A bűnhődés

Médea bénult kedéllyel rogyott le egy karszékbe.

Éppen egy perccel elébb azt mondta az anyjának:

– Te hát maradj itten, az apám ősi kastélyában; én majd a férjemmel elmegyek innen.

És ő nem várta azt be.

– Látod! – kiálta fel diadalmas arccal Sidonia. – Így szeret! Elhágy! S nem várja be a válaszodat. Még a saját maga által szabott időt sem várja meg. Nemcsak szeretettelen, de igaztalan is, és szószegő.

Médea is érezte, hogy ez igazságtalanság!

És még ha igazsága volna is! Hát nem ő volt-e valaha, aki azt mondá, hogy a világ minden igazsága nem nyom annyit, mint egy virág hímpora, amiben szeretet lakik!

Nem ő volt-e az, aki azt mondta, hogy a szerelem egy tenger, aminek fenekét nem találni! Hát a tenger is kiapadhat?

Így elfutni, egy búcsúszó nélkül!

– Majd visszajön! Attól ne félj! Ismerem én az ilyen raptusokat.

Sidoniának szertelen jó kedve volt.

– Hadd fusson hát a bolond! Egy hét múlva tudom, hogy visszajön. S ha nem, hát nem. Tanulja meg, hogy nem ő találta fel a büszkeséget. Mi menjünk ebédelni. – Legalább ezt megvárhatta volna.

Médea el volt keseredve.

Elfutni az ebéd elől! Ez mégis kegyetlen, szándékos megbántás. Az egész háznép előtt nyilvánossá tenni, hogy harag van a házastársak között! És mikor e kíméletlenség nincs megérdemelve! Hiszen Médea nem egyezett bele Sidonia kívánságába. Ellene mondott anyja meghívásának. Nem volt szüksége a férjnek beavatkozni: ő magától is meg tudta óvni a kötelességét. S most úgy bánik vele, mint egy megvetett nővel! – Így terem meg a pipacs a búza között.

Ebéd után azt mondá Sidonia leányának.

– Öltözzél hát feketébe.

S Médea felvette a fekete ruháját.

Sidonia hintaja be volt fogva: a két hölgy elhajtatott Albisora félé.

Médea azt hitte, hogy most már neki nemcsak joga, hanem kötelessége visszatromfolni.

Hisz ez még nem hűtlenség!

Amint a hintó a kastélypark útjáról kikerült az országútra, csaknem összeütődött egy másik úrihintóval, mely a rendes úton jött; két telivér rézderes volt eléje fogva. – Az valamivel elébbre volt, s úgy a hintóban ülő arcát nem lehetett meglátni.

– Kerüld el azt a kocsit – mondá Sidonia a kocsisának. A gróf nő, mint professzionált lókedvelő, a legjobb ügetőket választotta ki magának, s így bizonyosra vette, hogy azt a másik kocsit a háta mögött hagyja.

Hanem annak a másik fogatnak a kocsisa is becsületkérdést látszott csinálni az elölmaradásból, s nem engedte magát megelőztetni. Kisült, hogy a rézderesek még jobb ügetők, mint a sárgák. Így ment az ügetőverseny egy darabig az országúton, változó chance-okkal, míg utóvégre a rézdereseknek sikerült a sárgákat nekimanőverezni egy szembejövő brassói társzekérnek, amikor aztán Sidonia hintaja határozott hátrányban maradt. Ekkor végre a grófnő, nehogy ők nyeljék folyvást az előttük járó kocsinak a porát, azt parancsolá a kocsisának, hogy engedje amazt messze előrefutni. Így aztán az első hintó a két rézderessel eltűnt az első útkanyarulatnál a szemük elől.

Sidoniát gyötörte a kíváncsiság, hogy vajon kié lehet az a rézderes fogat? Ő ezt sohasem látta semmi futtatásnál. Minden rangbeli lovat ismert.

A versenyfutásnak az lett az eredménye, hogy a rendes kétórai utat ötnegyed alatt tették meg az albisorai kastélyig.

Mikor az albisorai kastély udvarára behajtattak, már akkor a két rézderest ott jártatta a kocsis: furcsa, tele szakállú, prémbekecses alak.

Sidonia kíváncsi volt megtudni tőle az urasága nevét, aki szintén idejött, s megszólította.

A szakállas kocsis azt mondta neki, hogy „Zdravsztvujtye szudarinya”. – Muszka volt, egy szót sem tudott más nyelven.

A két grófnő bement a kastélyba; azonban már az agancsos teremben eléjük állt egy sima képű, frakkos inas, aki nagy kézmorzsolás közben jelenté, hogy a gróf úr most nem fogad el senkit.

– Eredj! Jelentsd be neki, hogy Lis Blanc grófnő van itt a leányával.

Az inas a válla közé húzta a fejét, s elhátrált.

Kis idő múlva visszasasírozott; de a feje még mindig a válla közé volt húzva, s a kezeit még mindig nem mosta meg eléggé.

– Ezer bocsánat, excellenz! De a gróf úr kegyelmességteket különösen nem óhajtja elfogadni.

– Mit? Nekem mersz ilyen izenetet hozni? Lódulj, majom! – S azzal megkapva a livrés madárijesztőt a könyökén, olyat lódított raja, hogy az féllábon táncolt tova; s azzal berontott az ajtón a másik szobába. – Médea kívül maradt az agancsos teremben.

Sidonia grófnőnek három szobán kellett keresztülhatolni, amíg a negyedikben megtalálta a mostohafiát.

Az csakugyan szánalomra méltó állapotban volt ezúttal; a fejére egy kötött hálósipka húzva, mely eltakarta a homlokán levő seb kötelékét; a fél arca lőporpontokkal pettyegetve. Karszékben ült, fehér flanelkabátban, melynek az ujjai fel voltak hasítva, mind a két keze bebugyolálva, s egy, a nyakába kötött fekete kendőbe akasztva. Azonkívül pedig dühös volt, mint egy borz. Szóhoz sem hagyta jutni a mostoháját.

– Mit akarsz itten? Mit mászol az én hátamra mostan? Van énrajtam valami néznivaló? Én vagyok a tetovírozott ember, akit mutogatnak egy picula belépti díjért? Még a leányodat is idehoznád a nyakamra? – Hogy vitt volna el benneteket az ördög, mielőtt összekerültem veletek. – Szépen jártam miattatok! – Nyomorék lettem. Mehetek ezentúl bilétet szedni; egyébre nem vagyok jó! Te édesgettél ide a medvevadászatra. – No, én megkaptam a magam medvéjét.

– Verje meg a mindenható az átkozottat, aki így bánt veled!

– No, csak semmiképpen ne szidalmazd a sógort előttem. Az egy igen derék, psütt fickó! Amióta tönkrelőtt, nagyra becsülöm. Csak vidd vissza hozzá a feleségét: köszönje meg, hogy olyan mennykő derék ura van. Mit keres a te leányod itt énnálam? Hoztam el tőle valamit?

– Csak egy szót akar neked mondani.

– Süsse meg a szavát! Hisz annak az egy szavának a nyomorékja vagyok most is. Ha bűnötök van, menjetek a paphoz, annak gyónjatok meg.

– Te elutasítasz bennünket?

– Hívtalak én ide? Tudod, hogy „dög” vagyok! Mulatni akartok velem? Menjetek penitenciát tartani!

Lyonel karszéke mögött egy spanyolfal volt felállítva.

Sidonia grófnő éles hallását nem kerülte el, hogy azon spanyolfal mögött valami női ruha suhog.

– Tenálad valaki van, aki miatt bennünket elutasítasz?

– Hát hadd legyen!

– Egy nő van nálad?

– Igenis, egy szép nő.

Sidonia grófnő egy lépést tett a spanyolfal felé, amire az ott elrejtőzött alak egyszerre előjött búvhelyéből, s szembeállt vele. Scilla volt.

– Ah! Scilla kisasszony! – kiálta fel Sidonia, s ökölre szorítva emelé föl mind a két kezét.

– Óvlak, hogy meg ne bántsd. A kisasszony az én jegyesem!

– Micsodád? Te!

– Mondtam már. A menyasszonyom. Nőül fogom venni. Amint a kezem felszabadul, hogy neki nyújthatom.

– Te álmodol! Hát elfeledted, hogy feleséged van?

– De néha-néha jut eszembe. El fogok tőle válni.

– Katolikus vagy. Úgy nem választanak el, hogy újra megnősülhess.

– Ki fogok térni. Unitáriussá leszek. Akkor elválasztanak. Az itt Erdélyben nagyon könnyen megy.

– Térj eszedre. Atyád végrendeletében gondoskodva lett róla, hogy hitet ne változtathass!

– Törődöm én a végrendeletekkel! Scilla közbeszólt.

– Önök intézzék el egymás között a családi vitájukat: nekem ahhoz semmi közöm. Hanem itt egy másik asszonyság is van még. Majd ahhoz lesz nekem egy szavam.

Azzal elhagyta Lyonel szobáját, s átment az agancsos terembe, ahol Médea hátramaradt.

Médea ott állt egy ablakmélyedésben. Fekete öltöny volt rajta, kalapjáról sűrű fekete fátyol az arca elé húzva.

Scilla odalépett eléje.

– Madame! Az én nevem Scilla kisasszony. Tagja vagyok a moszkvai operaháznak, most Budapesten vendégszerepelek. Szabad kérdeznem, hogy hát ön hol van szerződtetve, s hol vendégszerepel?

Médea a térdeit érezte megrogyni e megszólításra. Minden ereje elveszett ezzel az alakkal szemben.

Scilla folytatá.

– Madame! A művészvilágban rossz genre-nak tartják azt, amit úgy nevezünk: „egymást kiszúrni”. Ön az én szerepemben akar föllépni. Pedig önnek van szép szerepköre, madame. Van derék férje. Ismerem őt. Nekem jóltevőm volt. Ha én mondhatnék ilyen férjet a magaménak, én azt bálványomnak tartanám, megtiltanám a szememnek, hogy meglásson más férfit, megtiltanám a nyelvemnek, hogy más férfihoz beszéljen. Önnek van egy kedves kis gyermeke. Ha nekem adott volna ilyen kincset a sors, egy óráig el nem hagynám magamtól; mellette henteregnék a földön, nem volnék se nő, se művésznő, csak anya. Hát játszani osztogatja az ilyen kincseket a sors? Mit tett ön a kezére bízott bálványával? Először elfeledte, azután kijátszotta. Gúnyt űzött belőle! S utoljára oda kényszeríté, hogy az halálos párbajt vívjon meg az ön mostohatestvérével. Két ilyen embert odaállított ön egymás ellenébe, s hogy azt a másikat meg nem ölte a halálos golyó, azt csak egy véletlennek, egy útba esett gombháznak köszönheti. Abban a kagylóban több érzés volt, mint az ön szívében. Tudott ön azon az éjszakán gyermekének arcára nézni? Tudott ön imádkozni azon az éjszakán?

Médeának az egész teste reszketett: a zsibbadás fogta el minden idegeit. Ez a nő vaskézzel dúlt a belső zsigereiben.

Scilla folytatá a tortúrázást.

– És most még idejön! Mint aki a legüdvösebb dolgot kezdte meg, s most be készül végezni. A férje tudtával jött ön ide? Médeára mint egy villámütés hatott ez a kérdés.

– A férje engedelmével jött ön ide? – ismétlé Scilla, még erősebb szóval. Aztán nagyot kacagott: – Haha! Milyen bolond kérdés! Hát kérnek az ilyenre engedelmet? Szabad ez! Ki tiltja meg? Senki. Én nem! – Önnek éppen annyi joga van Páris almáját elnyerni, mint nekem. – A nők vétkezése közös szabadalom. Mért volna az csak a táncosnők privilégiuma? No, hát én elfogadom a versenyt. Kezdjünk hozzá. A grófnő elég szép arra, hogy győztes maradhasson. Idomai gyönyörűek. Büszkén leplezheti le bájait. Óh, azért a fátyolt fenntarthatja az arcán, mint ahogy az indus bajadérek teszik, akik mikor meztelenül odadobják magukat a piacnak, az arcukat lefátyolozzák: – mert hát szemérmetesek akarnak maradni!

Médea felvetette a fátyolt az arcáról. Olyan volt, mint egy alabástrom szobor.

S halkan rebegé:

– Várom, hogy üssön ön még arcul is. Megérdemeltem.

E szóra Scilla hátralépett, s fejét meghajtva, összetette a két kezét a keblén. Ez a szó – „Megérdemeltem!” – keresztülhúzta mindazt, amit ő mondott.

A két nő közül most amaz volt a nagyobb, ő a kisebb.

Csak nagy szünet után szólalt meg Scilla, halkan, tompa hangon.

– Madame! Én le vagyok fegyverezve. Ön maradt a győztes. Szabad az út ön előtt. Mehet, amelyik ajtón át tetszik. Akár erre be; akár amarra kifelé.

Médea e szavak után rohant „ki” a terem ajtaján; aztán végig a folyosón, a tornácon, a lépcsőkön. A ruháját felkapta térdig, hogy jobban futhasson; nem bánta, látják-e? A hintóhoz rohant; felugrott; belevetette magát; „Gyorsan haza!”, kiáltá a kocsisnak: a hintó elvágtatott.

Scilla utánanézett az ablakból, magában beszélve:

– Szegény asszony! Kegyetlen voltam hozzá. Talán nem is érdemelte. De meghasznál neki. Ennek nem lesz kedve másodszor a bajadér szerepét eljátszani!

Azzal visszatért Lyonel szobájába.

Már akkor a mostohaanya és a fia a legindulatosabb veszekedésben voltak; Lyonel a bekötözött két kezével hadonászott, s a hálósipkát ledobta a fejéről: úgy ugrált a szoba közepén.

– Micsoda az? – kiálta rá Scilla. – Hát ki engedte meg önnek, hogy a kötőlékből kivegye a kezeit? Hát tarantellát táncolnak együtt, vagy mi? Ül le szépen? S rakja vissza a kezeit a burokba? Még a sipkáját is. Ejh! Amint egy percre elhagyom! Milyen rossz, szófogadatlan gyerek!

Mikor aztán a kötőlékeket helyreigazította Lyonel torzóján, akkor egy naiv keresztbókot (knixet) csinált Sidonia grófnőnek, egy senki más, mint táncosnő által produkálható, impertinens nyájaskodással.

– Grófnő. Én ugyan végtelenül büszke leszek rá, és végtelenül szerencsésnek érzem magamat, ha önt vendégül fogadhatom el „nálunk”; mentől hosszabb időre; ha azonban ön inkább óhajtana hazatérni, rendelkezésére bocsátom a saját hintómat; miután Lándoryné asszonyság már tovakocsizott, anélkül, hogy az ön számára valami izenetet hagyott volna hátra.

– Az én saját hintómon! – kiálta fel a komikummal határos dühvel Sidonia.

– Azt hitte, hogy te itt maradsz – iróniázott Lyonel.

Erre összeszedte magát Sidonia grófnő, s előkelő megvetéssel nézett a vállán keresztül Scillára.

– Öntől sem szállást, sem kocsit nem fogadok el. Ha el akarok menni, majd találok egy parasztszekeret, egy szamártalyigát, amely elvisz. Én „azon is” Lis Blanc grófnő maradok. (Erre kitört a szívéből az asszonyi harag.) De „te!” kimondhatatlan című némber! Mezítláb fogsz innen elfutni valaha!

Scilla nagyot nevetett rá.

– Mezítláb kezdtem; – mezítláb végezhetem: nem vesztek vele semmit.

Scilla szavának állt.

Azt írta volt Lándorynak: „Ha nagy lesz a veszély, én is ott leszek!”

Ugyancsak „ott” volt!


VisszaKezdőlapElőre