Harmincötödik fejezet
(Bolondnaal bolondabb dolgoc tevrteennec az fevldevnn, miket ember ki nem gondolhatna, ha emberenn megh nem esstec volna.)

Mikor már nyolcvanra felszaporodtak a vádpontok Rab Ráby ellen, akkor egy nap azt mondá a vizsgálóbírónak:

– Én már össze vagyok törve, testem-lelkem belefáradt. Visszavonom a vádamat; úgysem vezet az az elnyomott nép felszabadítására, csak még nagyobb elnyomásra.

Hanem erre azt felelte neki a vizsgálóbíró, hogy:

– Ez most már nem lehet: a feladás a császár előtt történt a vádló tartozik azt fenntartani. Ha a feladott kincs megtaláltatik, annak egy harmadrésze a feladóé; de ha hamis volt a feladás, akkor a feladó fejét veszíti el. Tehát bizonyítsa be!

– Bizonyítsak? Innen a börtönbül? Megláncolt kézzel? Mikor a bűnvádat megerősítő irataim már mind az ellenségeim kezében vannak. Mikor a szentendrei városházát nemrég éjjel feltörték, az archívumot kirabolták, s bizonyítványaimat mind elvitték.

– Hogy tudja ezt az úr? – kérdé a bíró elbámulva.

– Tudom. A rablók neveit is tudom. Azt is, hogy a szolgabíró vezetése alatt törtek oda be.

– Ez a vallomása az úrnak a legsúlyosabb vád ellene! Az úr folyvást tilos összeköttetést tart fenn a külső világgal.

– Ez arra mutat, hogy az egész világ nekem ad igazat.

– Kik az úrnak a cinkostársai, akik e levelezést elősegítik?

– Senki és mindenki. A puszta falak, a levegő, a vasajtó, a láncaim, a porkolábom, az őreim, mindenki szövetségesem.

– No, hát majd szűkebbre fogjuk vonni az úrnak a láncait, hogy ne mozoghasson olyan sokat!

– Hasztalan. Láncaim kinyúlnak a börtönbül, s elérnek a trón lábáig; minden csörrenésüket meghallja az, aki önöknek ura és bírája, s itt lesz nemsokára Pesten, hogy ítéljen fölöttünk. Rettegjen az, aki bűnös. Nem engem illet a rettegés.

A vizsgálóbíró a sarkaival toporzékolt dühében. Ez az ember mindenről értesítve van. Már azt is tudja, hogy a császár tábort húz össze Pest alatt, s hadiszemlére maga le fog jönni a nyáron személyesen, s hogy a szentendrei és izbégi jobbágyok tömeges aláírásokkal ostromolják az uralkodót Rab Ráby szabadon bocsátásáért, s az őt fogva tartó megyei hatóság elleni vizsgálatért. – Hasztalan változtatják az őreit, hasztalan bízzák a felügyelést magára a porkolábra; hasztalan zárják el minden emberi érintkezés elöl, ez folyvást levelez ki a börtönbül, és kapja a leveleket kívülről. Azt nem tudták kitalálni, hogy a kettős fenekű korsóval maga hordja a porkoláb, tudtán kívül a levelezést ki és be. Ott künn a korsót, amely hajdú megtölti vízzel, az belecsempészi a levelet, s a porkoláb nem tud róla semmit.

Végigverették valamennyi hajdút, aki csak gyanúba vehető volt. Azok nem nagyon bánták, mert ahány ütleget kaptak, valami jóltevő kéz ugyanannyi aranyflastromot ragasztott reájuk; s ez, ha jól felvesszük, nem is rossz kereset.

Mikor a császár augusztusban (már ez a második esztendő augusztusa volt) lejött a pesti táborba, Rábynak a hozzáküldött leveléből bámulva értesült, hogy megbízottja még most is a tömlöcben van. Azonnal maga elé hívatta a helytartósági elnököt, s legnagyobb haragját tudatva vele, megparancsolá neki, hogy Ráby Mátyást azonnal bocsáttassa szabadon, különben őt is és az egész tisztikart elűzi a hivatalából.

Ezt a parancsot már nem lehetett felbontatlan ad acta tenni. Őexcellenciája mindjárt, ott a császár jelenlétében, kénytelen volt kiadni a helytartósági parancsot a kerületi biztosnak, hogy Rab Ráby menten szabadon bocsáttassék.

– Bihászman?

A parancs peremptorius volt. Annak haladék nélkül engedelmeskedni kellett.

Azon az éjszakán Rab Rábynak a tömlöcajtaja alatt egy levelet dugott be valaki, amiben ez állt:

– Legyen készen az éjjel. Jó barátai érte jönnek. A porkolábot megkötözik, elveszik tőle a kulcsokat. Ráby urat kiszabadítják.

Jól van, jól! – monda magában Ráby. – Ez az ajtó alatt bedugott levél nem a jó barátaimtól jön, mert azok tudják a levelezés módját. Ezt az ellenségeim küldik. A császár bizonyosan megparancsolta már nekik, hogy szabadon bocsássanak, s most ezek azt szeretnék, ha erőszakkal szökném meg a börtönbül.

Azt tette ezzel a levéllel, hogy átadta a porkolábnak.

Úgy, de ez megint egy új inquisitióra adott alkalmat. Hisz ez egy valóságos nagy komplott! Az állami közbiztonság ellen tervezett forradalom. De már ezért megint itt kell tartani Rab Rábyt, hogy vallja ki, kik lehetnek azok a veszedelmes rablók, akik a vármegyeházát az ország fővárosában erőszakkal meg akarják rohanni.

Késő őszig eltartott a vallatás ezen új merénylet fölött.

Persze a császárnak egyébre volt ekkor gondja. Beütött a szerencsétlen török háború, kudarcos kezdetével; az uralkodó maga is lenn volt a táborban, s elég veszedelmet kiállt.

Hanem azért még ott is rátaláltak Rab Ráby levelei a tömlöc fenekéről.

Most már csak azt kérte őfelségétől, hogy ha már őt börtönébül kiszabadítani nem tudja, legalább azt eszközölje ki legmagasabb befolyása által idefenn az uraknál, hogy számára a rendes rabtartásdíjat, a naponkinti húsz krajcárt rezolválják, mert a mostani hét krajcárért igen fekete kenyeret lehet kapni, meg hogy a láncait eresztenék egy kicsit hosszabbra.

Ennek a folyamodásnak aztán az lett a sikere, hogy a hét krajcárt leszállították négy krajcárra, amiért már csak penészes, száraz kenyeret lehet kapni, a láncait pedig kiegészíték egy vas nyakörvvel, amihez a kezei vasrudakkal voltak odaerősítve, hogy ne írhasson több levelet.

Ezalatt pedig Janosics uram mindig úgy tett, mintha sajnálkoznék rajta. Majd meg ittasnak tetette magát, s elesett a folyosón. Az őrt álló strázsa aztán bejött Rábyhoz, a porkolábtól elvett kulcsokkal.

– No, most Ráby úr, frissen nyissuk fel a lakatokat a békóin, aztán vegye magára a porkoláb ruháit, aztán „usgye fóre!”

Ráby azt mondta, hogy hagyjon neki békét; tudta, hogy ez csak kelepce.

Eljött a tél is. Kemény hideg idő volt. S az ő börtönét nem fűtötték. És őrajta csak a nyári ruhái voltak, azok is szakadoztak már. Mégsem akarta elfogadni az egyre megújított ajánlatokat, hogy megszöktetik. Tudta, hogy az ellenségeitől jönnek azok.

Egy napon a vallató bírónak azt felelte a kérdésére:

– Én nem tudok beszélni, mert meg vagyok fagyva.

– Hát nem fűtik a szobáját?

– Azt önök jobban tudják.

Erre a kegyelmes úr behívatta a porkolábot, s kegyetlenül meghagyta neki, hogy ezentúl a Rab Ráby tömlöce naponkint háromszor befűttessék.

No, aztán befűtötték a szobáját úgy, hogy az olyan lett, mint a sütőkemence. Rakták abban a tűzet éjjel-nappal, hogy a kályhája szétrepedezett, s éjszaka úgy világítottak az izzó cseréptáblák, mint a pokol kapuja, hogy a nyomorult ember kénytelen volt a földre lefekünni a fullasztó hőség miatt, s a homlokát a hideg falhoz támasztani.

Még ezzel sem tudták rávenni, hogy a szándékosan bezáratlan hagyott tömlöcajtón át megszökjék.

Nem! Neki diadallal és felemelt homlokkal kell innen kivonulni. Éspedig úgy, hogy utána az üldözői következzenek e szoba lakosaiul.

Csak azért sem!

Egy decemberi napon aztán azzal az örvendetes hírrel jött be hozzá Janosics uram, hogy nagy kegyelem érte a rab urat. A láncok mind levetetnek a testéről. Sőt még annál is nagyobb grácia gyakoroltatik irányában, mert amit olyan régóta nélkülözött, megadatik neki, megborotválkozhatik.

Ez igazán a legnagyobb kín az olyan embernek, aki ehhez hozzá volt szokva. Mintha kicserélték volna, mikor azt a szőrbozótot érzi az arcán berzenkedni. Nem is viselte azt abban az időben más, csak a rabok.

Sohasem érzett nagyobb hálát valaki iránt, mint a borbély iránt, aki az arcát ismét beszappanozta! S úgy örült neki, mikor az ujjai hegyével ismét végigsimíthatta az állát. A borbély tükröt is tartott eléje, hogy nézze meg benne magát.

Olyan finom a bőre, mint egy kisasszonyé.

Persze, másfél esztendő óta nem sütötte azt a nap.

Ezen a napon tűrhető ételt is adtak neki, amit már esztendő óta nem kapott; az ágyára új pokrócot adtak, s a szobáját nem fűtötték be olyan kegyetlenül. Legalább a következő éjjel jól alhatott.

Éjfél után volt az idő; a rab mély álmát a vasajtó zárainak zajos csörömpölése riasztá fel, a feltört ajtón besütött a tömlöcébe a tele holdvilág, s ő bátran azt hihette, hogy álmodik, olyan csodálatos volt az, amit látott.

Cifra török öltözetbe bugyolált alakok lépkedtek be egymás után a szobájába, turbános főkkel; öveikben handzsárokkal és pisztolyokkal; némelyiknek szuronyos puskája és kardja is volt, és valamennyinek az arca be volt vonva fekete fátyollal.

Ráby azt sem tudta, hogy micsoda nyelven szólítsa meg a fantomokat.

Az első közülök aztán először rácul, majd meg magyarul szólt hozzá:

– Ne féljen semmit, Ráby úr! Mink szentendrei jó barátjai vagyunk. Megvesztegettük a strázsákat. Elfoglaltuk a vármegyeházát. Kiszabadítjuk uraságodat keserves tömlöcéből.

– De én nem akarok innen erőszakkal kiszabadulni.

– Meg kell lenni! A császár parancsolta.

– Ej, ha engem a császár akar innen kiszabadítani, az nem öltözteti az embereit török ruhába, nem küldi éjszaka, hanem fényes nappal.

– Itt a parancsolat. Itt van! A császár saját írása.

Azzal az álarcosok vezére egy iratot mutatott Rab Rábynak, amiben tizenkét pont folytában volt megparancsolva, hogy mi történjék a szentendrei ügyben, mindez rác nyelven volt írva; persze ez volt József császárnak a kedvenc nyelve, amin fogalmazni szokott.

Ráby protestált az elszöktetés ellen.

– Hagyjanak kendtek nekem békét. Én nem akarok elszökni. Távozzanak, vagy segítségért kiáltok.

Erre aztán handzsáraikat rántották, s minden oldalról a Ráby mellének szegezték.

– Egy mukkanás se legyen, vagy rögtön halálfia lesz az úr.

E fenyegető megrohanásra a testben összetört rab ájulva rogyott össze. Mire eszméletéhez tért, azt látta, hogy fel van öltöztetve – leánynak. Csinos, kackiás rác leányt csináltak belőle, pántlikába font hajjal, gyöngyös pártával, hímzett köténnyel; a nyakán üveggyöngy sorokkal.

Ezért volt a tegnapi simára borotválkozás!

Rab Ráby könyörögni kezdett nekik, hogy ne tegyék szerencsétlenné, földönfutóvá; hagyjanak fel a merénylettel; hisz az üldöző katonaság rögtön utol fogja őket érni, s mindnyájukat lekaszabolja: nem hajtottak rá! Utoljára egy hórihorgas fickó felkapta az ölébe, s kirohant vele a tömlöcbül, a többi nagy lármával utána. A megyeház lakóinak tisztán süketeknek kellett volna lenni, ha ezt a zajt nem hallották volna. S aztán végig az udvaron, teljes holdvilágnál; a kapu alatt, az őrszoba előtt, ahol huszonnégy megyei hajdú szokott alunni, s aztán ki az utcára, végig az egész városon, anélkül, hogy valaki akadt volna, aki megkérdené, hogy hová igyekezik az a huszonnégy török azzal az egy rác leánnyal.

Valóságos farsangi komédia volt! Huszonnégy török martalóc, olyan fantasztikus öltözetekben, aminőket a mostani ivadék már nem is látott ember hátán, nagy zajjal és kiabálással végigroboghatott a fél városon, anélkül, hogy egy strázsa rákiáltott volna, hogy „Ki népei vagytok?”

Pedig még akkor Pest városának kapuja is volt, a Kecskeméti utca végén, s az be volt zárva, azt még ki kellett nyitni. Az is megtörtént hiba nélkül. Jól be volt ez a komédia tanulva. Lehetővé tette ennek a képtelen alakosjátéknak a kivitelét Pestnek akkori összevissza épült mivolta. A vármegyeház és a Károly-kaszárnya között egy átjáróutcát elfoglaltak kertnek az irgalmas barátok, hanem azért annak a két ajtaján által s ki lehetett járni. Azután a városkaput őrző Schneiderrundellt a szabócéhnek kellett volna őrizni, de az azt nem tette, valamint a Krautschneiderrundellt sem igen strázsálták a káposztavágók. Innen pedig aztán ki lehetett jutni az Alsó-bajor utcán egyenesen, azaz, hogy görbén a Duna-partra.

Azután decemberben már ki volt szedve a hajóhíd, a jégzajlás elől. Ahelyett ideiglenesen a „repülőhíd” volt beállítva. Minthogy jelenben ilyen csudát az egész Duna–Tisza mentében nem találni már, hát csak leírom, hogy milyen volt az; nehogy valaki azt higgye, hogy a jövő század repülőgépeit akarom a publikummal még egyszer bevetetni. – Tehát volt egy nagy komp, akkora, mint a hajóhídnak egy szakasza; azt megkötötték egy karvastagságú kötéllel, azt a kötelet keresztülhúzták hat egymás után következő ladikon, azok arra valók voltak, hogy a kötelet a víz felett tartsák, az utolsó ladiknál aztán a kötél egy nehéz horgonnyal a Duna fenekéhez volt erősítve, az „Apáca-révnél”, a „Nyulak-szigete” alatt. Ezen a kötélen repült aztán a híd az egyik parttul a másikig: persze evezővel hajtották. Éjszaka nem járt a repülőhíd; a révészek olyankor aludtak. Ezen a napon azok is ébren voltak, s ott ültek már a helyeiken. A rejtélyes muzulmánoknak csak le kellett telepedniök a prédájukkal a hidasban, azonnal megindult az.

Ráby reszketett, mint a kocsonya. Először is a hideg miatt. Hónapok óta nem volt kinn a szabad levegőn, most egyszerre a csípős decemberi szellőre kihozták ebben a hangos menyasszony-öltözetben, ami ott nem takarta, ahol legjobban fázott. De még jobban didergett attól a gondolattól, hogy ha most őtet ezek az ismeretlen elszöktetői bele találják dobni a vízbe, sohasem tudja meg senki, hogy hová veszett el.

Azonban ezt nem tették vele. Szerencsésen átjutottak a túlsó partra. A repülőhíd a csonka toronynál szokott kikötni. Ott vártak már a felnyergelt paripák meg egy négylovas szekér. Három szarácsi felkapott a szekérbe, Ráby Mátyást közbül ültetve, a többi a nyeregbe vetette magát, s azzal vágtattak az óbudai úton elfelé.

Az egyik kísérőnek mégis volt annyi embersége, hogy didergő útitársát betakargatta a saját bundájába.

A kocsi előrevágtatott, a lovasok utána. Ezek aztán lassankint elmaradoztak, mire Vörösvárra ért a szekér, már akkor a lovas kíséret nem volt sehol.

Itt már Ráby egészen eszméletén kívül volt a testi szenvedés miatt. Elcsigázott idegei nem állották ki ezt a rohamos változatot. Ott le kellett őt venni a szekérről, és ágyba fektetni.

A rég nélkülözött párnás ágyban aztán mélyen el talált alunni. Késő reggel volt, mire felébredt.

A három kísérője közül már csak kettő volt akkor mellette. Azok sem viseltek többé sem török jelmezt, sem álarcot. Tisztességes rác polgároknak voltak öltözve, maguk hétköznapi ábrázatjával, s meg is mondták a neveiket Rábynak: Szentendréről való közbirtokos társak.

De ő nem emlékezett sem az arcaikra, sem a neveikre. Lehet, hogy az elméje gyöngült.

Ez a két férfi pedig igen emberségesen bánt vele. Vettek a számára meleg öltözetet; készíttettek neki gyönge betegnek való ételt, s nagyon kérték, hogy meg ne erőtesse magát az utazásban, a kocsisnak is meghagyták, hogy csak csendesen hajtson, ne rázassa magát nagyon össze.

Ez a csendes utazás nem esett volna rosszul a Ráby testének; hanem a lelke azon aggódott, hogy hátha üldözni találják, s utolérik.

Az egyik kísérője, aki magát Kurovicsnak nevezte, iparkodott őt megnyugtatni. Amíg a vármegye a maga pandúrjait lóra ülteti, addig ők nagy egérutat nyerhetnek. Aztán nem tudja senki, hogy minő álruhában szöktették el. Azután a személyleírás után, amit a pestiek szét fognak küldeni a currensben, soha senki rá nem talál. Afelől ugyan nyugodtan szunnyadhat minden állomáson.

Úgy is történt. Ráby Mátyás naponkint nem utazott többet két állomásnál, úgyhogy nyolc napig tartott az útja Pesttől Pozsonyig; minden útba eső vendéglőben megpihentek vele. Útitársai sertéskereskedőknek adták ki magukat, s ő az egyiknek a testvérhúga volt. A harmadik napon már találkoztak a lovas pandúrokkal, akik a tömlöcéből elszökött Rab Rábyt üldözték, beszéltek is velük; s elmondatták maguknak az egész históriát. Ráby Mátyás maga olvashatta minden vendéglő ivószobájában az utána küldött currenst, ami ki volt szegezve a táblára, s megtudhatta belőle, hogy ő micsoda nagy gonosztevő, lázadó, országcsaló, akinek a fejére kétszáz arany díj van téve, ha élve elfogják. De nagy megnyugtatására, a személyleírás még azt a portréját mutatta be, amit a tömlöcben hagyott, borzas szakállú, csapzott hajú, sápadt színű; szakadozott ócska selyemszárdutban, kopott bársonypuliderben, beszél németül, franciául, diákul és magyarul. Ezt ugyan nem találták volna meg ebben a hímzett ruhás rác hajadon alakban, akinek elővigyázatból még pirosra is ki van festve az arca; s aki nem értett más szót, mint amit rácul intéztek hozzá. Megesett, hogy néha egy födél alatt háltak az üldözőikkel.

Ráby kénytelen volt a két kísérőjét valóságosan jó barátjának tartani.


VisszaKezdőlapElőre