások! Azt mind végezze el ki-ki a maga malmában, s mikor hazamegy, kefélje le magáról azt a lisztet, ami ráragadt, hogy ne lássák meg rajta, hogy mit őrölt. – Az a nőt untatja. S az unalom bacilusa a válópernek.

Bertalan sohasem beszélt arról Deának, hogy mit dolgozik. Pedig nagy szorgalommal haladt előre hírnevet szerzett munkájában, amiért olyan jól megfizették. Azalatt az asszony a magáé volt. Az is méreg, ha a férj minden lépten árnyékul követi a feleségét, s pihenést nem tart a gyöngédségben. Szép az a muzsikáló óra: de hogyha egyre-másra muzsikál!

Világért nem mutatta volna, hogy okos ember! Ellenben iparkodott rossz élceket, ferde adomákat felszínre hozni, nem azért, mintha jobbakat nem tudna, hanem hogy alkalmat adjon gyöngéd kezeknek egy kis hajmegtépázásra az „ostobáskodásért”.

Aztán a férjnek soha sincs igaza: az mindig a nőé. Ő az okosabb (legalább azt állítja), s az „okosabb enged”. Ergo: nem szabad igazságának lenni. Ha nem enged, akkor meglehet, hogy megtartja az igazságát, de mit nyer vele? És mit veszít? – Hisz az igazságlevelek minden függő pecsétjei nem nyomnak annyit, mint egy virághímpor lehullott szemcséje, amiben szerelem lakik.

Az első, kettecskén eltöltött otthoni napok után következett a társaság is. Vasárnapra meg voltak híva ebédre mind a két felekezet lelkipásztorai. Kezdetnek áldott!

Ezekről is sajátszerű elővéleménye volt Deának. Ha két ilyen ellenkező hitű egyházi főhadnagy összekerül! Eszébe jutott Heinének a románca a vitatkozó szerzetesről és rabbinusról. Szerencse, hogy a disputájukból semmit sem fog érteni, mert magyarul csak annyit tud (gyermekkori emlékezetéből), amennyi elég a cselédekkel megértetni magát. Vagy talán éppen latinul fognak értekezni.

Nagy volt aztán a meglepetése, mikor déli harangszóra mind a két papot egy csézában, egymás mellett ülve látta behajtatni a veranda elé. A plébánost már látta a reggeli misénél, de azért most rá nem ismert volna. Körülbelül Bertalannal egyidejű, életvidám, pirospozsgás alak, aki előbb ugrik le a kocsiból, s aztán kezét nyújtja az útitársának a leszállásra, aki már hatvanasnak látszik, bajuszos, körszakállas férfiú. Párizsban az egyiket miniszteri tanácsosnak, a másikat nyugalmazott huszárezredesnek néznék.

Bertalan a verandán várta a szentatyákat, s ott üdvözölte, azután fölvezette a nejéhez.

– A plébános urat nem szükség bemutatnom, őt már ismered a templomból.

– Óh igen! – vágott a szóba a plébános franciául. – Már volt szerencsém. A grófnő nekem kezet csókolt a templomban, most azt a kézcsókot visszaadom.

Deát meglepte mind a francia megszólítás, mind a modor. Ilyen plébánost ő még nem látott.

S csodálkozása még fokozódott, mikor a kálvinista prédikátor szintén francia nyelven, kissé széles kiejtéssel tartott, de teljesen korrekt stílusú üdvözlettel mutatta be magát.

Aztán mind a ketten összecsókolóztak Bertalannal, s tegezték őt.

Furcsa társadalmi viszonyok vannak itten!

Asztal fölött egyre fennakadás nélkül folyt a társalgás. A két pap folyvást disputált egymással; de nem a dogmáik fölött. A külirodalom, a társasélet, a napi kérdések s elkerülhetetlenül a belpolitika volt a szőnyegen levő disputatárgy: s ezek fölött mind a két pap meglepő ismeretbőséggel, elmeéllel vitatta a saját felfogását; végül rendesen Deát kérve föl eldöntő bírónak, akinek az ítéletében aztán a vesztes fél rendesen megnyugodott; a belpolitikai differenciák fölött azonban Dea átengedte a döntő szót Bertalannak, ahhoz ő még most nem ért. De majd beletanul, ha a képviselőház karzatára feljár. Hanem ahhoz előbb meg kell tanulnia magyarul.

Ez eszménél nem titkolhatta el a csodálkozását. Dea afölött, hogy itt a „magyar pusztán” a lelkészek ilyen jól beszélnek franciául.

– Én több évig voltam külföldön – igazolá magát a plébános.

– Az ám! Mert kergették! – vágott oda nevetve a lelkész.

– De hogy a „pásztor” úr is?

– Hát nálunk a pásztorok is tanulnak franciául.

– Igen! Akiket akadémiákra küldenek – toldá hozzá a plébános.

– Miféle akadémiákra? – kérdé bámulva Dea.

– Hát például Josefstadtba.

– Volna ott akadémia!

– Nagyon jó akadémia. A tömlöc. Ott ült a kolléga két esztendeig. Ott tanult meg bújában franciául, angolul.

– Tömlöcben? – szólt, nagy szemeket meresztve Dea. Egy pap, aki az ő férjét tegezi, s vele összeölelkezik!

Mind a három férfi titkos, egyetértő félnevetést fojtott el.

A plébános aztán sietett Deát felvilágosítani.

– Hát bizony mi mind a hárman egy bűnben lélegzettünk: s ezért lakoltunk meg. A szabadságharc alatt Bertalan volt az én kapitányom a Lehel-huszároknál, a tiszteletes úr pedig a tábori lelkész. Ezért aztán Bertalan barátunkat besorozták, a kollégát becsukták, én pedig kiszöktem külföldre, s élveztem az angol vendégszeretetet – „burgonyával és burgonya nélkül”, ahogy Csernátony mondja: vagy tíz esztendeig.

– De te énnekem erről sohasem beszéltél – szólt Dea Bertalanhoz fordulva. – Hogy te katona voltál, háborúban jártál?

– Ejh! – szólt Bertalan restelkedve. – Ki beszélne a felesége előtt az ifjúkori bolondságairól?

A lelkész egész kedélyesen kacagott fel.

– Ifjúkori bolondságnak nevezi ő az ő hős tetteit!

– Nem követtem el én semmit.

– Semmit? Hát a tarcali bravúrstikli?

– Puszta demonstráció volt.

– De olyan demonstráció, ami az ütközet sikerét biztosítá. Száz huszárral tartottál sakkban egy egész hadszakaszt. Lőttek rád annyi golyót, hogy ha egy rakáson volna mind, nem tudnád felemelni a két kezeddel.

Dea ösztönszerű remegéssel kapta meg Bertalan karját.

– Az én papom szereti a hiperbolákat – dörmögé Bertalan.

– Micsoda hiperbola? Hát nem ott voltál te is? Te ci-devant huszárhadnagy, mostanság plébános? Nem te beszélted el, hogy döngött a fületek körül a golyó, mint a darázsraj? Bertalan oldaláról a két ordonáncát lelőtték. Nem a hadvonal előtt dicsérte-e meg Lándoryt a fővezér? Nem kapott-e érte vitézségi rendet?

– Hol van az a vitézségi rend? – sürgetőzék Dea.

Lándory úgy érezte magát, mint akit csiklándoznak.

– De szentatyák! Vegyétek észre, hogy ti itt most igen kellemetlen témát szellőztettek. Én új házas vagyok. Az asszonyom előtt fiatal legénynek akarom magamat kiadni, s ti most egyre publikáljátok, hogy már ezelőtt huszonhárom esztendővel kapitány voltam.

– Nem bánom én! Légy negyvenöt esztendős; légy ötvenesztendős – heveskedék Dea –; de énnekem azt a jelvényt mutasd m eg.

Hát biz azt nem messze kellett keresni. Bertalan mindig a tárcájában hordta. Igénytelen, kis ezüstkoszorú, veres szalagra fűzve. Dea az ajkához emelte a ritka jelvényt.

– Hát biz a mi barátságunk nagyon régi időkből datálódik! mondá Bertalan. (Mintha csak barátságról volna szó!)

– De hiszen te akkor még nagyon fiatal lehettél? – találgatá Dea.

– Tizennyolc esztendős siheder volt! – sietett javítani a dolgon a lelkész. – De még annyi sem volt. Tizennyolc meg huszonhárom, az negyvenegy. De ő nincs negyvenesztendős. Még akkor egy csepp bajusza sem volt. Iskolás gyerek volt!

Most aztán a plébános is segítségére sietett a kollégájának. Mikor közös ügyet kell védeni, akkor protestánsok és katolikusok vállvetve működnek.

– Ebben semmi hihetetlen nincsen. Most olvassuk a lapokban, hogy Mac-Mahon a saint-cyri iskola növendékei között, az ottani látogatása alkalmával látott tizenhat éves fiúkat, akiknek melle a légion d’honneurrel volt dekorálva. „Hogy jutottatok a kitüntetéshez?” „Az orleans-i ütközetben.” Nálunk is ilyen világ volt.

A kálomista pap aztán még legjobb példával akarta a dolgot illusztrálni.

– Hiszen a saját családjában láthatta a példát a grófnő. Hát a mostohatestvére, Lyonel, nem csupa gyermek volt-e, mikor kardját hazájának szentelé, s hős tetteivel neve körül auréole-t gyűjtött? Ezt a poharat a dicső Lis Blanc Lyonel egészségére emelem. Ilyen hős volt a mi Bertalanunk is. Éljen!

Bertalannak majd a torkán akadt a pezsgő. Dea hozzá sem nyúlt a maga poharához: azt veté ellen, hogy a fejébe megy. Oda is ment; de nem a bor, hanem a vér.

     

Egyszer csak egészen megváltozott Deának a kedélye. Mélabús lett, hallgatag, elmerengő; az arca elhalványult, a szemei holdfényt vettek föl, s az étvágya egészen eltévedt. Ha Lándory gyöngéd megszólítására elmosolyodott, az is kényszeredett mosoly volt. A zongorától meg mindig könnyezve kelt föl. Ha valamelyik tisztelendő úr látogatóba jött, eltagadta magát.

Más ember ilyenkor megijedt volna; Bertalan egész nyugodt maradt.

A vidéken akkor folytak a honvédgyakorlatok, Lándory egy napon meghívta a helyben táborozó huszárezrednek az összes tisztikarát.

Már ennél csak pompásabb játékszerrel nem lepheti meg egy jó férj a feleségét!

S Médea igen jól mulatott a vidám tiszt urakkal, akik otthon, a rendes kabátjukban ügyvédek, mérnökök, doktorok, kereskedők és kivétel nélkül mind jó táncosok. Cigányt is hozattak; a faluból feljöttek a szép parasztleányok, idei menyecskék; künn a szabadban táncra kerekedtek. Deának nagyon megtetszett a csárdás, még maga is eltanulta azt, egy nyalka huszárkapitánynak a segédlete mellett. Igen jó kedve volt, egész a takarodót fúvó trombitaszóig.

Hanem aztán másnap reggel megkezdődött a haddelhadd. Volt Bertalan úrnak mit hallgatni, amiért a felesége nyakára hoz egy egész regement korhely cimborát, akik dorbézolnak, rikoltoznak, rugdalóznak, toporzékolnak, s azt táncnak nevezik; a parasztleányokat ölelgetik, keringetik, még a háziasszonyt sem kímélik, azt is előre-hátra ráncigálják; hát még az a toprongyos cigányhad az ő bolondos hegedűreszelésével; férjem uram is odaül közéjük, ott poharaz, ott tósztoz, még notafikál is a többi kortyondi fráterekkel!

Felé sem néz a feleségének. Azalatt azzal akármi történhetnék! Most aztán itt van a nagy fejfájás, émelygés, migrén. Ki tudja, mi nem lesz még belőle? Talán tüdővész! Bizonyosan az első feleségét is így vitte a sírba! – stb., stb.! – Végül aztán megsiratják a szegény Godivát! Ő már boldog! Ő már nyugszik!

Más ember ilyenkor elkezdte volna magát védelmezni; Bertalan hallgatott igen művészien.

Délután megszűntek az aggasztó kórtünetek. Dea kikocsikázott Bertalannal a mezőre, maga hajtotta a lovakat. A vályogvető telepen találkoztak egy mezítlábos cigánybandával, volt egy hegedűs, egy brúgós meg egy klarinétos. Dea odaszólította őket a kocsihoz, s odarendelte őket a kastélyba. Aztán késő éjjelig muzsikáltatta velük a tegnapi nótákat, s az infámis cincogás mellett a férjével alaposan betaníttatá magát abba a kiállhatatlan ugrabugrába, aminek csárdás a neve.

Hanem a következő reggel aztán be is következett a penitencia.

Azon kezdte, hogy ő meg fog halni. Érzi jól, hogy napjai meg vannak számlálva. A saját üterét vizsgálta, s kilencvenkettőt számlált egy perc alatt. Itt a paroxizmus! Kezdett érzékenyen búcsúzni a férjétől, sűrű könnyek között.

Ekkor aztán Lándory azt tette, amit más ember is szokott tenni, hogy befogatott, s elhozatta az orvost. Az orvos eljött, kikérdezte, kihallgatózta, kikopogtatta a beteget, s aztán rendelt neki – egy adag Seidlitz-port citrommal.

Délestig azután egészen helyreállt Deának az egészsége, magasztalta azt a tudós orvost, aki a halálos betegséget ilyen gyorsan meg tudja gyógyítani. Ilyen még Párizsban sincs.

Azontúl aztán mindig használt a Seidlitz-por; hanem új kórtünetek jöttek elő. Ebédnél, mikor egyszer az inas felhozta a felszelt sonkát, Dea felsikoltott eliszonyodva. Mi az? Hisz ez valami rettenetes tárgy! Vigyék el innen! Hisz a láttára is kileli az embert a hideg! Hogy lehet ilyesmit feladni az asztalra!

Azon az ebéden kénytelen volt Bertalan vegetáriánussá lenni. Nem ettek egyebet, mint spárgát, felfújt kását meg szamócát.

Estefelé kikocsikáztak a faluba. Ott éppen országos vásár volt. A lacikonyhán cigánypecsenyét sütöttek a nagy bográcsban. Annak az illata megütötte Deának az orrát. „Ejnye, de jó lehet ez a valami.” Bertalan aztán egy kétfelé vágott fehér cipóba szorított cigánypecsenyét adatott fel a kocsiba maguknak. S azt Deával megfelezték; de bizony Bertalannak a kisebbik rész jutott belőle. S ez így ment különféle változatokkal.

Valami radikális kúráról kellett gondoskodni.

Nászutazásuk alatt tervezgették, hogy majd, ha egy hónapot eltöltöttek a falun, akkor berándulnak Budapestre, és meglátogatják Erdélyt, ahol Médeának az apai birtoka fekszik. (Bertalan odadobhatta a háromszázezer frankot a mama asztalára; de azért Médea a maga apai örökségéről nem mondott le.) Most már ideje lett volna, a két terv közül az egyiket életbe léptetni. A Budapestre menetel volt az ajánlatosabb. Annálfogva Bertalan elkezdett az Erdélybe utazásra példálózni. Más ember azt tette volna, hogy a főváros előnyeit magasztalja a felesége előtt, de Lándory tapasztalt férfiú volt már.

Így aztán Dea maga állt elő azzal az ellenindítvánnyal, hogy beköltözzenek Budapestre. Egyszerre nagy kedvet kapott a fővárosban lakáshoz.

Hanem az sem tartott soká. Médea minden reggel maga bontotta fel az újságcsomagot, mely a postáról érkezett, s mohón kereste ki belőle a „Pester Lloyd”-ot. Ez a lap, köztudomásúlag, naponta a legérdekesebb olvasmányok tárházát nyújtja a szellemi táplálékkal élő közönségnek. De Médeának a legérdeklőbb rovata az volt, aminek a címe: „Idegenek névjegyzéke”. Ez volt az ő tanulmánya. A többit olvashatta Bertalan.

Egy napon aztán Lándory három, veres tintával aláhúzott nevet talált a lajstromban, amint Dea átadta neki a lapot: „Angol királynő: megérkeztek Lis Blanc Sidonia grófnő, Lis Blanc Lyonel gróf, De L’Aisne Alfréd marquis…”

– Nem megyünk Budapestre – mondá röviden Médea.

– Tehát inkább Erdélybe?

– Oda sem.

– Hát hová?

– A sírba!

Ezen aztán Bertalan nagyot kacagott.

Ezért kapott egy pofont.

– De jólesett! No, még egyet!

Csak azért sem.

Médea aztán meg akarta mutatni, hogy komolyan veszi a sírbaszállás szándékát.

Egy reggel azzal lepte meg Bertalant, hogy szokatlan korán felöltözve, jött napernyőstül hozzá:

– Vezess engem a családi sírbolthoz. Meg akarom látogatni a te Godivádat.

S azzal a nagy karimájú szalmakalapja mögül elővett egy immortelle-koszorút, amit nagy alattomban Godiva számára kötözött. Nő kívánsága parancsolat!

– Voltál már nála – kérdezé Dea, erős szemszúrással –, amióta hazajöttél?

– Még nem mehettem oda.

– Valami akadályozott? Talán én?

– Nem te.

– Szeretném megtudni, hogy ugyan mi?

– Majd megtudod.

Azzal Bertalan valamit súgott Péternek, aki rábólintott a fejével, azzal kiment. Rövid idő múlva visszajött; már megvan.

– Csak nem megyünk odáig kocsin? – kérdezé Dea.

– Nem. Igen szép út vezet oda.

S aztán karjára véve Deát, a parkon keresztül elsétált vele addig a virányos dombig, ahol szerettei álmodnak tovább.

Dea nem vette észre, hogy Péter távolból követi őket, s valami puttonyformát hoz magával.

Amint a sírbolt elé megérkeztek, akkor megmutatta Bertalan Deának, hogy mi akadálya volt eddig az ő látogatásának – alvó szerelmesénél. Egy fecskepár odarakta fészkét az ajtó sarkába; az ajtó kinyitásával a fészeknek le kellett hullani a falról. S a fecske – tojásain ült.

Deának a könny szökött szemébe.

– Hát ez nem eresztett be? Nem akartad a fecskének a fészkét lerontani: amíg a tojásain ül!…

– De most már gondoltam ki valamit – szólt Bertalan. S amint Péter odaérkezett, a kezében egy sajtárral, a vállán pedig egy kertészlábtóval, azt mondá neki: „tedd le; visszamehetsz!” – Aztán egyedül maradva Deával, elmondá neki, hogy ő most le fogja venni szép óvatosan a szegletből a fekcskefészket, s aztán polyvás sárral, aminővel a fecske készíti a maga lakását, ki fogja azt egészíteni, s felragasztja újra a sírbolt előcsarnok eresze alá.

Azzal leveté a kabátját, nekigyürkőzött, felhágott a lábtóra, késsel lefeszíté a fecskefészket a küszöb szögletéből: négy kis tarka tojás volt benne, azokat Dea kezébe rakta.

Dea aztán leheletével melengeté addig a tojásokat, amíg a fészek megint rendben lesz, hogy ki ne hűljenek, amíg az anyafecske visszakerül rájuk.

Lándory pedig hozzáfogott a fecskefészek építéséhez, odaragasztva azt sárgyurmával az ereszhez, s odaerősítve vékony sodronnyal, hogy le ne hullhasson, amíg a sár megszilárdul.

Dea gyönyörködve nézte azt a munkát!

Bertalan aztán egyenkint visszarakta a fészekbe a tojáskákat, jól ügyelve rá, hogy mindegyik éppen úgy feküdjék a puha tollvacokban, ahogy eddig feküdt; mert arra az anyafecske ráismer, s ha megbolygatták a fészkét, abbahagyja a költést.

Most aztán ki lehetett már nyitni a sírboltajtót.

Hanem Deának volt még előbb valami mondanivalója.

– Várj még egy pillanatig. Én nem tudom, mi bajom van megint?

– Támaszkodjál a karomra.

A karján felvolt tűrve az ing, vállig.

– Milyen szép fehér karod van neked! – mondá Médea, éhséget kifejező tekintettel.

– Nekem?

– Olyan, mint egy nőé. Én úgy szeretnék valamit.

– Ugyan mit?

– Egy nagyot harapni bele!

– Ugyan tedd meg! Itt van, tessék!

– De egészen beleharapni. Vérig!

– Hát természetesen.

– Nem, nem! Az neked nagyon fájni fog.

– Tréfaság! Hát mikor a vívóteremben a próbavívásnál olyanokat vágtunk egymásnak a karjára, hogy csak úgy szökött fel a vér a felrepedt bőrből. Férfinak nem fáj az. Csak te harapj bele bátran.

Médea zavaros szemekkel tekinte fel rá. Egészen magánkívül látszott lenni. Ajkai szárazon lihegtek. Egyszer csak megragadta Bertalan karját mind a két kezével, s villogó két fogsorával átfogta annak a duzzadó bicepszét, s aztán mindig erősebben mélyeszté belé a fogait, míg egyszer csak azt vette észre, hogy valósággal sebet ejtett rajta. A két szemfog áthatolt az epidermiszen, s a vér kiszökött.

Ekkor felsikoltott Dea.

– Jézus Mária! Mit tettem?

S rémülten sietett a férje karján kibuggyanó vért zsebkendőjével visszafojtani.

– Mit csináltam én most? – hebegé Dea maga elé bámulva. Hát vámpír leszek én már? Meg vagyok őrülve, ugyebár? Ugye nem engedsz az őrültekházába csukatni, ha megbolondulok?

– Nem, te kedves – szólt nevetve Bertalan. – Nem te vagy megőrülve, hanem én!

– Mitől?

– A boldogságtól.

Akkor aztán odavonta magához Médea fejecskéjét, s megsúgta neki, hogy mi az ő nagy baja?

Erre aztán a nő arca egyszerre lángra gyulladt: hirtelen eltakarta azt mind a két kezével, s aztán odatemette a férje keblére, s elkezdett édesen, édesen zokogni, lekívánkozott a földre; oda kellett melléje ülni: a szép zöld cickórónak szüksége volt a harmatra, azt megitatta könnyeivel, s érthetetlen szavakat dadogott mellette.

Az a „másik” ott benn, hallgathatta – s ha a porszem érez, gyönyörtől reszkethetett miatta.

– Ugye nem fogok meghalni? – szólt végre kisírt arcát kedveséhez felemelve.

– Nem. Te drágám! Ne gondolj arra.

Most aztán ideje volt a látogatást megtenni.

A rácsajtó felnyílt. A sírboltlakó méhraj kardalt zengett az üdvözlésükre. Dea nem félt a döngésüktől.

– Sokáig ne időzzél itt. Nagyon hideg van.

– Beszélnem kell vele – suttogá Dea, odasietve Godiva sírköve elé, s letérdelve annak zsámolyára. – Aztán mikor kibeszélte magát vele, akkor odaakasztá az immortelle-koszorút a sírkeresztjére.

Derült arca volt.

– Megkönnyebbült a lelkem a nagy tehertől – suttogá a férjéhez. – Én is leszek olyan jó, mint ő volt!

A Godiva sírköve mellett volt egy üres fülke.

Odamutatott a félelmes űrre.

– Ugye? Még sokáig nem fogok idejönni?

Bertalan az ölében vitte ki ebből a szomorú üregből.

     

Most azután Médea is tudta az ő nagy titkát.


VisszaKezdőlapElőre