Huszonhetedik fejezet
(Mellbenn leiratic egi nagion waalogatott taarsasaag ees annac az ev visselth dolghai.)

Kilenc láb volt a hossza, hat láb a szélessége annak a föld alatti pinceboltnak, ahova Ráby Mátyás bekerült.

Aztán volt is már akkor benne igen díszes társaság. Tizennyolcan voltak. Mármost aki csak annyit tud is az arithmetikához, mint magam, könnyen kiszámíthatja, hogy ebből minden egyes vendégre jut 3 láb. Untig elég, ha színházi díszelőadásról van szó. Hanem már a lefekvésnél csak úgy oldható meg a geometriai talány, hogy a legszélső alvónak a háta a falon fekszik, azután pedig minden következőnek a feje az antecessorának az ölében nyugszik. Éppen, mint a római trincliniumoknál.

Egészen classice! De mármost Ráby Mátyás személyében még egy tizenkilencedik is járul az osztozókhoz. Hogy ennek miként jut még ottan hely, hogy kényelmesen megfészkelhesse magát? Azt már oldják meg azok, akik a sublimior mathesishez értenek.

Szerencsére az ajtó fölötti ablakon nem voltak üvegtáblák, csak drótfonadék, tehát megfulladni nem lehetett odabenn.

Ez különben a legelőkelőbb börtön volt a vármegyeházánál, ami gyanítható volt abból, hogy itt telepedett meg az öreg Csajkos is, a „rabok apja”, akit már Ráby olyan régen ismert, s annyiszor megszólított. Hébe-hóba jót is tett vele. A principális pipáiból a félig égett dohánymaradékot, a bagót összegyűjtötte a számára. (Mert a szegény rabnak pipázni nem szabad, csak bagót rágni.)

Az is mindjár ráismert ám. Odacsörömpölt eléje. (Neki nehéz lánc volt a lábán.) S megveregette a vállát; míg a többi sok akasztófa pofa mind odabámult a szeme közé.

– No, hát, édes selyem úrficskám, te is bekerültél a társaságba? Ezt már sohasem hittem volna, hogy ennyire vigyed! Én mindig olyan alamuszi kölyöknek ismertelek, aki még az almát se tudja hámozatlan megenni. S ehol van ni, milyen derék fickó lett belőled! Hát mi van a saraglyában, öcsécském! Loptál, raboltál vagy meg is öltél valakit? Mert nem ér ám az semmit, miközöttünk azt mondani, hogy „Ártatlan vagyok”. Hiszen mind ártatlanok vagyunk mi odafenn; s eb, aki rávall akár magára, akár másra, még a deresen is, vagy ha létrára húznak is fel. Hanem idelenn, a pajtások között nem szabad ám mórikálni! Hát csak rukkolj ki vele, hogy mi jó hozott ide.

Rábyt megnémítá az undor és iszonyat. Eltakarta a kezével a szemeit.

– No, csak nem fakadsz tán sírva, vagy mi? Csak nem csúfolod meg vele ezt a társaságot? Hiszen ha pityeregni akarsz, akkor csukasd magad az asszonyok tömlöcébe; úgyis ott van a két feleséged!

Az egész társaság röhögött.

– Ahá! – kiálta fel egy hang a legbelső szegletből. – Hát ez az a híres! Hát akkor tudom én, hogy mi a bűne. Megmondták nekem az asszonyok, azoknak meg a hajdúk mondták. Ez egy ispion!

Arra az egész társaság felzúdult: Ispion! Árulkodó! Dejsz ezt megfojtjuk az éjjel. Ráfekszünk valamennyien, s kiszorítjuk belőle a lelket.

– Csihaj te! – rivallt rájuk a rabok apja; visszatartva a Rábyra rohanó tömeget. – Majd nem ugattok mindjárt! Én is tudom azt jól. Olyan ispion ez, aki csak az urakra árulkodik, nem a szegény emberekre. Mikor az urak lopnak meg rabolnak, azt fütyüli be. Nem bánt ez minket.

– Az már más, akkor hát legyünk jó komák! – kiabálták a rabok, s Ráby Mátyásnak megvolt az az öröme, hogy az új bajtársak rendre összeölelgették. A szép selyemruhái megköszönték azt nagyon.

– Jó gyerekek ám ezek nagyon! – sietett a rabok apja megismertetni rabkollégáit Rábyval, sorba rámutogatva a fejeikre, s elmondva, hogy melyik a lókötő, melyik az útonálló, melyik a gyújtogató. Legtöbb volt köztük a gyilkos.

Ráby mind azt hitte, hogy csak egy rossz álom az, amit maga előtt lát.

Hiszen „álmodni! De hogyan aludni!” Erre mondta volna még csak Hamlet, hogy „Itt a bökkenő!”, ha Ráby Mátyás helyében lett volna.

Szerencséjére Ráby nem volt Hamlet; mert akkor nem állta volna ki filozofálás nélkül, ami pedig az ő helyzetében éppen nem segített volna rajta. Amint az öt érzéke meggyőzte felőle, hogy ez valósággal tömlöc, ahol ő van; hogy ezek az alakok, amik őt körülveszik, csakugyan rablók, hogy az a muzsika a kezén-lábán csakugyan lánccsörgés, hogy azok a tenyerek, amik az ő markát szorongatják, csakugyan ragadnak a szutyoktul; hogy az az illat, ami az ő torkát szorongatja, csakugyan penészbűz, s az a korty, amivel őt a jószívű öreg zsivány kábulatából magához téríti, csakugyan a pesti vármegyeház salétromos kútvize, hát akkor mindjárt az első gondolatja az volt, hogy elővegye a jobbik eszét, s azon kezdje, hogy miként szabaduljon ki innen.

Csajkos apó félreértette Ráby széttekintgetését.

– Azt nézegeted, ugye, fiacskám, hogy melyik szegletbe kvártélyozd be te magadat itten? Az ám a fura dolog! Mert itt már minden hely el van foglalva; aztán nekünk már régi jussunk van hozzá. Haneha a Pápis át nem adja a maga helyét éjszakára.

– Miért ne? Jó pénzért! – hangzott valahonnan a kuckóbul.

Az a Pápis egy kis törpe cigány volt.

Vén legény lehetett már, de még a haja mind fekete. A bőre olyan, mint a kordován, hanem a fogai olyan fehérek, mint az elefántcsont.

– Gyere hát ide, Pápis! – kiáltott rá a vén Csajkos; mire az előmászott a többieknek a lábai alatt, s a Ráby szeme közé mosolygott.

– Ne félj, Pápis! Megfizet ez az úr. Van ennek pénze, annyi, mint a tarka kutya. Hát hogy adod a helyedet?

A cigány nem gondolkodott sokáig.

– Mindennapra egy aranyért.

Rábyt már utolérte az akasztófahumor. Azt mondá rá:

– Még nem is sok.

Ezzel aztán mind lefőzte az egész társaságot.

– Hiszen te derék cimbora vagy, fiacskám! – kiálta Csajkos, a bagót a szája túlsó felébe tolva át a nyelvével. – Bárcsak soká itt maradnál közöttünk. Majd meglátod, milyen jó helyed lesz. Te fekszel legszélrül a faltúl, terajtad már nem fekszik senki; te pedig a fejedet az én térdemre teszed, az lesz a vánkos. Ne félj, a toll föl nem töri az oldaladat, mert ha szalmát kapnánk, hát azon aludnánk, de így a téglán még egészségesebb.

– De hát a Pápis hol aluszik aztán?

Rábynak a saját nyomorúsága mellett ez a kérdés jutott eszébe. Arra nagyot röhögtek valamennyien. Azután egyszerre elhallgattak, s egymásra néztek. Majd meg valamennyien a Csajkosra néztek.

A vén Csajkos csak mosolygott nagy ravaszul.

– Hát oda fel, ni! A lózsiban.

Ráby felnézett, s akkor vette észre, hogy a tömör bolthajtásrul két lánc csüng alá, azoknak a karikáin két rúd van keresztüldugva, azon a két rúdon függ azután az a nagy vizes cseber, amiben a rabok esténkint a vármegyeházban lakó tisztviselő urak konyháira a vizet fel szokták hordani. Sehogy sem akarta elhinni, hogy ez hálószobául is lehessen használható a rabok számára.

Megmutatták aztán neki, hogy lehet az. Egy szálas legény felkapta a két lábánál fogva a Pápist, felhajította a cseberre: ez felnyitotta a cseber fedelét, s belebújt egészen.

Ráby még jobban elbámult.

– De hát hogy fog az ottan aludni abban a cseberben?

Most újra felhangzott az a kórusban röhögés, éppen olyan gyanús rögtöni félbeszakasztással.

– Jaj, be együgyű kópé vagy te még, fiacskám – szólt Csajkos, megcirógatva a Ráby orcáját a szurtos tenyerével. – Paplanos ágyban fog a Pápis hálni az éjjel!

– Hogyan?

– Tartsd ide a füledet, megsúgom. Kiszökik innen a te kedvedért.

– Az én kedvemért?

– Hát ugyancsak. Aztán reggelre megint visszaszökik.

– Visszaszökik?

– Vissza biz az.

– De hát hogy lehet az?

– Hát már az nem a kutyák gondja. Elég, hogy ő visszaszökik. Megteszi ő azt mindig, amikor valamelyik szegénylegénynek izenetet kell innen kiküldeni az odakinn maradt pajtásához vagy a szeretőjéhez, s aztán megint vissza kell hozni a választ, hogy mihez tartsa magát a szegénylegény, ha odafenn vallatják. Hát a te kedvedért ma is megteszi – aztán, ha levelet akarsz valakinek írni, az elviszi azt oda hűségesen. Aztán, ha pénzt bíznak is rá, ha száz arany lesz is, hogy hozza ide, hát el nem szökik ám vele, hanem visszajön ide, és átadja. Nincs a császárnak olyan hűséges kurírja, mint a Pápis!

Rábynak melegedni kezdett a feje. Ha ő mostani helyzetét tudathatná József császárral!

– De hát mivel írjak levelet? Minden papirost elvettek tőlem, s a legkisebb darab plajbászt is.

– Lesz itt mindjárt egész kancellária – monda Csajkos. – Csak te fordulj addig a fal felé. Nem szeretem, ha új ember meglátja a dolgot.

Úgysem láthatta volna meg Ráby. Mert az embertömeg eltakarta előle azt a helyet, ahonnan előkerült a tinta, toll, papiros. Biz az úgy volt, hogy a rabok már régóta dolgoztak a börtönfal keresztülásásán. Voltak nekik jó eszközeik hozzá, amiket beszerzett Pápis. Egy nagy követ már kivettek a falból, utána a másikat is. A kivájt vakolatot tollszáron keresztül kifújták a rostélyon át; a munka éjjel ment. Reggelre mindig visszatették a követ; a hézagokat betömték rágott kenyérrel, s arra megint port hintettek. A porkoláb nem vehetett észre semmit. A másik kő helyén, amit megint ráspollyal törtek apróra, volt aztán a mindenféle veszedelmes eszközeiknek a rejteke: ott tartották az írószereket is.

Asztalt is rögtönöztek Ráby számára. A Csajkos intésére egy széles hátú legény letehénkedett elébe négykézláb, s annak a hátán írta meg a levelet Ráby Mátyás József császárhoz, melyben őt egész balesetéről tudósítá.

– Kinek kell ezt a levelet átadni? – kérdé Csajkos.

– A Rotheisel Ábrahámnak a Zsidó utcában.

– Meglesz. Fogjad, Pápis!

A kis cigány kinyújtotta a kezét a cseber takarója alól, s átvette a levelet. Hogy jut ki ez a levél innen? Azt csak nem tudta Ráby elképzelni. A kis cigány erre kiszállt a cseberből.

Kezdett beesteledni.

A rabok csináltak valami helyet Rábynak a szegletben. Tettek alája egy rossz bundadarabot, hogy az úri teste kényelmesebben feküdjék.

A hatórai őrváltás után, amint a kapu bezáratott, hangzott a nagy kulcscsörömpölés: a porkoláb jött a tömlöcöt megvizsgálni, meg a raboknak kiosztani a kenyérporciójukat.

Valamennyinek megvizsgálta a láncait, nincsenek-e átfűrészelve? A Rábyhoz ért legutoljára. Annak is megrázogatta a lakatokat a kezén-lábán, mintha ki tudja, mióta itt volna már, hogy azokat megronthatta volna. Azután odanyújtá neki a fekete kenyérdarabot.

– No, itt a kenyér! Ezzel nem terheli meg az ember a gyomrát.

Aztán, hogy Ráby nem nyúlt érte, odadobta neki a földre.

De azalatt, amíg a porkoláb Ráby láncait vizsgálgatta, két rab leemelte a csebret a karikákról, s egy pillanat alatt benne volt abban, a födéllel letakarva a kis cigány.

A két rab vállára vette a két rudat, s aztán egy fegyveres őr kísérete mellett, haladt vele a kút felé nagy lánccsörömpöléssel. – Hogy fog ezen az úton Pápis megszökhetni, azon Ráby mindhiába törte a fejét.

Törhette ugyan az egész éjjel; mert az álom kerülte a szemeit. Egy pillanatig sem tudott elaludni ezen a rettenetes helyen.

Ráért rajta gondolkozni, hogy most hol van. Bejárhatta lelkével azt az egész házat, melynek minden termét, szobácskáját olyan jól ismerte, elkezdve a nagy gyűléstermeken, az archívumokon, a hivatalszobákon, a fiatalság pipatóriumain – egész addig a kis cukorillatú szobácskáig, ahol az a szelíd rokkapörgés zenéje hangzott. Csak egy részét nem ismerte ennek a háznak: azt a föld alattit – most már ez a tapasztalata is megvolt.

Vajon meddig fog tartani?

Lehetetlen, hogy ha levelét megkapja a császár, őt rögtön ki ne szabadítsa.

Számítgatta, hogy hány nap kell ahhoz.

Két nap oda, két nap vissza. Közben egy nap, hogy Rotheisel a levelét átadhassa az uralkodónak.

Öt egész nap!

Rettenetes idő! E rettenetes helyen!

Hátha még azt tudta volna, hogy a napokbul esztendők lesznek, s hogy ez a hely nem a legirtózatosabb ebben a házban.

Bizonyosan szétzúzta volna a fejét azon a falon.

Nagy nehezen csak megvirradt. A kulcscsörömpölés, a porkoláb nehézkes lépései hangzottak ismét a folyosón. Egy éj elmúlt.

A porkoláb, amikor Rábyhoz ért, azt kérdezte tőle gúnyosan:

– Nos, hát hogy szolgált az éjszakai nyugodalom?

Persze, hogy nem felelt rá neki.

Azután a porkoláb nyers, durva szóval parancsot osztott a raboknak, hogy melyik menjen udvart söpörni; kik hordjanak vizet.

Ketten ismét vállukra vették a csebert, s aztán egy ideig lehetett hallani a nagy lánccsörtetést udvaron, folyosón, lépcsőkön alá s fel. A bennmaradt rabok, hogy a számuk megkevesbedett, s most már jobban kinyújtózhattak, tovább folytatták az alvást nagy horkolva.

Hosszú idő múlt el, míg a rabok ismét visszatértek a cseberrel. Már akkor egészen világos volt. A porkoláb ismét megvizsgálhatta a bilincseket.

Rábynak féltében dobogott a szíve. Most meg fogja tudni a porkoláb, hogy egy rab hiányzik: a Pápis.

Dehogy hiányzott! Mikor a porkoláb a nevét kiáltá, akkor csak előcammogott a szegletből a kis cigány, s a fekete pofája kétfelé dülledt a vigyorgástul.

Ördöge van ennek az embernek!

Még jobban elbámult azután Ráby, mikor a porkoláb újra rájuk zárta az ajtót, s akkor a kis cigány odakuporodott melléje, s aztán az egyik pofájából elővett egy sokrét összehajtogatott cédulát, a másik pofájából pedig egy csomagot, amiben ötven arany volt. – Attul volt olyan vigyorgós a képe.

Mind a kettőt odatette a Ráby kezébe.

Ráby nem tudta, hogy bámuljon-e, vagy megölelje ezt a kis embervakarcsot. Pedig olyan csúnya volt szegény! – Aztán, ki tudja, milyen bűnök lehettek a lelkén?

A cédulába csak annyi volt írva: „Még ma – a corridortornácra.”

Ráby tudta, hogy mit jelent e szó.

Még egy jegy volt odatéve: „50 #”.

Ez azt teszi, hogy „ötven arany”.

Egy sem hiányzott belőle.

De hát hogy tudott mindezzel ez a kis cigány ide visszakerülni?

…Hanem már ezt tartsuk fenn a jövő fejezet számára.


VisszaKezdőlapElőre