Huszonhatodik fejezet
(Mellben kezdevdic az „Rab Raaby”.)

Rábynak a meghiúsult kísérlet után a végső eszközhöz kellett nyúlni. – Ez volt a rác pópának az egyenes vallomásra bírása. Egyedül az tudta még a másik bejárást ahhoz az üreghez, melyben a nagy községi láda állt; s csak ennek a ládának a kézre kerítésével lehetett az egész cselszövényt kideríteni. A halomra gyűjtött kincstömeg s a még nagyobb összegre rúgó kötelezvények képezték a legcsalhatlanabb bizonyítékokat.

Evégett Ráby felhívta Budára a rác pópát magához.

Ezúttal nem kereste a leglátogatottabb vendéglőt, hanem beérte a „Három kapás”-sal, ahová a társzekeresek szoktak beszállni. Ott fogadott magának egy szobát, ahonnan csak estefelé járogatott ki.

Mégis nyomába akadtak az ellenségei, s anélkül, hogy észrevette volna, három kémük szüntelen sarkában volt, akárhová vette útját.

Délelőtt megírta a levelet a császárhoz, amiben tudatta, hogy a rác pópa kész felmenni Bécsbe, s mindent fölfedezni, mihelyt őfelségétől erre egyenesen hozzáintézett parancsot kap. Ezt a levelet felolvasta a pópa előtt is, aki azt egészen helyeselte. A levelet nem bízta másra, maga vitte fel a postára. A pópát aztán ott marasztotta ebédre a „Három kapás”-nál, s annak a kedvenc ételeit, paprikás halat és „csáját” rendelt meg délre. Ez utóbbi rác ízléshez való tésztaétek volt; még a jelen század negyvenes éveiben is nagy kelete volt a városban; Pestről is átjártak érte a „Három kapás”-hoz. Én már nem ettem belőle, mert akkor már elmúlt. – Rábynak is jobb lett volna, ha nem evett volna belőle.

Mert amint legjobban iszogatják a rácürmöst, egyszer csak benyit hozzájuk az ajtón Petray szolgabíró.

Ráby Mátyás akkor ivott először életében bort. Nem olyan bort, amilyennel a Fruzsinka traktálta meg, hanem igazi bort. S azt mondják, hogy a bor egészen más embert csinál megivójából.

Én nem tudom, mert én sokszor próbáltam; de belőlem se okosabb, se vitézebb embert nem csinált, mint amilyen egyébként volnék. Rábyból feledékeny embert csinált.

Azzal fogadta Petrayt, hogy „Szervusz, pajtás! Hozott Isten! Gyere, ülj ide közénk harmadiknak!”

Vagy ezzel talán csak azt a fitymáló megvetését akarta kifejezni, hogy ő még csak arra sem tartja többé érdemesnek az egész Fruzsinkát, hogy az elszöktetőjére haragudjék.

A Petray Péter nagyon megszontyolodott képet csinált erre.

– Jaj, dehogy ülök le, kedves barátom, jaj, dehogy iszom! Bizony Isten, nem iszom ma. Ezer bocsánatot kell tőled kérnem.

– Tőlem? – szólt Ráby, dölyfös jókedvvel. – Sohse kérj éntőlem bocsánatot, pajtás. Nem haragszom én már Fruzsinkáért, annyiba sem veszem, mintha tévedésből az én paraplémat vitted volna el a magadé helyett. (Pedig dehogynem vette.) Bírjad békével.

– Jaj, hiszen ha a Fruzsinka tensasszonyról volna csak szó, pajtás – tódítá meg a csúnya beszédet Petray –, a számat se koptatnám azzal, hogy nálad deprecáljak miatta. Nekem volt az baj, nem neked. Aztán nincs már az nálam; továbbállt; tudja tatár, hová? Most már kollégák vagyunk mind a ketten. – Nem azért jöttem el hozzád bocsánatot kérni; hanem hát nagyobb baj van most annál. – Ugyebár, te most levelet írtál a császárnak?

– No, és ha írtam volna?

– Tudod, hogy a helytartótanács megtiltotta a császárhoz panaszokat küldözni a dicasteriumok ellen?

– Hát ki tudja azt, hogy mi van az én levelemben?

– Hát mi, akik leveledet lefoglaltuk a postán.

– Micsoda? Az én levelemet el mertétek vinni a postáről?

– Még többet is mertünk vele tenni. Fel is bontottuk, és aztán felolvastuk a particularis gyűlésben azonnal.

– De hisz ez hallatlan vakmerőség! – kiálta Ráby, haragosan felmgorva.

– No, látod, hogy haragba jöttél! Mindjárt tudtam, hogy megharagszol érte, ha megtudod. Azért is kértem előre bocsánatot. Az ám. A particularis gyűlés aztán elhatározta, hogy azért a perduellis cselekvéseért rögtön in flagranti elfogattassék, és börtönbe vettessék Ráby Mátyás.

Mindezt pedig olyan kedélyes hangon mondta el Petray szolgabíró, hogy az asztalnál ülő rác pópa szentül azt hitte, hogy most csak mókázik. Azért poharat töltött neki tele rácürmössel, narancsszeletet dobva a bor közé, s odakínálta azt neki.

– Ej, no, spectabilis, ne bolondozzék tovább! – Úgysem hiszi az ilyen komédiát senki. – Jöjjön inkább, igyék egy pohár bort velünk, aztán gyújtsunk rá a „Mnoga ja létá”-ra.

A rác pópa derék, szálas termetű, hosszú hajú, gömbölyű piros orcájú férfi volt, a java életkorában, s úgy ragyogott a képe az igazi jókedvtől, mikor a szolgabírót kínálta, hogy ne bolondozzék, jöjjön, igyék egyet velük.

Petray azonban nem fogadta el a poharat, hanem egész feszesen pozitúrába tette magát, a bal kezét a kardja markolatára, s szigorú hangon monda:

– Semmi tréfa. Én a particularis congregatio által vagyok exmittálva, hogy nemes Ráby Mátyás urat mint „nobilis elapsus”-t ibi ubi deteneáljam.

Ezzel az ajtóhoz lépett, azt felnyitotta, kitárta. – A folyosón künn állt hat megyei hajdú puskával, karddal és a megyei porkoláb.

Erre a látványra annak a szép, daliás termetű rác pópának az egész arca egyszerre átváltozott, pirosból szederjes színű lett; a haja ziláltan borzadt szét a rémülettől; nagyot hörgött, s azzal végigvágta magát a padlón.

Meg volt halva; megütötte a guta ijedtében.

Ez volt az utolsó emberi teremtés, akinek tudomása volt felőle, hogy merre van valamiféle bejárás a nagy pénztár föld alatti üregéhez. Ezzel aztán be volt csapva minden ajtó.

Ráby Mátyás már nem tudta meg, hogy mi történt a pópával, mert amint a szolgabíró az ajtót feltárta, a főporkoláb, Janosics Pál uram odarohant hozzá, s felszólítá, hogy adja meg magát, különben láncra verve viszik el magukkal.

Ráby hidegvérrel válaszolt:

– Én a fegyveres erőnek ellent nem állhatok, de bízom az isteni gondviselésben, hogy az igazságot győzelemre juttatja.

– Nohát, csak tessék elébbre kerülni.

A hajdúk kivont kardokkal rögtön közrefogták, s kikísérték az utcára. Ott állt három nyitott kocsi; az egyikbe felültették az első ülésbe, két hajdú szemközt ült vele a hátulsó ülésbe, kivont kardját a mellének szegezve, a többiek a szolgabíróval és porkolábbal a másik két kocsiba ültek, s aztán úgy hajtattak végig Buda és Pest utcáin egész a vármegyeházáig. A csőcselék hujjahó kiabálása kísérte őket végtől végig. Hiszen mikor valakit így „visznek”, az már a közönségnél előre el van ítélve.

Amint a vármegyeház udvarán leszállították, Petray szolgabíró azt mondta a porkolábnak:

– Bánjon el a rabbal annak rendi szerint.

Janosics Pál aztán elbánt vele annak rendi szerint. Leoldozta oldaláról az ezüstös kardját, kiszedte a zsebeiből erszényét, aranyóráját, lehúzta az ujjáról a pecsétnyomó gyűrűjét, kikeresgélte a belső ruháit, megtalálta azokban a császárnak a menleveleit, amik megparancsolják, hogy Ráby Mátyást bántani ne merjék, azokat elolvasta, és nagyokat nevetett rajtuk. Azután egy könnyebbfajta láncot hozatott elő, s annak a békóit Rábynak a kezére, lábára lakatolva, egy vaspléhvel burkolt nehéz börtönajtót kinyitott előtte a Nro. 3-ban, s oda minden hosszas kínálgatás nélkül belökte.

Ettől a perctől fogva hítták a Ráby Mátyást úgy, hogy a „Rab Ráby”[1].


[1] Magam is érzem én azt, hogy ami ebben a fejezetben előfordul, a rác pópának rögtöni halála, az olvasóban ezt az önkénytelen kitörő protestatiót fogja előidézni, hogy ez mégis vakmerő fogás! Kétszer egymás után ismételni azt az egyszer is nagyon erős expedienst, hogy egy ember csak úgy egy látástól egyszerre meghaljon, s hogy ez mind a kettő éppen az a két ember legyen, aki egy közös titoknak, amit nagyon keresnek, egyedül van birtokában. Ezt, ha regényírói ötlet volna, nem tudnám igazoni; de mivel igaz történet (olvasható Ráby önéletleírásának 250. lapján), kénytelen vagyok azt a tisztelt olvasóval együtt, minden rendkívülisége mellett, úgy, ahogy készen találtam, elfogadni. Hisz ez az egész história úgy teli van szokatlan, rendkívüli fordulatokkal, hogy aki az eddigieket megszokta, már „ezt” és az ezután következőket is elfogadhatja.
J. M.


VisszaKezdőlapElőre