Az összemérkőzés

Kevés szó volt, amit Lándory váltott Péterrel.

– Kedves Péter. Te most hazakíséred a feleségemet. Én magam itt maradok. Vedd magadhoz a Wertheim-szekrényem kulcsait. Holnap délig, ha magam nem érkezem haza, bizonyosan egy levelem fog érkezni a postán. Akkor a kulcsaimat a levéllel együtt átadod a nőmnek.

Péternek az ajkán egy szótagtalan hang tört ki. Kezdete a zokogásnak. Öklét a szájához szorítva visszafojtotta azt.

Aztán Bertalan kezét ragadta meg, s azt szorítá görcsösen az ajkaihoz.

– A végin vagyunk? – rebegé suttogva.

– Szót se szólj.

– Nem maradhatnék itt, ön mellett?

– Szükségtelen. Otthon kell lenned.

– Óh, az az „oroszlánvadász!”

– Én is vagyok még valami!

Ha van Isten az égben!

Ez volt a csendes dübörgés, aminek az értelmét a szomszéd szobában nem vehették ki.

Lándory felment egyenesen a kaszinóba.

Ott találta már ebéd után az egész albisorai vadásztársaságot, közévegyülve a kolozsvári gentry notabilitásainak.

Egy csoport közepett vitatkozott Lyonel élénken az erdélyi urakkal; – a nemzetiségi politika fölött folyt a vita. Lyonel élesen ócsárolta az egész magyar kormánypolitikát, s zsarnoki elnyomásról dörgedelmezett.

Lándory odalépett a vitatkozók közé, s félbeszakítá Lyonelt a beszéde közepén.

– Ugyan, édes Lyonel, ne szóljon ön bele a politikába, amihez semmit sem ért…

– Ah! – (Lyonel észrevette, hogy ez most szándékosan bele akar kötni.) – Hát okvetlenül regényírónak kell lenni az embernek., hogy a politikához értsen?

Lándoryt a háta mögött „regényírónak” csúfolták, azért a nagy munkájáért, mely előadási modorában eltért a szokott Pitaval-féle kriminál előadásoktól. – Ez tehát visszavágás volt.

– Inkább regényírónak, mint regényhősnek. Ez még élesebb vágás volt.

– Engem tart ön regényhősnek? – kérdé Lyonel, elképedve. – Nem. Én önt semmiféle hősnek sem tartom.

S azzal egyszerre hátat fordítva Lyonelnek, odaszólt az effendihez.

– No, hát itt vagyok, revánsot adni a minapi nagy vereségért. Ma eltarokkozhatunk akár reggelig; nincsen asszony.

– Nagyon jó lesz: Murcus, teríttesd föl a tarokkasztalt. Itt vagyunk mind a négyen.

– Alfréd meg itt lesz kibicnek.

Pár perc múlva Murcus visszajött a négy kártyával a kezében, amelyek elhatározták sorshúzás útján, hogy ki, melyik helyre ül. Legelőször is Lándorynak nyújtá a kártyákat, hogy húzzon belőlük.

– Coeur ász.

– A tükör alatt fogsz ülni. (Aztán odasúgott a fülébe.) Lyonel felkéret általam, hogy szavaidat magyarázd ki.

Lándory visszadörmögött.

– Semmi magyaráznivalóm sincsen. Azzal a többiek is húztak.

Effendinek jutott a pique dame, Horácnak az „excuse”. – Ah, ti ketten lesztek az én „szomszédaim”.

Azt is megértették.

Azzal leültek a kártyaasztalhoz.

Lándorynak kellett az osztást kezdeni. Tarokk a forhand. Az osztó pauzál.

Alfréd a háta mögött ült le, s odasúgott a fülébe. – Minő fegyvert választasz?

– Ha lehet: kardot. Alfréd eltávozott.

A következő osztásnál Lándory volt a „játszó”, megkontrázták. Alfréd visszajött, s ismét odasúgott neki.

– Lyonel nem fogadta el a kardot.

– No, hát legyen pisztoly. Rekontra.

S játszott remekül. Megnyerte harmincnégyben: „Ezt így játsszák a magyarok!”

– Ebben a kártyában egy be van repedve! – mondá az effendi.

– Hozassunk újat.

Amíg azt elhozzák, a három játszótárs és Alfréd megállapítják a föltételeket.

„Háromszori golyóváltás: először 30, másodszor 25, harmadszor 20 lépésről, az elsőnél 5, a másodiknál 4, a harmadiknál 3 lépés közeledéssel. Lő elébb, aki akar; az utóbb lövő barrière-re parancsolhat. – Indulás reggel négy órakor, találkozás két órai távolban a patakmalomnál, helyszín a fenyves.”

Az orvosokkal még ez órában kell beszélni. Pisztolyokról, kocsikról Alfréd gondoskodik.

Ezalatt meghozták a friss kártyákat, s tovább folyt a játék.

Lándorynak megint őrült szerencséje volt!

Ez rossz jel! – mondogaták magukban a társai.

– Átkozott flegma! – dörmögé az effendi. – Más ember ilyenkor a végrendeletét siet megírni.

Négy óra tájon abbahagyták a játékot, s egymás után tűntek el a teremből.

Mire megvirradt, künn voltak valamennyien a patakmalomnál. Onnan aztán különböző irányban elindulva, ki-ki a maga segédeivel és orvosával, az erdő felé ballagának, megjelölve egy messze kimagasló, félszáraz fenyőfát, mely a fiatal gesztből kimagaslott. Ott összejöttek mindannyian.

A mohos gyep tele volt érett áfonyával.

– Milyen szép piros már az áfonya! – mondá Lándory az effendinek.

– Az ám. De azért ne harapj a fűbe!

A gyepes tért sűrű fiatal fenyőgeszt vette körül, melynek bozótjából a feketerigó füttyentései hangzottak fel, s a veresfejű harkály kopogása a férges fenyőfa oldalán.

Alfréd kimérte a lépéseket, egy-egy fehér zsebkendővel jelölve a barrière-t.

– Kísértsük-e meg a kibékéltetést? – kérdezé Murcus. – Hagyjuk el a formaságokat – felelt rá Bertalan.

Azzal a két orvos letelepedett a vastag fenyőfa mögé, nekik nem szükséges a párbaj lefolyását látni. A négy segéd pedig hozzáfogott a pisztolyok megtöltéséhez. Két párt hoztak magukkal. Felvetett pénz határozott, hogy melyikkel lőjenek?

Azzal hozzáláttak a párbajtoaletthez. Mindegyik félnek a saját segédei gondosan eltávolítottak az öltözetéről minden kivillanót, ami célpontul szolgálhat. Kabátjaikat állig begombolták, ingeik gallérját, manchette-jeiket begyűrték, kezeikre fekete selyem kesztyűket húztak. Minden óvó rendszabály helyén volt itt, ahol az ellenesek mindegyike remek lövő. – A sötét fenyőgeszt háttere még nehezebbé tette a célbavételt.

Végre megérte hát De L’Aisne Alfréd azt a rég előkészített pillanatot, amelyben mind a két „emberét” egymással szemközt állít hatá. Akármelyik marad fekve: az neki édes elégtétel. De hátha mind a kettő! Az volna aztán „cum utili dulce” (együtt a hasznossal az édes).

Lándorynak most sem dobogott jobban a szíve, mint mikor a pusztai rózsáért a rettegett ellenféllel szembeszállt.

Hát amit a „pusztai rózsáért” megtettünk, azt az „üvegházi liliomért” is meg kell tenni.

Ellenfelének az alakján nem volt semmi világos pont, amit célba vehessen; de valami mégis kínálkozott. A Lyonel kezében felemelt pisztoly csövének a villanása. Éppen az volt a szándéka, hogy a kezét lője meg.

Alfréd kezével tapsolt: „előre”.

Lándory egy lépést sem tett; álltából lőtt, s a golyója éppen a Lyonel keze fejét fúrta keresztül.

Lyonel a lábához ejté a pisztolyt.

– Tönkre van a kezem lőve! – mondá rekedt hangon az oldalt álló segédeinek.

Alfréd odakiáltott:

– Tudsz te bal kézzel is lőni! – Vedd fel a pisztolyt, s lőj vissza. – Igaz – mondá Lyonel, s felvette a bal kezével az elejtett pisztolyt.

– Parancsold a barrière-re!

Bertalan már a parancsszó előtt odalépett a fehér zsebkendőig. Ekkor csak húsz lépés volt közöttük a távolság.

És aztán nézett hidegvérrel az ellenfele szeme közé. Elnézte, hogy emeli fel az lassan a fegyverét, amíg utoljára a pisztoly csöve egészen eltűnik, s csak a nyílásnak a karikája látszik. E percben éppen a szemébe céloznak. – Egy perc múlva azonban az ellenfél mást látszik gondolni, s kissé alább hajlítja a pisztolyt. Talán a szívét akarja megtalálni vele.

Az effendi már rákiáltott Lyonelre.

– Nem szabad olyan sokáig célozni!

Abban a percben eldördült a lövés.

Olyan szokatlan erős dördülés volt az, mintha petárdát sütöttek volna el. Bertalan hallotta az éles füttyöt, amit a süvítő golyó támaszt, s érzett valami lökést a mellén, s aztán valami égető súrolást, végig fel a válláig; de nem az kapta meg a figyelmét, hanem az a vad felordítás, amit Lyonel hallatott, aki e percben egész füstfelleg közé volt borítva.

Amint a füst szétoszlott, a segédek bámulva látták, hogy Lándory áll egyenesen a helyén, s Lyonel fekszik hanyatt az áfonyás gyepen.

Csuda történt-e itt? Talán az a két kicsiny, imára összetett kéz avatkozott be?

Egyszerű a dolog. A pisztoly csövébe homok került, mikor azt Lyonel a jobb kezéből kiejté, s ettől a fegyver szétszakadt, magát a lövészt sebesítve meg jobban.

Odarohantak hozzá, felemelték. Nem volt halott (Alfréd nagy bánatára), hanem a bal keze is tönkre volt zúzva, a pisztoly csövének egy darabja a homlokát érte, és sebet ütött rajta, de ami a legnagyobb kár: az, hogy a szép deli arcának az egyik oldala mind teliszóratott lőporpontokkal, amik holtig ott öröködnek rajta.

– Ördöngös rossz pisztolyok! – sopánkodék Alfréd. – Nagyon megtöltötték őket.

Csak azután jutott eszébe az effendinek a saját ügyfelétől megkérdezni, hogy hát ővele nem történt-e valami?

– Talált a golyó, de most nem érzek fájdalmat.

A szétszakadt fegyverből kilőtt golyónak a röpte lomha; és még hozzá egy gyöngyházgombba ütődött, azt kétfelé törte, s aztán átfúrta a kabátot és inget, s rézsút fel a vállig: ott megtalálták felcser nélkül.

Lándory testén nem maradt más nyoma a lövésnek, mint egy kék ütéshely s egy vérző súrlódás a bőr felszínén.

Mind a két orvos siethetett Lyonel sebét bekötni. Annak a két kezén volt hat seb, zúzott ujjak, a homlokán a hetedik.

Lándory addig ott maradt, amíg Lyonel sebeit bekötözik. Akkor odajött hozzá Murcus, s odahívta Lyonelhez.

Már akkor azt feltették egy gallyakból rögtönzött hordágyra. Gavallér ellenfelek a párbaj után néha kibékülnek.

– No, te engem legázoltál – mondá Lyonel –, pedig hiszen te nem vagy a kafferbivaly! Hanem annyit mondhatok neked, hogy a feleséged olyan tiszta ártatlan, mint a bibliai Zsuzsánna. – Hogy a pokol tüze pusztítson el valamennyi becsületes asszonyt!


VisszaKezdőlapElőre