Azt tartják, hogy akkor a legveszedelmesebb a férfi az asszonyokra nézve, amikor ittas. – Valószínű. – A mámorban varázslat van, az indulatok lángra gyulladnak, a szenvedély elfoglalja az ész helyét, és ez mind megigéz.

Médea volt az egyetlen nő az asztalnál, Hermionéről azt mondták, hogy nem jöhet fel a szobájából, kegyetlen nagy migrénje van. – Médea maga többet tudott a barátnéjáról. – Amint meghallotta, hogy Hermione rosszul van, hogy orvost is hozattak a számára, azonnal lesietett hozzá, a rendes úton, a folyosókon és főlépcsőn át. – Ott azonban zárva találta az ajtót, s kopogtatására azt a választ nyerte a belül levő kenőasszonytól, hogy Lándory úr határozottan megtiltotta, hogy a nejét a beteghez bebocsássák. – Akkor hát csak azért is meg kellett azt látogatnia. Mire való a rejteklépcső? Arról nincs tudomása az ápolónőnek. Médea a titkos csigalépcsőn át ment le Hermione-hoz. Soká nem időzött nála, csak ameddig megkérdezte, hogy mi baja van? Ezt a betegséget ő sem találta valami regényesnek. De azt nem tudta volna magának megbocsátani, hogy a társalkodónéját, mikor az beteg, meg se tekintse. – A férjének nem mondta el, hogy tilalmát megszegé. – Kitalálta, hogy Bertalan miért iparkodik tőle távol tartani magát, s hogy feltűnővé ne legyen – ő sem közelített hozzá. Azt megmondták neki, hogy a férje adja be az orvosságot Hermione-nak. – A vacsoránál a nő az asztal egyik végén ült, a férj a másikon. – Lyonel ült Médea jobbján.

Igen érdekes tárgya volt a beszélgetésüknek: a tegnapi vadászat hevélyes kalandjai. Lyonel komolyan életveszélyben forgott. A medve a nagy dúvadak között nem a legutolsó ellenfél. Erős, mint az oroszlán, és ravasz, mint a róka. A négymázsás mackó, melyet Lyonel egy lövéssel leterített, holtnak tetteté magát, s mikor a vadász odasietett hozzá, akkor egyszerre talpra ugrott, s hozzácsapott hatalmas tenyerével. Lyonel a puskájával fogta fel a csapást, ami aztán annak az agyát törte ketté; úgyhogy Lyonel kezében nem maradt más, mint a puska csöve. Az egyik cső ugyan meg volt töltve, a medve azonban hátulsó talpára felállva, egy fejjel túlmagaslotta a vadászt. Szétmarcangolhatta egy perc alatt, mielőtt vadásztársai segélyére siethetnek. – De Lyonel nem veszté el a lelkét, a tört puskacső végét a medve szájába dugta, s fél kézzel meg tudta nyomni a fegyver ravaszát: az eldördülő lövés abban a percben zúzta szét a medve agyát robbanó lövegével, amikor már annak a hatalmas toppancsa a vadász vállát érte.

Médea önkénytelenül összeborzongott.

– De hát minek kockáztatja ön így az életét? – szólt szemrehányólag.

– Hát mire őrizgessem ezt az én életemet; van arra valakinek szüksége? Valami kerget engem oda, ahol a halált első kézből adják. Legközelebb megpróbálom a Kirau-Ea vulkán fenekére leszállni, mely minden harmadnap kitör. Az olyan napokon, amikor pihen, le lehet a fenekére menni.

Így tesznek azok, akiket szenvedélyük kerget.

Hiszen könnyű volna őket megmarasztalni, hogy ne menjenek oda. Miért nem mondják hát?

Aztán azzal is ki lehet fejezni a kétségbeesést, ha az ember egyik poharat a másik után fenékig kiissza.

– Hát miért nem vagyok olyan derék ember, mint a férjed?

Az is egyik kellemes stádiuma a részegségnek, mikor az imádó a szép asszonynak a férjét kezdi el magasztalni.

– Ez a Bertalan egy valóságos Krisztus!

– No, no! Lyonel! Én vallásos vagyok. Nem szeretem, ha a szent nevekkel tréfálnak.

– Én a Renan Krisztusát értettem. De komolyan mondom, Bertalan túltesz rajta. Csak most tapasztaltam éppen. Mikor odalenn jártunk a kertben, s a kedvenc szilvafáját lekopasztva találta. Egy percre felindult; a második percben azt mondta: „Nagyon jól van”. A Krisztus hasonló esetben átkozódott.

– Lyonel! Én elfutok innen, ha így beszél.

– Én csak a Szentírásból idézek; mikor a Krisztus a fügefán gyümölcsöt keresett, s nem talált rajta egyebet levélnél: megátkozta azt, hogy sohase teremjen gyümölcsöt, ott van Máté evangéliumában, szóról szóra.

– Sohasem képzeltem, hogy te így ismerjed a Szentírást.

– Óh, kérem, folyvást azt tanulmányozom. Hát nem tudja ön, hogy máltai lovaggá akarok lenni, egyházi rendbe lépek rövid időn? Lemondok a szép, bűnös asszonyokról.

– Lyonel, ön olyan tárgyról kezd el beszélni, amit én nem hallgatok meg.

– Lássa ön, Bertalan ebben is hasonlít Krisztushoz. Megint a Szentírásból idézek. Mikor a házasságtörő asszonyt eléje hozták, azt mondá: „Bocsássátok meg neki, hogy vétkezett, mert nagyon szeretett.”

Médea felugrott a székéről:

– Ez már sok!

– Hiszen nem téged értettelek – szólt Lyonel ittas nevetéssel. Dehogy téged! Te egy szent vagy. Hanem azt a szép bűnöst, az ördögi szép Scillát.

Erre a szóra aztán kiszaladt a szobából Médea.

Lyonel keserűen kacagott, mint ahogy szokott a részeg ember, mikor annak örül, hogy egy szép asszonyt, kit hízelgéseivel meg nem tudott hódítani, kíméletlenségével el tudott kergetni.

– Nagyon ki vagy te már világítva, Lyonel komám! – monda neki e vitéz tett után Alfréd.

Erre aztán úgy tett, mint aki észreveszi, hogy őt most ittasnak tartják, s mindenáron be akarja bizonyítani, hogy ő egészen józan: elkezd okos dolgokról beszélni; idézi a bölcs mondatokat, amiket olvasott; magyaráz és bölcselkedik; míg utoljára lehúzza a feje, és mint az agyonlőtt, összeroskad.

Ekkor aztán felveszik, és nagy részvét mellett elszállítják a szobájába.

Médea tudta jól, hogy ez mind színjáték. Ez az ittasság csak tettetés. Amint Lidy értesíteni fogja Lyonelt, hogy Lándory a társasággal leült a tarokk-asztalhoz, ő azonnal sietni fog a találkozóra. Nem jön a korridoron keresztül, ott a cselédek megláthatnák; hanem Hermione szobáján át, mely a földszinten van, s onnan a rejteklépcsőn fel. Lándory nem zavarhatja meg a légyottot; mert azt az összebeszélt cimborák lefoglalva tartják, s el nem bocsátják reggelig. Ez vendégregula. A házigazdának játszani kell, amíg a vendégei játszókedve tart. Különben sem, jönne a nejéhez át most, amidőn ragályos beteggel érintkezett. És aztán – máskor sem szokott az idejönni! A nő teljesen szabad.

Nyugtalanul járt fel s alá szobájában, s elgondolkozott rajta, hogy minő vakmerő kísérlet az, amire ő most vállalkozott! Egészen közel hívni magához a rettegett veszélyt. Nem futni, nem bujkálni előle, odaidézni maga elé. Fiatal leány korától fogva, egész a gyermekévekig visszaemlékezve, ez az alak volt sorsának démona. Szép, szeretetreméltó, csábító démon. Eszményképe a férfinak; arcban, alakban tökéletes mintakép. S átvilágítva a lángész belső tüzétől. A rossz szenvedélyek mind úgy ragyognak nála, mint a legnemesebb indulatok. De egy igaz nála; az őrjöngés az elnyerhetetlen után: mostohanővére iránti szerelme. Ez kergeti őt egyik világrészből a másikba: a fenevadakkal való küzdelembe, a tengerviharba, a forradalom iszonyai közé, az orgiákból a kloákákba – az éjszak jéghegyei közé s le a vulkán fenekére. Ha meg lehetne őt ebből gyógyítani? – Médea bízott lelki fölényében. Vértezve érezte magát acél erénye által. Bízott abban a hatalmában, ami őt győztessé tette Alfréddal való menyegzői éjszakáján: akkor még leány volt; most már asszony és anya.

De hátha mégsem úgy lesz? Hátha a csábítás varázsa erősebb, mint a női erény? Hátha maga a női erény sem egyéb, mint ki nem talált rejtély? De ha kitalálják? Ha meglelik a kulcsát?

Kezdte megbánni, amire vállalkozott. – De már a visszalépés lehetetlen volt.

Az éjszaka rossz tanácsadó.

Azok az apró démonocskák, akik a női szívre leskelődnek, a sötétben könnyen szárnyra kelnek; jön: – a kíváncsiság; – a tilalmas utáni vágy; – régi emlékek; – bohóság; – tréfa; – a nyugasztaló példák csábja (hisz mások is „így” tesznek); – a titok biztonsága (hisz senki sem tudja meg); – s utoljára eléjön a féltés (Scillát említették! Hát még a Lidy Carcasse?) – a „talio” törvénye a szerelem kódexében is ott áll. – Egyszer csak szédülni kezd a fej; s a szív heves dobogáshoz kezd, mikor a titkos lépcsőkön a léptek csikorognak.

Nem jó a tűzzel játszani!

Lidy Carcasse halkan kopogtatott Lyonel ajtaján.

– Az urak kártyához ültek már.

Lyonel előjött, s Lidyt meglátva, pajkosan belecsípett a karjába.

– Ejh! Ne veszkődjék. Hagyja azt a szép asszonynak.

– Azóta nem is beszéltem veled – mondá Lyonel –, amióta a Tombeau d’Isoard-nál elbúcsúztam tőled.

– Igen, a csizmasarkával.

– Még nem feledted? Én csak arra emlékszem, milyen szép voltál akkor; te kis bichette.

– Mondja el ezt mind az asszonyának.

– Ne duzzogj! Revanst adok.

– A revanst majd én adom. Jöjjön szépen utánam.

A hátulsó lépcső, ami csak vízfelhordásra szolgált a cselédeknek, sötét volt, tapogatózva lehetett csak haladni le a földszinti folyosóig. Annak a végében volt a Hermione szobájához vezető aj tó.

Lidy Carcasse benyitott az ajtón; maga után vezetve Lyonelt, kézen fogva.

Az előszoba sötét volt. A gyertya kiégett a tartóból, melyet este az asztalra tettek. És a pálinka is kifogyott a palackból. A kenőasszony, akit odaültettek e két világítás közé, azoknak kifogytával mélyen elaludt a karszékben; azt két hajdú sem bírja életre rázni holnap reggelig. Lyonel nem is vette észre ez emberi alakot a sötétben.

Lidy a hálószoba ajtaját nyitá fel előtte, s maga a küszöbön kívül maradt.

Hermione ágya a szoba fülkéjében volt; az ágyfüggönyök hosszan leeresztve. Az éji asztalkán égett a petróleumlámpa.

– Hol itt a titkos lépcső? – suttogá Lyonel.

– Az ágyfüggönyök mögött – felelt Lidy. – Hermione kisasszony majd megmutatja.

– Ah! Ez érdekes bejárás a paradicsomba.

A férfihangra megszólalt az ágyfüggönyök mögül egy nyöszörgő panaszhang.

– Ah, uram! – Ön oly soká elmarad! – Senki sem jön felém. – Iszonyúan szenvedek. – A mustárkovászt nem tudom levenni. Úgy éget, mint a pokol! – Segítsen, uram!

(Azt hitte, hogy Lándory jött hozzá, az orvosságot beadni.)

Lyonel odament az ágyfülkéhez, s kíváncsian széthúzta az ágyfüggönyöket. – Visszarettent. – Hermione térdei görcsösen fel voltak húzódva! Arca szederjes kék, ajkai fakók, szemei megtörve.

De amint megpillantá Lyonelt a beteg nő, egyszerre kivillantak az elhaló szemek, démoni kísértetfényre lobbanva: könyökére emelkedett, s száraz ajkait ördögi mosolyra vonta szét.

– Ah! Ön van itt!

– Mi baja, Hermione? – suttogá Lyonel. – Ön kolerában van?

– Ne törődjék velem! – lihegé a kóros, s félrerántva reszkető kezével a hátulsó kárpitot, rámutatott az ágy mögött megnyíló ajtajára a titkos csigalépcsőnek. – Siessen fel oda!

Még a halál kínjai között is ez volt az uralkodó gondolatja! Elpusztítani ennek a háznak a boldogságát!

Médea szíve lázasan dobogott, amint a titkos lépcső fokai nyikorogtak a gyors léptek alatt.

Perc múlva előtte állt – az, aki az asszonyok eszményképe.

Egy ijedt, sápadt arc, izzadó homlokkal, kimeredő szemekkel, rémületre nyitott ajkkal. – S ez a mintaképe a daliáknak ezen kezdi az üdvözletét:

– Az ön férje meg van őrülve! (A hang úgy jön ki a száján, mintha a torkát szorongatnák.)

Médea bámulva néz rá.

– Hogy egy kolerabeteget tart itt a házánál! Azt maga ápolja, orvosságot ad be neki, mustárt rak rá! Hisz ez egy veszett vadállat. Ez a Lándory.

– De Lyonel. Hisz Hermione…

– Mit? Hermione! Ha az édesanyám volna, sem tűrném velem egy házban, ha kolerába esett.

– Ön úgy tud félni! A tegnapi medveölő!

– Ejh! A medvével megbirkózhatom. Fegyverem van, megölhetem vele. De ez iszonyú rém ellen nincs oltalom. Hasztalan minden vitézség.

– De hát nem olyan szörnyű rém az!

– Mit tudjátok ti, hogy mi az? De én jól ismerem, mert ott jártam, ahol a fészke van, a Gangesz mellett. Tíz kísérővel mentem ki a szarvorrú vadászatra. Egy este az egyik megkapta e rettentő mirigyet; s reggelre kilenc halva volt közülük. És énnekem ott kellett néznem a tűzrakás mellett, hogy fetrengenek körülöttem, kínlódva, átkozódva, a legrettenetesebb nyavalyában, ami ellen nincs segítség. Még most is előttem látom a torz arcaikat, a fülembe cseng a nyavalygó ordításuk. Inkább egy anakonda-fészekbe taposnék bele, mint hogy egy ilyen beteget lássak.

Csorgott a veríték a szép homlokáról.

– De hát azért jött ön ide hozzám, hogy nekem ez órában kórházi értekezést tartson valami epidémiáról?

Ez a gunyoros észrevétel némileg magához téríté Lyonelt. Észrevette, hogy nevetséges szerepet játszik. Fordított hirtelen a modorán.

– Abból láthatod – (szólt, tegezve Médeát) –, mennyire imádlak, hogy amitől egyedül rettegek a világon, a kórágyon keresztül is idehatoltam hozzád.

S azzal gyöngéden át akarta ölelni Médeát.

Médea szelíden elhárítá magától az ölelést.

– Kérem önt, Lyonel, beszéljünk úgy, mint két testvér, akik egymást szeretik, úgy, hogy nem kell azt titokban tartaniuk.

– Tehát – szeretjük egymást? – kérdé Lyonel, helyet foglalva a pamlagon Médea mellett.

– Gyermekkorunk óta.

– De most már nagy gyermekek vagyunk, s a nagy gyermekek másként szeretnek.

– Tudod, hogy énelőttem mindig eszménykép voltál. Úgy szeretnélek, ha egészen az lennél – szólt Médea.

– Én is azt akarom. Hát mi hiányzik nálam?

– Semmi sem. Hisz van nemes szíved, magasra vágyó szellemed. Lehetsz azzá, amivé én szeretném, ha lennél.

– Szeretem, mikor egy nő az erényprédikációhoz kezd: az biztató jelenség. Fogsz nemsokára sírni is? Semmi sem kedvesebb tünemény a világon, mint a haldokló erénynek a vére: a könny. Fogsz sírni a kedvemért?

– Lyonel! Ne érints így!

– Hát talán metafizikai értekezéseket tartani jöttem ide?

A nyitva maradt rejteklépcsőn át felhangzott a kínlódó nyögése.

– Oh, mon Dieu! Comme je souffre! Oh, Jesus-Christ! Áyez pitié de moi.

Lyonel lángjai egyszerre jéggé fagytak megint.

– Ah! Ezt nem lehet kiállni! Ez bolondság! Nincs a közeledben valami ecet?

Médea szolgált neki egy kis flacon vinaigre de toilette-tel.

Azt Lyonel egészen elfecsérelte a kezeire és az ábrázatjára. Egészen ecetszagú volt, mikor újra helyet foglalt Médea mellett a pamlagon.

Az elveszett hangulat nem akart visszatérni.

– Mindig azt a vadásztűz mellett fetrengő kilenc indust látom magam előtt.

– De, kérlek, légy férfi!

– Az vagyok! S ha kétségbe vonod: megölöm a férjedet ebben az órában.

– A férjemet? Miért?

– Azért, hogy ne légy az övé! Azért, hogy az enyém légy! Hát nem érdemli-e, hogy megöljem, mikor ezt az átkozott kelepcét csinálta a számomra?

– Miféle kelepcét?

– Ezt a halódó asszonyt idealant.

– Hisz ő nem tehet arról, hogy Hermione beteg lett.

– De tehet arról, hogy maga járt hozzá ápolni, s aztán megint visszajött közénk, magával hozva a bacilusokat.

Médea nagyot nevetett erre.

– A bacilusokat! No, te ugyan derék vitéz vagy! Hisz én magam is ott voltam Hermione betegágyánál.

Erre a szóra, mintha a torontál-pók csípte volna meg, ugrott fel Lyonel Médea mellől.

– Te is voltál nála! Hisz akkor ez egy pokolbeli komplott, amit ti valamennyien énnellenem koholtatok!

– Csak nem fogsz segítségért kiabálni talán?

– Ah, ez eltűrhetetlen!

Lyonel rohant az ajtó felé.

– Ne arra, Lyonel! A cselédek meglátnak! – kiáltá Médea megijedve.

– Bánom is én! Azon az úton, amin jöttem, vissza nem megyek, ha mindjárt mind a három istenasszony száll is le ide, s engem választ Párisának.

Azzal hevesen felszakította az ajtót, s keresztül a dajka szobáján, rohant ki a folyosóra. Majd összeütötte a homlokát a Péterével.

Nem kérdezte tőle, hogy hát neki mi keresete van itt?

– Szaladj! – kiálta rá. – Keresd fel a kocsisomat. Rögtön fogjon be. A Lidy hozza le a köpenyemet a szobából.

Azzal rohant le a lépcsőkön, ki a kertbe. Még ottan is üldözte az az undorító ópiumbűz, amire az orr visszaemlékezik, ha egyszer megismerte.

A kocsi előgördültéig vissza sem jött a kertből. Akkor aztán föladatta magára a köpenyegét. Úgy fázott, hogy a fogai vacogtak bele. Segíteni kellett neki a kocsiba felülésnél, úgy el volt gyengülve.

Mikor aztán már fenn ült, a Lidy Carcasse betakargatta a térdeit a párducbőr lábpokróccal; akkor azt súgá neki oda a Lidy Carcasse:

– „Raoul Ripaille!” Azt a rúgást visszaadtam!

Aztán tovagördült a sandlaufer.