Tizenkettedik fejezet
(Kiben gengeen tvdtvl adatic, hogi meeg az kinchneel is wagion nagiobb kinch, mellel emberecnec ziweet meg lehessen weztegetni.)

Ráby Mátyás alig érkezett haza Szentendrére, rögtön tapasztalá, hogy már ott minden ember tudja, hogy ő mi járatban van itten. Egyszerre tyúkkal, kaláccsal forgolódott körülötte minden ember. A szolgálója arról értesíté, hogy távolléte alatt két hordó finom bort hengerítettek le a pincéjébe; s nem mondták meg, hogy ki küldi. Az udvarára szépen be volt állítva a télire való tizenkét öl fa. Azt sem tudni, hogy ki küldte. A baromfiudvara tele volt libával, pulykával, az mind úgy repült ide az égből. Hát még az a sok szép mákos kalács, ami egyszer csak itt termett az asztalon. Azt is mind az isten adta.

Kár volt Ráby úrnak olyan nagyon bosszankodni efelett! Ne búsuljon, majd eljön az idő, amikor meg valahányszor kihúzza a lábát a házból, mindannyiszor tisztára ki fogják rabolni – ugyanazok, akik most ajándékkal telehordták. – Szörnyen pattogott, hogy hozzá ne merjen a szolgáló semmihez nyúlni, amit ajándékba hoztak; mert rögtön elkergeti. A szegény Böske nagyon elbámult ezen. – Hiszen attól hízik az ember, amit ingyen kap.

A hazaérkezése napján pedig oda áll a kapuja elé szép négy lóval meg egy könnyű bricskával két esküdt polgár, akik közül az egyiket Paprika Péternek hívták.

Korábbi időkben hat esztendeig bíró volt, ilyenformán nagyon jó tudomása lehetett az itteni állapotokról. Betértek egy jónap-kívánásra Ráby úrhoz. Paprika uram mindjárt azon kezdé, hogy ilyen úrnak nem lehet lovak nélkül létezni ezen a vidéken, akinek olyan sok járása-kelése van. – Ez a négy ló kocsistul együtt eladó Ráby úr számára negyven magyar forintokért. Ne tessék az ár fölött elbámulni; azért nem lopott jószág ez; a város saját nevelése a négy ló; a bricskát meg remekbe csinálta a bognár.

Ráby Mátyás igen szép udvariasan megköszönte az atyafiaknak a szívességét; de neki az ekvipázs még ilyen olcsón sem kell, s nem szándékozik nagyobb úrnak mutatni magát, mint amekkora.

Azok csak nem hagytak neki békét, utoljára még szénát, zabot is ígértek hozni a négy ló számára, míg elvégre Ráby megmondta nekik kereken, hogy ide hiába hordanak ajándékot; mert azzal az ő feltett szándékát se jobbra, se balra el nem térítik.

Paprika Péter uram nagy hüledezve tért vissza a tanácsülésbe, ahol az esküdtek vártak rájuk, hogy mit végeztek.

– Jaj, bírák uraimék – mondta a küldött –, itt nem teszi meg a kis láda! Kemény embert küldtek a nyakunkba. – Ennél az öreg ládába kell nyúlni!

Meghányták-vetették a dolgot, s bíz abban állapodtak meg, hogy a „közjó kedvéért” eret kell vágni az e célra félretett kincsen: s az újabb kísérlet végrehajtásával megint Paprika Péter uram és esküdt társa levének megbízva; akiknek az ilyen eljárásokban már nagy tapasztalatuk vala.

Másnap tehát visszamenének Ráby Mátyás házához, és előadták neki világosan a dolgot. Hogy „itt van egy kis teher a saraglyában” – mert hát „a nyomtató lónak sem kötik be a száját”, s „asztag mellett kalászt szedni: jó!” – de hát „akit nem éget, az ne fújja a kását” – mert „aki molnárral utazik, annak lisztes lesz a kabátja” – aztán meg a „szakáccsal nem jó az embernek haragban lenni”. De hát különben is „bolond ember az, aki az ökör alatt is borjút keres”, ellenben „addig hántsd a hársfát, amíg hámlik”, sőt igaz az, hogy „ha ludat osztasz, a legjobb darabot magadnak tartsd”, de mivelhogy „akinek Krisztus a barátja, az idvezül”, tudnivaló pedig, hogy „a Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen” – a vége a dolognak az, hogy Paprika Péter uram a magisztrátus nevében, íme, háromezer darab körmöci aranyat teszen le Ráby uramnak az asztalára; amiért azután a tekintetes úr majd tudni fogja, hogy mit kell cselekedni.

Háromezer arany a mai világban is szép pénz, akkoriban éppen egész capitalis volt; de majd kiverte azzal Paprika uraimékat Ráby Mátyás a szobájábul. Most már igazán megharagudott, és goromba volt. Úgy taszigálta ki erővel a látogatóit az ajtón.

– Jól van, jól – dunnyogá magában Paprika Péter uram. – Láttam én már ilyen haragos urat máskor is eleget; hallottam én már elégszer: Kitakarodik kend! Elviszi kend a pénzét! Hogy mer engem így megbántani! – Mondani mind így mondják; hanem aztán okos ember ezt úgy intézi el, hogy engedi magát leszidatni, s míg a hatalmas úr az egyik deputatust a gallérjánál fogva tologatja ki a szobájából, azalatt a másik a megvetett aranyakat szépen belecsúsztatja a haragos főúr szegre akasztott felső kabátjának a zsebébe, s szépen ott hagyják. Nincs rá eset, hogy utánaküldjék az összeget, amit hat szem között fejéhez vágnak a kísértőnek; hanem mikor az ember magára marad, egyedül a szobában, s észreveszi, hogy valami húzza le a zsebét, belenyúl; látja, hogy a biz arany: azt mondja rá, hogy „Az Isten adta hát.” – Ez a praxis.

Azt hitték, hogy most is úgy történt. Eltelt egy hét és Ráby Mátyás uram csak nem ment panaszra sehova a rajta elkövetett megbántás miatt. Az atyafiak kezdtek már neki confidens mosolygásokkal köszöngetni az utcán. Ismerik már! Ez is oly madár, mint a többi. – Kissé több madárlép kellett neki a talpára, mint a többinek; de csak megragadt aztán mégis. Itthon van már!

Bezzeg nagy volt aztán a híveknek a megrökönyödésük, mikor a következő vasárnap valamennyi templomban, plebánus, pópa és prédikátor mind felolvasá a prédikáció végén a császárnak azt a kegyelmes leiratát, mely szerint ama 3000 darab aranyak, melyek e város „becsületes” (cím) tanácsa által Ráby Mátyás kamarás úrnak jótékony célokra átadattak, a tavaly leégett negyven gazda között kiosztassanak, úgy, hogy mindegyiknek adassék 75 arany. Volt is processio Rábynak a házához! A károsult nép egész familiástól ment hozzá hálálkodni, kézcsókolni. Soknak a háza még most is fedetlen volt. Soha jobbkor nem jöhetett volna az a segítség. De egyszerre híve is lett a szegény nép. Van annak esze! Nem kellett annak magyarázni, hogy volt, mint volt. Mindjárt kitalálta, hogy nem jótékony célra adták bírák uraimék Rábynak azt a sok pénzt, hanem lekenyerezésül. S ő ajándékozta nekik a megvetett bűndíjt. Most már úgy nézték, mint a megváltójukat.

Hanem annál jobban meg voltak rémülve bírák uraimék. Nosza, futott bíró uram, nótárius uram, Paprika Péter uram a prefektushoz, s jelenté hüledezve, hogy no, most küldtek ám a nyakukra egy olyan sárkányt, akit még a „nagy kincs” sem bír kielégíteni.

– Jó! – monda a prefektus. – Akkor majd elővegyük a még nagyobb kincset, az majd kielégíti bizonnyal.

Hogy mi volt légyen az a még nagyobb kincs? Az majd a dolgok rendén lassankint kitudódik.


VisszaKezdőlapElőre