A Kolumbusz tojása

Lyonel annyira helyreépült már, hogy a kezeit kibonthatták a kötőlékeiből, a homlokán kapott seb is behegedt. Fekete kesztyűket viselt, amiken a hiányzó ujjak ki voltak töltve vattával.

Egy napon meglátogatta Alfréd, aki még mindig Kolozsvárott időzött. (Nagyon beleszeretett Erdélybe: – ha igaz.)

– Nos, hát hogy vagy? Tudod már a kezednek hasznát venni?

– Ahogy vesszük. A szivart a számba tudom tenni vele, s a levest is fel tudom kanalazni.

– Én tudok Londonban egy gépészt, aki olyan műujjakat készít, hogy még majd vadászhatol is.

– Köszönöm szépen.

– Hát írni tudsz-e már?

– Talán bizony valami leírnivalót hoztál a számomra? Hogy üres óráimban egy kis mellékkeresetem legyen? Az bizony nagyon jól fog esni, mert Sidonia mama azt vette a fejébe, hogy semmi sem térít meg úgy az igaz útra, mint ha az apanázsomon túl nem küld semmi pénzt; ez pedig már két esztendőre el van költve.

– Hát hiszen éppen azért jöttem hozzád, hogy rajtad is segítsek, meg magamon is.

– Az utóbbit nagyon elhiszem.

– Tudod, hogy mit ígértél, mikor vállalkoztam rá, hogy elkísérlek ebbe az érdekes világrészbe?

– Különös, hogy te olyan jól emlékezetedben tartottad.

– Hogy a váltóadósságaimat kifizeted. Azok most megint lejártak, be is vannak pörölve. Újra alá kellene írni. Azért kérdeztem, hogy tudsz-e már írni?

– Én ehhez az ígéretemhez föltételeket kötöttem.

– Hát én azokat mind teljesítettem. Megígértem, hogy Médeával összehozlak, titkos légyottot kapsz, s ezalatt a férjet leszegezem egy helybe. Megígértem, hogy Lándoryt pisztoly végére kerítem eléd. Megtettem mind a kettőt. Ott voltál. Előtted volt az asszony is, a férfi is. Hogy a pisztolyod hátrafelé sült el, arról én nem tehetek. – Még ide a helyedbe is eljött Médea: akkor meg kidobtad.

– Mert most már Scilláért őrjöngök. Ah, ha te tudnád, hogy micsoda nő az!

– Ha én tudnám, hogy Scilla micsoda nő! Ez jól volt adva. Mintha nem az ő finom szájacskája ette volna meg a Chaussée d’Antin-i palotámat meg a chevreux-i uradalmamat.

– Igen, de engemet szeret!

– Az már más. Nekem csak szeretőm volt. Hanem hát most azt a bolondot vette a fejébe, hogy tisztességes asszony akar lenni. Grófné vagy marquis-né. Azon alul még egy krajcárt sem enged.

– Én el is veszem.

– Vennéd, ha lehetne.

– Hát lehet. Megmondtam neki itt, ezen a helyen. Sidonia maman jelenlétében. Lehetővé fogom tenni. Elválok a nőmtől.

– Kifelejtettél a számításodból egy koefficienst. Azt, hogy Scilla nemes lelkű leány.

Erre mind a ketten kacagtak.

– Becsületemre mondom. Nem tudja a lelkére venni, hogy valamelyik imádóját mezítlábra levetkőztesse. Engem is azért dobott ki a hajóból, hogy a vízbe ne fúljak. Most már nincs is szüksége rá. Oroszországban egész új aranybányákat nyitott meg. Azt mondják, hogy az egész orosz hadiflotta az ő tengeröblében horgonyozott. Egyszer az orosz cár nagyon megsajnálta az éhező montenegróiakat, s nagy summa pénzt assignált a főemberének, hogy azért küldjön a pártfogolt hű fajrokonoknak egy gálya rozsot. De sohse sütöttek abból lepényt a jámbor csernagorcok. Mikor kérdezősködtek a gabonáshajó után, az volt rá a válasz, hogy elsüllyedt a „Scilla” örvényében. – Ez most a pénzre nem ád semmit. Neki név kell.

– Hát’sz azt kaphat nálam. Nekem kettő is van.

– A címeres név kell neki. Tudom, hogy te hagynál választani. De jó szerencse, hogy a mennyei gondviselés egy őriző angyalt rendelt a számodra. A magas lelkű Lis Blanc grófnő meghozatta a papád végrendeletének a másolatát, s azt kegyes volt Scillának megküldeni. S amint ez a nemes keblű leány abból megértette, hogy te rögtön elveszted az egész örökségedet, amint a katolikus hitből kitérsz, azt mondá:

– „Nem! Ezt nem vehetem a lelkemre. Inkább kitépem a szívemből azt az érzést Lyonel iránt, ha elvérzik is fájdalmában; de mezítlábos grófot nem vezetek az oltár elé.” – Ez jó sakkhúzás volt. Lyonel káromkodni készült.

– Hanem én tudok egy még jobbat, ami egyszerre „sekk-sakk!” S a királynét elveszem.

– Hogyan?

– Hát mondtam, „a királynét elveszem!”

Arra összenéztek. Megértették egymást, és elkezdtek kacagni. Aztán együtt maradtak egész estig, s kidolgozták az egész sakkfeladványt: „Világos indul, s harmadik húzásra mattot mond.”

     

Lis Blanc grófnő nemsokára egy tökéletes bocsánatkérő levelet kapott a mostohafiától.

Lyonel elismerte illetlen magaviseletét. Hibáját az ördög incselkedéseinek tulajdonítá. Varázsigézete alatt állt annak a női démonnak, akire most már iszonyattal gondol vissza. Álomnak véli, hogy valaha ezt még nőül akarta venni. † † † három kereszt jelölje a nevét a kísértő rossz szellemnek. Kéri, hogy fogadtassék vissza Sidonia mama hajdani kegyeibe. Esedezik, hogy bocsánata jeléül jöjjön le még egyszer Albisorára. Vegye át a kastélyt, mint úrnő, aki abban korlátlan hatalommal intézkedik. Különben ő maga fog mezítláb, egy ingben, szőrkötéllel a nyakán Canossába zarándokolni stb.

És Sidoniának oly nagy volt az elfogultsága kedvence iránt, hogy rá hagyta magát szedetni e bűnbánattal teljes levél tartalma által. Még aznap sietett Albisorára Lyonelt meglátogatni.

Bezzeg másforma fogadtatás várt most rá, mint amilyen a minapi volt. Lovas futár jelenté előre a közeledtét. Az egész oláhság ki volt rendelve a kastély kapujába, hogy az érkező hintót vivátokkal, puskalövésekkel és georgina-bukétokkal fogadja. Az előcsarnokban glédába állítva várt a cselédség, volt kézcsókolás elég. A lépcső alján várt reá Lyonel szalonkabátban, a gomblyukába egy margerita tűzve: Sidonia kedvenc virága, és mögötte három atilladolmányos úriember, akiket Lyonel egyenkint bemutogat az anyjának (a neveiket maga sem képes összehozni): tiszttartó úr, fiskális úr, jegyző úr.

– De micsoda nagy parádéval fogadnak itten engemet? – kérdezé Sidonia grófnő, aki a puskalövéseket különösen elengedte volna.

– Az uradalom új földesasszonyát üdvözlik e hű emberek. Tudod, hiszen értesítettelek, hogy én a nevemre írt albisorai uradalmat formaszerűen a te nevedre kívánom átíratni, s a tulajdonjogot minden jogcímmel terád ruházom át.

Sidonia meg volt hatva a fiúi kegyeletnek e nagyszerű tanújele által.

És aztán Lyonel, karját nyújtva Sidoniának, felvezeté őt a kastély termeibe. Ott már az írószobában el volt készítve minden a hivatalos ténykedéshez. Az engedélyokmány három felzetbe megírva, bezsinórozva, kellő bélyeggel ellátva. Azt a jelen levő társaság előtt felolvasták. Egészen rendben volt. Semmi kifogás ellene nem támasztatott. Lyonel saját kezűleg aláírta, kezének nyomoréksága miatt marokra fogva a tollat. Azután a közjegyző írta alá, majd a tiszttartó és a fiskális, mint tanúk; végre Sidonia grófnő. Ütöttek rá tömérdek pecsétet. Egy példány a közjegyzőnél marad, egy a megye levéltárába lesz letéve, az eredetit átadták Sidonia grófnőnek, akinek az arca ragyogott e percben a diadaltól.

E hivatalos ténykedésre következett egy fényes lakoma, amiből nem hiányzott a híres kolozsvári töltött káposzta, levelensült, az aranygaluska, a fokhagymás felsár káposztacikával és zöldpaprikasalátával, egyszóval mindaz, amivel a kegyetlen „thugok” a vendégeiket agyon szokták fojtogatni; hozzá keresdi bor, amely mellett elbújhat minden rajnai! Leültek egy órakor az ebédhez, igaz magyar szokás szerint, s felkeltek fél nyolckor – ugyanazon szerint. Akkor már sötétedni kezdett, s a vendég uraknak még messzi volt hazáig.

Mikor végre magukra maradának, akkor azt mondá Sidonia Lyonelnek.

Ez mind igen szép volt, édes fiam; hanem mármost szeretnék veled a fődologról beszélni, amiért idejöttem.

– Legyen szerencsém hozzád a szobámban – mondá Lyonel, aki az egész ebéd alatt nem ivott mást, mint forrásvizet: teljesen józan volt. Lehetett vele okosan beszélni.

– Arról a nőről kívánsz megnyugtató nyilatkozatot tőlem, ugyebár? – kezdé Lyonel, midőn a szobájába érve, Sidoniát egy karszékkel megkínálta. – Minthogy a nevét egyikünk sem kívánja többé kimondani, nevezzük őt a „szirén”-nek.

– Találó név.

– Tehát tudd meg, hogy amennyire szerettem eddig, annyira megvetem most azt a teremtést. Itt a levél, amit hozzá írtam. Saját kezűleg. Nagy kínnal. Ökölre fogva a tollat. Nehéz lesz elolvasnod, majd elmondom a tartalmát. „Közöttünk mindennek vége, ön egy borzasztó jellem. Én türelmes vagyok a szerelem minden botlásai iránt, de a szívtelenséget elítélem. Azt, hogy ön amerikai petróleum-királyokat, angol peereket és orosz hercegeket tönkretett, megbocsátom; de amit legújabban megtudtam önről, az önnek az alakját egyszerre a láthatáron alól süllyeszti előttem. (Ugye, milyen erőteljes styl!) Megtudtam, hogy ön egy ízben egy egész gabonával terhelt hajót, mely az orosz cár kegyes indulatából az éhező montenegrói népnek volt szánva, nem irtózott elkaperezni. (Erős szó, de ideillik.) Ez kvalifikálhatatlan eljárás volt! Ám merítette légyen ön ki a főurak aranybányáit; de elrabolni az éhező szegények szájából az utolsó falatot, ez jezabelség. (E szót én csináltam, őrá illik.) Ez oly fekete szívre mutat, melyet Golkonda minden gyémántjai sem fényesíthetnek meg. Én önt nem ismerem többé, s jegygyűrűjét ezennel visszaküldöm. Éljen vígan! Lis Blane Lyonel.” Meg vagy vele elégedve? – Én ezt a levelet tenálad hagyom. Te küldd el a szirénnek. Ő holnapután tartja a búcsúelőadását Budapesten, legyen ez az én búcsúszavam a befejező üdvözlet hozzá.

Sidonia grófnő egészen el volt érzékenyülve e levél tartalmától. Mégis alapjában nemes szíve van ennek a Lyonelnek.

A levélnek még egy utóirata is van.

„Nehogy azt mondja ön, hogy Lis Blanc Lyonel gróf önnek adósa maradt: én, hogy az ön vétkét expiáljam, küldeni fogok az ínségben hagyott montenegróiaknak – mennyit írjak ide, maman?”

Sidonia meghőkölt.

– Elég lesz ötezer forint.

– Átkozott kevés egy országnak! Nálad van a pénz?

– Éppen annyi van nálam.

– Dugd ide a zsebembe.

S azzal felmarkolta a tollat, s kiegészíté a levél végsorait e szavakkal:

…ötezer, szám szerint 5000 frtokat osztr. ért.

S azzal borítékba tette a levelet, lepecsételte, s átadta Sidoniának.

Eszerint a grófnő teljes elégtételt kapott a rajta esett megbántásért-ugyanazon a helyen, ahol a sérelem elkövetődött. Megcsókolta Lyonel homlokát.

– Most már okos ember vagy. Remélem, hogy ilyen is fogsz maradni.

– Óh, én egészen megjöttem a világból, drága maman. Huszonkét éves vagyok csak, és már nem áll előttem semmi, ami után vágyódjam. Én lemondok végképpen a világról s a föld minden gyönyörűségeiről.

– Nono, Lyonel, mit akarsz ezzel mondani?

– Dönthetetlen elhatározásom, hogy belépek a máltai szent lovagrendbe.

– Lyonel!

– Igen. Harcoló szerzetes leszek, s áhítatos vezeklésben töltöm el hátralévő napjaimat.

– Lyonel! Te valami iszonyú galádságon töröd a fejedet!

– Óh, ne gyanúsítsd kegyeletes missziómat.

– Te máltai lovaggá akarsz lenni azért, hogy akkor az atyád végrendelete szerint rögtön a kezedbe kapd az atyai birtokokat, s az én gondnokságomtól megszabadulj. Akkor aztán De L’Aisne Alfréd elveszi Scilla kisasszonyt, csinál belőle marquis-nőt; s ti ketten, szép egyetértésben megosztjátok egymással – azt, amit bírtok! Lyonel nagyot kacagott.

– Óh, milyen nagy diplomata veszett el benned, drága szép maman! – Hogy ki tudod találni az embereknek a legtitkosabb terveiket is!

Sidonia grófnő a dühtől és ijedtségtől reszketve állt fel a karszékéből. A fogai összevacogtak. Most értette már meg, hogy milyen csúffá lett téve. Megfosztva a Lis Blanc vagyon kezelésétől egyetlen hóbortos ötlet által. Egy Megaera tekintetével nézett Lyonelre, s összeszorított fogai közül azt mondta neki:

– Raoul Ripaille!

*

Pedig hát az volt a „Kolumbusz tojása”.


VisszaKezdőlapElőre