Az agancskiállítás

A „holt évad” nevet tulajdonképpen fővárosi újságírók találták fel, mert ez csak nekik álmos idő, más akkor éli világát. Októbertől áprilisig ami családi botrány történik, az mind az újdonság rovatba kerül, azontúl kezdődik a „kímélet-időny”. Félbeszakítják azt csupán a nyári lóversenyek, három-négy napra. Akkor ismét ki vannak nyitva a budapesti city (mágnásfertály) palotáinak ablaktáblái, s látni pompás fogatokat s elegáns toaletteket az utcán.

Lándoryék még mindig nem jöttek be a fővárosba; semmi okuk sem volt rá, Médea nagyon megszerette a falusi életet, s Bertalannak elég dolgot adott a készülőben levő munkája s a gazdasága.

Médeának ismét visszatért az egészséges arcszíne, egy-egy tűnékeny foltocskát a homlokán nem látva meg, amit gondosan takart a csipkefodor. Valami sajátságos horoszkópot talált fel időtöltésül, annak a kiszámítását, hogy hol járnak időről időre az „övéi”.

Méltán „övéinek” nevezhette őket, hisz ez az egyik anyja volt, a másik bátyja, a harmadik néhai férje.

Azután megmondta Bertalannak, amit kitalált.

– Honnan tudod ezt?

Levelet soha senkitől nem kapott Médea. A nő aztán felfedezte előtte a tudományát.

Lándorynak mindenféle lapja jár, azokból Médea kitanulta, hogy mely nagy városában a monarchiának mikor lesz lóverseny? Azon a napon aztán az odavaló hírlapokban bizonyosan megtalálta az idegenek lajstromában mind a három nevet. Folyást együtt jártak, mintha szövetségesek volnának.

Egyszer Bécsben, másszor Prágában, majd Kolozsvárott, Aradon. A dolog nem volt feltűnő. Lis Blanc grófnő nagy szenvedéllyel vett részt a lóversenyekben. Versenyparipái némelyike nyertes is volt. S ez a dicsőség neki nagyon sokba került. Gyakran nagy összegeket vesztett a turfon. Lyonel maga is részt vett az akadályversenyekben, s egypárszor majd kitörte a nyakát. Hanem Alfréd csak a totalisateur terén vitézkedett. Egyszer ki is akarták ballotálni a jockey-clubból, mert azzal volt vádolva, hogy a „Favorit” versenyparipa lovászát megvesztegette, hogy a lovának hideg vizet adjon a futtatás előtt: nagy nehezen tudták elsimítani a dolgot.

Egy reggel aztán Bertalan fedezett fel valamit – a hivatalos lapban.

– Én találtam meg, hogy mi az igazi sport, amit a mi híveink űznek. A hivatalos lap élén, íme, a legújabb hír: „Lis Blanc Lyonel gróf, magyarhoni nagybirtokos, a törvényes díj letevése mellett, elnyerte a magyar indigenátust, s a magyar főrendiház tagjai közé fölvetetett”. – És mármost megesik az, hogy Raoul Ripaille hoz az én számomra törvényeket a magyar országgyűlésen!

Ezen csakugyan lehetett nevetni.

A holt évadot Budapesten is félbeszakítá a nyári lóversenyek idénye.

Ez alkalommal lett ugyanitt rendezve a hét országra szóló nagyszerű agancskiállítás is, amely igen sok külföldi celebritást vonzott Magyarország fővárosába.

A mindennemű, bámulatra méltó állati fejdíszek között a legnevezetesebbek voltak Lis Blanc Lyonel gróf trófeumai, két bivalyfej, szarvastól. Az egyik az „Arni”-bivaly, Kelet-Indiából, olyan két hatalmas szarvval, melynek a két hegye tízlábnyira szétáll egymástól, a másik még annál is hatalmasabb, a kafferbivaly, a vadállatok legvakmerőbbje, mely erősebb az elefántnál, s bátrabb az oroszlánnál. Rémséges nagy szarvára oda volt akasztva az a legnagyobb kaliberű puska is, mellyel az óriási vadat Lyonel elejté, egyetlen acélvégű golyóval fúrva keresztül annak a homlokát, éppen a közepén. A kafferbivalyra való vadászat nem sport, hanem párbaj; ha a vadász lövése nem halálos, akkor őt tapossa össze a vad, lovastól együtt.

Azt a sok rossz élcet, amit e szarvak szemlélete alatt a laikus publikum a férjekre és házibarátokra elhullatott, nem érdemes felszedegetni.

Az agancskiállítás idején természetesen ismét megjelent a budapesti idegenek névjegyzékében a három összetartozó név.

– Akarod, hogy meghívjam hozzánk Lyonelt látogatóba? – kérdezé Bertalan a nejétől.

– Nem bánom.

– Alfrédet is?

– Ahogy te akarod.

– Nem akarsz magad is a lóversenyekre bejönni?

– Nem. Nem szeretnék ott találkozni először az anyámmal.

– Igazad van. Én sem mehetek oda. Majd csak a kaszinóban találkozom Lyonellel.

A találkozás egészen bizonyosra volt vehető. Két futtatási nap között egy közbeeső locspocs nap, esős, szeles idő az egész előkelő társaságot mind a kaszinóba hajtja. Négy és öt óra között van Marchalnál a zártkörű ebéd – a színházak zárva, az orfeumba csak tíz órakor szokás menni; hat és hét óra között biztosan ott vannak a nagy képes teremben; ott szívják el az első szivart a feketekávé mellett, s gyakorolják magukat a médisance-ban.

Mikor Lándory az olvasóteremből átjön, már ott találja valamennyit. Mindenkit jól ismer. Ott van az a négy úr is, akivel egykor a vasúton együtt utazott, akik Godivának fecsegésükkel annyi kínt okoztak: a fuvolahangú, a ráspolyszavú, az orrból beszélő, a gordonkabasszus, egymást Mukinak, Nusinak, Blikusnak, Murcusnak nevezik, az utóbbi azt is meghallja, ha Horácnak szólítják, s van, amelyik az „effendi”-re hallgat.

Közöttük van Alfréd is, meg Lyonel.

Lyonel háttal van fordulva azon ajtó felé, amelyen Lándory belép, s ő tartja a társaságot valami vidám előadással kedélyes derültségben, aminek egyszerre vége szakad, amint Bertalant meglátják. Alfréd hirtelen odasúg valamit Lyonel fülébe, mire az gyorsan átnyergel más témára, mintha vadászkalandot adna elő:

– Én egyszerre kapom a puskámat arcomhoz, bumm! A fenevad bukfencet vet, s elterül a lábam előtt! Három méter volt a hossza.

Eközben a gordonkahangú eléje lép Lándorynak.

– Ah! Grüss dich Gott! Csakhogy újra látunk! Engedd meg, hogy bemutassalak benneteket egymásnak.

– Köszönöm, effendim.

– Gróf Lis Blanc Lyonel, Lándory Bertalan. Lyonel csak most fordul szembe Lándoryval.

Bertalan valóban alig ismert volna rá a mostani alakjában. Raoul Ripaille szurtos, kormos, patkánymarta pofája alig volt feltalálható az elegáns, zseniális arcban, mely a férfiszépség minden előnyeit egyesítve hordozá magán; átragyogva a szellem és szenvedély igézetétől. Ilyen valóban a halál angyala a női erénynek!

– Ah! Hiszen mi sógorok vagyunk! – szólt Lyonel, kezét nyújtva Bertalannak. Nagyon örülök. De énnekem úgy tetszik, hogy ezt az arcot már valahol láttam.

– Igen – szólt Bertalan –, a Tombeau d’Isoard-nál; amikor tüzet méltóztatott tőlem kérni a szivarához.

Lyonel egy percre meghökkent. – Veszedelmes visszaemlékezés! Ha ez az ember ezt most itt el találja beszélni? – Nem! Nem úgy néz ki. – Elneveté magát kedélyesen.

– Ah! Tehát ön volt az, akiről a mamám azt mondta, hogy ennek az úrnak köszönhetem az életemet és a vagyonomat? Ez nagyon derék. Én tehát önnek tartozom az életemmel és vagyonommal? De mi az ördögnek magázzuk mi egymást? Hiszen sógorok vagyunk.

– Nem tagadom.

Azzal Lyonel odafordult a körüle csoportosuló urakhoz.

– No, lám, milyen szép az, hogy én a sógoromban egyúttal feltaláltam azt a titkos mentoromat, aki nekem az életemet és vagyonomat megszabadította. – És aztán félig súgva dörmögé: – Eggyel több ok rá, hogy az ember jót tegyen vele.

(Tudjuk jól, mit értenek az alatt: „egy szép asszony férjével jót tenni”.)

Lándory aztán Alfrédet is üdvözölte kézszorítással; aki mindjárt sietett is neki baráti vonzalmát tanúsítani egy igen érdekes tudósítással.

– Tudod már, hogy Scilla idejön a télen vendégszerepelni?

– Tudom. A feleségem figyelmeztetett rá. Ő olvasta a lapban. Akkorra mi is beköltözünk.

S azzal nyugodtan vette elő a szivarját a tárcájából.

– Szolgálhatok a tüzemmel? – szólt Lyonel, impertinens nyájas mosollyal, odanyújtva az égő szivarját Bertalannak.

– Haha!

De L’Aisne Alfrédet ma minden szó nagyon nevető kedvében találta.

Bertalan elfogadta Lyoneltől az égő szivart, s meggyújtva nála a magáét, visszaadta neki, e szóval: „pour acquit”. (Becsülettel kifizetődött.)

Alfrédnek még derültebb kedve lett.

– Nem egész pour acquit – mondá Lyonel. – Mert akkor a szivaromat is meg kellett volna tartanod.

– Köszönöm, az enyim jobb.

Az egész párbeszédet a kettőn kívül csak Alfréd értette: a többiek találgatták.

– Csak magad jöttél be a városba? – kérdé Lyonel.

– Igen, s főleg azért, hogy veled találkozzam. A hegy jön Mahomedhez.

– Fölöttébb megtisztelő rám nézve. Különösen a „Mahomed”. Lehet már benneteket meglátogatni?

– Mindig lehetett. Másfél óra vasúton, onnan tíz perc a kastélyom. Pár napig dolgom van itt a kúriai levéltárban. Azalatt meglátogathatnád Deát; most egyedül van, és unja magát.

Az urak egymásra néztek, aki mosolyogni akart, a kávéscsészét emelte az ajkához; aki türtőztetni tudta, fújta maga elé erősen a szivarfüstöt.

– Ah! Te nem vagy féltékeny! – mondá Lyonel, akit csiklandott a föl sem vevés.

– Terád? A bátyjára?

– Barátom! Ebben az egy dologban nem tisztelem sem a bullákat, se a brévéket.

Lándory vállat vont.

– Asszonyt félteni bolondság.

Ezért nagyon megdicsérte az „effendi”.

– Ez aztán a mustrája a férjeknek! Ilyennek kellene valamennyinek lenni!

– S hogy van az én kedves húgocskám? – kérdezé Lyonel. – Hát a körülményekhez képest elég jól.

Lyonel megütődve tekinte rá.

– A „körülményekhez” képest?

Lándory olyan ábrázattal, mely mindent magyarázott, ismétlé: – Hát igen, a körülményekhez képest.

Erre Lyonel szellemes arca egyszerre buta kifejezést vett, úgyhogy az egész társaság kénytelen volt rákezdeni a nevetést.

Csak ők ketten nem nevettek: Bertalan meg Lyonel. Amannak az arabs fiziognómiájához nem is illett a nevetés. Nyugodtan fújta maga elé a füstkarikákat. Lyonel azonban nem szívta, hanem rágta a szivarját: egészen kialudt a szájában.

– Szolgálhatok a tüzemmel? – kínálta őt meg Lándory.

– Köszönöm. Rossz a szivar. Nem szelel. – S szétmorzsolta ujjai között.

– Hát mit mondjak Deának, hogy mikor látogatsz meg bennünket?

– Nem tudom. Vissza kell sietnem Bécsbe. Táviratot kaptam a mamától.

– De visszatérsz az új ülésszakra?

Ez is nagyon komolyan volt mondva.

– Azt hiszem, hogy nálam nélkül is határozatképes lesz a magyar főrendiház.

– Ha farsangra itthon lennél…

– A farsangra? Már a farsangra? Sapristi! Ezek nem vesztegették az időt.

Az „idő”-ről eszébe jutott, hogy az óráját megnézze.

– Ah! Már hat óra.

– A bécsi vonat csak nyolckor indul; nincs miért sietned. Úgyis régen nem láttuk egymást. Maradj még, és meséld el nekem is azt az érdekes vadászkalandot, aminek az imént csak a végére érkeztem: hadd mondjam el Deának odahaza.

Lyonel belenézett a két szemébe Bertalannak erősen. Közel volt hozzá, hogy azt a markában összemorzsolt szivart az arcába vágja. De nem talált azokban a szemekben egyebet, mint őszinte kíváncsiságot. Nem volt azokban semmi malícia.

Mosolyt kényszerített az arcára.

– No, hát a kedvedért elmesélem még egyszer, hogyan lőttem meg a kafferbivalyt. Ezek az urak már egyszer hallották.

Igaz, hogy a kafferbivaly óriás szarvairól volt szó abban a mesében is.

És aztán elbeszélte végig Lyonel a mindenesetre érdekes találkozását azzal a nemes szarvhordozó vaddal, mely a bambuszberekben elrejtőzve les az ellenségeire, akik a gyönge üszőire vadásznak, s ha oroszlán közeledtét érzi meg, kirohan rá támadólag, a dorongvastag bambuszcsalit úgy törik szét előtte, mint a nádszál. Az állatvilág királyát nem védi meg szörnyű ereje, a légbe dobja azt, mint a macskát, s estében a szarvai hegyével fogja fel, s úgy összegázolja, hogy ép csont nem marad belőle. A kaffert az ember csak magas fára mászva, lesből meri meglövöldözni mérgezett nyilakkal. – Európai vadász, aki felzavarja, többnyire hátat ád, amikor előrohanni látja, s a lova lábára bízza az életét. Az a példány, amelyet Lyonel elejtett, tizennégy mázsát nyomott, s még azután, hogy a homloka közepébe kapta a halálos golyót, egy emberderéknyi vastag phoenix-pálmát kidöntött a fejével, amely fa mögé a vadász menekült a lövés után.

Igen érdekes vadászrege volt az. Látszott a többi uraknak az arcán is, hogy először hallják. Lyonel nem szokta a vadászkalandjait mások mulattatására használni.

Mikor vége volt, azt kérdé Lándorytól:

– Nos? Ki vagy fizetve?

– Igen.

– Én is.

Azzal Alfrédhez fordult.

– Téged kérlek föl, hogy a holnapi versenyről vond vissza nevezésemet: nem futtatok. Fizesd ki a bánatpénzt. Semmi fogadást nem tartok. Adieu, uraim!

Alfréd utánament az eltávozónak.

Mikor a magyar urak egyedül maradtak, azt mondá az effendi Lándorynak:

– No, barátom, eddig azt hittem, hogy a legnagyobb remeklésed az volt, amikor a Csonka Bandi haramiát rábírtad, hogy beszélje el magától, hogyan ölte meg éjjel, sötét erdőben az ökörhajcsárt! De ez túltesz rajta: ahogy te most Lis Blanc Lyonellel elmeséltetted a kafferbivaly vadásztörténetét.

     

A Budapestről induló vonat Érsekújváron találkozott össze a Bécsből lefelé jövővel.

Sidonia grófnő azon jött Hermione kisasszony kíséretében a másnapi lóversenyre, melynél érdekelve volt két versenylóval. Lyonel rájuk talált, s bement hozzájuk a szalon-vagonba.

– Hát te honnan? – kérdé a grófnő.

– Pestről. Nem futtatok. Bánatot fizettem. Otthagytam a versenyt.

– Találkoztál azzal az emberrel? (A nevét ki nem mondta volna.)

– Igen. „Dicke Freunde” lettünk.

– Nem hívott meg magához?

– De igen, meghívott keresztapának a születendő fiához, ha a farsangra itt leszek.

– Botrány! – kiálta fel Sidonia. – Az én leányom egy eretnek fiúnak az anyja!

Lyonel nagyot nevetett erre a furcsa kétségbeesésre.

– No, csak ne szállj perbe az égiekkel, hiszen még lehet leány is!

– Imádkozni fogok érte, hogy „az” legyen.

– Az ég meg fogja hallgatni kegyes imádat. Én azonban megyek Grönlandba tengeri oroszlánt vadászni. Adieu! Csöngetnek!


VisszaKezdőlapElőre