Negyvenedik fejezet
(Mellben gonozvl iaarattatic egi bizonios ispion.)

A császár nemcsak Ráby által, de a districtualis commissarius részéről is figyelmeztetve volt arra, hogy az ő első hivatalnoka Magyarországon, a helytartótanács elnöke, gróf N…y az ő politikájának nem híve. Különben pedig olyan ember, akit nem lehet csak amúgy könnyedén ide meg oda tenni. Mert amíg ez a férfiú áll az ország élén, addig onnan alulról sem lehet semmi erőszakos mozgalomnak megindulni. A kegyelmes úr a forradalmároknak is azt mondta, hogy „bihászman?”, s úgy ült rajtuk, mint a kősó. – Csakhogy afelől a császár nem volt egészen bizonyos: vajon e nyakas ember, aki az ő rendeleteit olvasatlanul rakja félre, nem vetemedik-e valami összeesküvésre? – Hiszen Wallenstein története még nincs olyan messze, s a Nádasdyak, Frangepánok ebben az országban teremnek.

Ez iránt bizonyosságot szerezni kiszemelt egy fiatal kamarást a császár, M…szky bárót, Rábynak egyik kollegáját, s leküldte Budára, őexcellenciája mellé; azzal a címmel, hogy „Adlatus in militaribus”. Akkoriban éppen katonás világ volt, szükségeltetett egy ilyen extraserialis hivatal.

Nagyon természetes, hogy őexcellenciája egy nappal hamarább értesíttetett M…szky báró megbízatásáról, mint az az útimálháját összecsomagolta volna; mert a hivatalnoki szent Hermandad úgy volt berendezve, hogy amit a császár elrendelt Bécsben, azt egy nappal elébb megtudják Budán. Nagyon jól szervezett titkos policáj volt az, csakhogy nem alulról fölfelé, hanem fölülről lefelé szolgált. S aki ebbe a tökéletes gépezetbe nem akart beleilleni, az vagy úgy járt, mint Ráby Mátyás, vagy úgy, mint M…szky báró.

A helytartótanács elnöke tudta jól, hogy ezt a fiatalembert az ő szemmel tartása végett küldték ide le őmellé. Azt is gondolta, hogy ez a Rábynak a mestersége volt. „Calumniator consiliariorum!” Amint a megbízólevelét átadta az ifjú gavallér, azt mondta neki:

– Bihászman! Tehát holnap mindjárt munkába akar állani a báró úr? Van-e jó karmantyúja kanavászból? Mert itt sok írnivaló lesz. Aztán kár volna azért a szép piros hajtókás zöld gros de Napel frakkért, ha kiszakadna a könyöke a sok írásban. – No, hát holnap reggel fél hat órakor méltóztassék megjelenni adlatus úrnak nálam. Akkor elkezdjük a munkát.

Hej, megszeppent a kamarás úr erre a szóra! Fél hatra Bécsben az ember le szokott feküdni, nem pedig felkelni. Azonban mégis valahogy ki tudta csinálni, hogy Budán a várban, a „Koroná”-nál fogadván szállást, ilyen kora reggeli órában felköltette magát a hausknechttel. Früstökről azonban még senkivel sem lehetett értekezni; be kellett érnie egypár darab cvibakkal, amit tegnap estéről megmaradt hideg tojásos puncsba mártogatott. Így kísértette aztán fel magát a helytartótanács elnökének palotájáig, a hausknecht ment előtte lapáttal, s hányta el az útjából a havat, ami az éjjel esett, az inasa meg vitte a lámpást. Még éjjel volt; farkasok is járhattak volna az utcán – ha lettek volna.

Az elnöki palotában már minden cseléd talpon volt; az adlatus urat a komornyik egyenesen bevezette őexcellenciája hálószobájába, aminek a kulcsa az ő zsebében volt, kívülről levén bezárva az ajtó.

A kulcsnyikorgás ébreszté föl őexcellenciáját álmából, még akkor az ágyban feküdt.

– Ahá! – szólt nagyot ásítva. – Megérkezett a kamarás úr? Johann! Gyújtson neki két gyertyát. Tessék kérem helyet foglalni, ott az íróasztal. Aztán tessék dolgozgatni egész kommoditással.

Kommoditás az igaz, hogy volt elég, hanem hogy mit dolgozgassék a kamarás úr, azt nem mondta meg neki senki. Ráért cifra betűket rajzolni a papírra, s azokat kisatírozni veres plajbásszal, amíg az elnök úr felöltözködik.

Az pedig nagy nyugalommal ment végbe. Őexcellenciája meg is borotválkozott; a báró még ezt sem végezhette el, ma reggel kénytelen volt azzal a hivatalóra utánra biztatni magát.

Őexcellenciája alig is várhatta, hogy a képéről letörölje a szappant, rögtön sietett az orrát tubákkal bemázolni. Egy szippanat nagyon jólesik korán reggel. Kivált, ha az ember jó nagyot prüsszenthet utána. Amire a komornyik nem késik rákiáltani: – Helf Gott!

– …Keltz Gott![1] – viszonoz az elnök úr. No, Johann, mit jelent a hétfőn reggeli prüsszentés?

Johann mondja:

Aki hétfőn reggel prüsszent,
Az kikerüli a köszvényt.

Rossz vers, de jó biztatás.

Őexcellenciája fél szemmel a kamarás úrra sandít, vajon feljegyezte-e ezt a munkálatába?

– No, ha készen van a fölöstököm, mehetünk az ebédlőbe – szól, mindennel készen lévén őexcellenciája. – Placeat, kamarás úr.

Ezt már kellemesebb szónak vette a báró, s követte őexcellenciáját a mellékszobába. Biz a fölöstököm jól fog esni.

Az elnök úr opulentiával szokott étkezni. Az asztalon volt csokoládé, vajas kenyér, liptai túró, mazsolaszőlő, kalács és meggypálinka. Kellemes kilátás.

– Hát csak tessék, kamarás úr, leülni oda az íróasztalhoz, minden zsenírozás nélkül. Van ott toll, papiros, kalamáris. Folytassa szépen a munkásságát.

Az étkezőasztalhoz nem invitálta meg az adlatust, hanem ott is készen volt annak a számára egy kis íróasztal, leülhetett mellé, s aztán végignézhette, hogy früstököl meg őexcellenciája egyes-egyedül, pompás jóétvággyal látva hozzá minden csemegéhez; közbe-közbe kedélyesen zsörtölődve a komornyikkal, aki a megszokás jogánál fogva el akarja azt az ennivalót ragadni az ura elől, amivel az nagyon megterhelhetné a gyomrát.

– Elég volt már abból a vajból! Megárt.

Őexcellenciája aztán megnyugtatja őt egy ideillő diaeteticai aranymondással: – Tanulja meg, Johann: „Mane aurum, meridie argentum, vesperi plumbum” (Reggel arany, délben ezüst, este ólom; ti. a butyrum, mondjad: vaj).

De biz azt a Johann nem tanulja meg; hanem ahelyett a liptai túrót igyekezik elodábbítani az ura keze ügyéből. Megárt.

Erre is talál megnyugtató auctoritást a klasszikusokből őexcellenciája.

– „Caseus et panis – sunt optima fercula sanis.” (A sajt és a kenyér, az egészség abból ugyan nyér!)

Aztán kedélyesen félretekint a kamarás úrra, hogy vajon feljegyezte-e mindezeket?

Az pedig jobb szerette volna, ha inkább a brinzával kínálta volna meg, mint annak az encomiumával.

– No, mármost menjünk a hivatalszobába – szóla, a száját megtörülve az elnök úr. – Tessék utánam jönni, kamarás úr. – Feljegyezte-e kamarás úr a „rapturákat”?

Jegyezte biz az az előtte terpeszkedő papirosra a keserves karikatúrákat egy vidravasba került tollrágó bürokratáról, s telefirkált cifra iniciálékkal egy konc bibulát.

A hivatalszoba egy nagy hosszú terem volt, boltozatra építve; annak a közepén állt egy irtóztató zöldposztós asztal, rajta hat óriási ólomkalamáris derékig beleütött kalamusokkal; a falakhoz ócska szekrények támaszkodtak likacsos ajtókkal. A csíkos kabátos öreg titkár már ott dolgozott egy mellékasztalnál: csak úgy billegett a parókájának a farka a nagy betűvetés közben.

– Méltóztassék csak helyet foglalni, kamarás úr, és folytatni a munkáját. Secretarius úr, adjon a kamarás úrnak egy új tollat.

Az öreg secretárius aztán adott neki egy csinálatlan lúdtollat; ha van penicilusa, vágja meg. A báró úr pedig soha életében nem próbálta, hogyan kell abból írótollat faragni, mert odafenn Bécsben azt az urak készen kapják; annálfogva aztán nem is lett abból írótoll soha, addig faragott, addig nyiszált rajta, míg utoljára is fogpiszkáló lett belőle.

No, annál pedig célszerűtlenebb eszközt erre a mai napra alig szerezhetett volna magának. – Mert amint vége volt a referendáriusok előterjesztéseinek, akik mindnyájan nyaláb aktákkal jöttek az elnök urat az ország legkülönbözőbb ügyeiről felvilágosítani, következett az audienciaadás. Ezt a sok instáló, kunyoráló, protestáló, informáló, supplicáló siserahadat végighallgatni, azokat mind agyonvigasztalni egy bűnhődő Jupiternek való penitencia volt. Két óra lett délután, mire ennek vége szakadt.

Hála légyen a papnak! – sóhajtá fel a szegény megnyomorgatott báró, mikor a hajdú elvégre megjelent a partvissal, kisöpörni az instánsok után itt maradt sarat, s a komornyik jelenté, hogy az ebéd fel van tálalva.

No, mármost ő is szaladhat falatozni, aminek legfőbb ideje! Azt már következtetheté, hogy az elnök úr az ebédre sem invitálja meg. Azonban kellemesen csalódott.

– Tessék átsétálni, kamarás úr, az ebédlőbe, velem.

Ez már jól hangzik! A leves ott gőzölgött az öblös tálban, hanem veszedelmes kilátás! Hogy megint csak egyre volt terítve.

– Méltóztassék csak helyet foglalni, kamarás úr, ott az íróasztalnál. Folytassa a munkáját. Ne hagyja magát confundáltatni általam. Én igen csendesen végzem a dolgomat. – Még ide is áthozatta magához a hátramaradt aktákat, s amíg a levest felkanalazta, azalatt is korrigált bennük plajbásszal.

A báró úr megint leülhetett az íróasztalhoz, s csinálhatott patológiai tanulmányokat őexcellenciája appetitusának rendkívüli aberratiói fölött. Aki a reggelinél oly hatalmas étvággyal fogyasztott el mindent, az ebédnél oly finnyás, oly házsártos volt, hogy semmiben sem találta kedvét. Persze elrontotta a gyomrát a sok relatió és instantia. Minden ételre volt valami kifogása. Szidta a szakácsot, s izengette neki, hogy elkergeti. S ezt annak az éhes embernek ott az íróasztalnál végig kellett hallgatnia. Eleget nézegette pedig a zsebóráját; de őexcellenciája nem akarta azt észrevenni. Az ebédnek is vége lett ilyenformán. Ekkor őexcellenciája nyájasan felkérte a báró urat, hogy méltóztassék vele átsétálni a biliárdterembe.

Valahára hát már mégis vége lesz a hivatalos órának. Dehogy volt vége. A biliárdszobában is volt egy íróasztal.

– Méltóztassék csak, kamarás úr, leülni oda az íróasztalhoz, ott igen komótosan lehet írdogálni. – A titkár úr pedig jöjjön be.

A báró úr el nem tudta gondolni, hogy mit írdogáljon ő itt egyre-másra. Hiszen már négyre jár az idő, s még ő nem ebédelt. Kínjában csupa nyárson sült kappanokat rajzolt a papírra.

A titkár úr bejött; őexcellenciájával elővették a dákókat; felrakták a pyramidlipartie-t, s elkezdtek játszani. Őexcellenciája kitűnő művészettel gyakorolta a tekézést. A báró úr számlálhatta a lyukba csinált golyókat. Ez igazán egy adlatus kamarásnak való foglalatosság.

Egyszer aztán bejön a janitor, s jelenti; hogy őméltósága, a pécsi püspök úr kíván azonnal beszélni őexcellenciájával.

– Bocsássák be.

A prelátus úr arca még egészen szederjes színű volt a fagytul, ahogy télvíz idején Baranya megyéből ide felszánkázott; egyenesen ide sietett, még a hideg sem engedett ki a tagjaiból, a botosok is a lábain voltak, s a téli kesztyű a nyakába akasztva.

– Hát, főtisztelendő úr, mi szerencse hozta ide Fő-Buda városába? Conducat sanitati![2]

A püspök ti. azon kezdé, amint a melegre belépett, hogy elkezdett prüszkölni.

– Ago gratias. – Hát (Y) (ezt a görög „pszi” betűt úgy vegye a tisztelt olvasó, mint „signum sternutationis”-t) excellenciád kegyeskedett hozzám egy stafétát küldeni a napokban (Y).

– Igenis, emlékezem rá, conducat sanitati. Tessék helyet foglalni, főtisztelendő úr. Látja, ezt a vöröset a fehérrel duplára ecklochba kell becsinálnom. Aló mars! Mind a kettő bement! Verlauf! Hát mi történt tovább azzal a stafétával?

– Hát kérem alássan, ezt saját kezével méltóztatott excellenciádnak megírni, Y, s mivelhogy „docti male pingunt.”[3]

– Indocti pejus.[4] Conducat sanitati.

– Annálfogva én azt semmiféle tudománnyal nem bírtam kivenni, hogy mi van ebbe a levélbe írva. Y! Y!

– A bizony megeshetett rajta. Titkár úr, állítsa föl a golyókat. Hát aztán, mit mívelt főtisztelendő úr?

Y! Mit míveltem? Összehívtam a káptalanbelieket, azok már elég versátusok a különféle obsoletus calligraphiák kibetűzésében, eléjük adtam excellenciád levelét, hogy magyarázzák ki; azok is azt felelték egynapi fejtörés után, hogy ők nem bírják a levelet elolvasni, Y! Y!

– Hát talán azért jött főtisztelendőséged fel Budára e zegernye időben, hogy a levelemet megmagyaráztassa magának? Conducat sanitati!

– De ördögöt conducál a sanitásomnak! Biz inkább otthon maradtam volna vele! Hanem a kopertájára az volt írva, hogy „in militaribus”[5]. Hát nem mertem félretenni a jövő szüretig, amikor reményem volt excellenciádat a siklósi tusculanumban tisztelhetni.

– Úgy? In militaribus? Akkor hát – per mops a középlyukba azt a fehéret! Meglett volna, ha gikszert nem ád! Hol az a kréta? Hát in militaribus szólt a levél? Akkor, kérem, méltóztassék főtisztelendőségednek azt a bizonyos levelet annak a kamarás úrnak ott az asztalnál prezentálni, ő az adlatus in militaribus.

No, hát valahára kapott a báró úr valami szakmájába vágó dolgot. A püspök odavitte hozzá a levelet.

M…szky felbontotta azt, megnézte alulról, megnézte felülről, forgatta minden oldalra. Olyan írás volt az, mintha egy cserebogarat belemártanának a kalamárisba, aztán eleresztenék a papiroson, betűk, amik egymást agyba-főbe rugdalják, egymásnak gáncsot vetnek, saját ábrázatjukat ismerhetlenné tenni törekesznek; darabokra tört lécek, szerencsétlenül járt fazékfülek, kiszakított varjúlábak toloncserege, escortirozva, egy-egy köszvény-összehúzta kezdőbetűtől, de akiről nem tudni, mi nemzetiségből való, cirill-e vagy glagol, avagy pedig arabs talik? S végre pedig mind az egész debandált had, hátba lövöldözve a haragos penna szétfreccsenő kartácslövéseitől. Azt mondta rá a báró úr, hogy ha mindjárt fejét veszik, sem ismer ő meg abból de csak egy keserves betűt sem.

– Bihászman! Hadd látom azt a levelet! – kiálta végre haragosan őexcellenciája, s kezébe vette saját autographonját.

De biz ő maga sem tudott abból semmit kitanulni. Közel is tartotta a szemeihez, távol is tartotta, nagyítóüveggel is nézte. Utoljára visszaadta a püspöknek, nevetve:

– Tudja patvar, mi van benne? Bihászman? Régen volt, talán nem is igaz. Bizonyosan nem valami sürgetős dolog. Tegye ad acta, főtisztelendő úr. Ezért kár volt felfáradni Budára. Tessék visszautazni in nomine Domini.

A püspök nagy zúgolódva eltávozott. Őexcellenciája pedig leült a feketekávéjához, s elköltötte azt csendesen, aközben átfutva az „Augsburger Allgemeine Zeitung”-ot.

A bárónak még mindig nem adatott meg az engedély az eltávozhatásra.

Ez pedig arra számított, hogy őexcellenciája majd ebéd után, öregurak szokásakint, el fog szunnyadni, s akkor ő aztán „ill a berek, nádak, erek!” úgy odább áll, mintha soha itt se lett volna. De nagyon csalatkozott. Alig volt vége a feketekávénak, amidőn jelenté a komornyik, hogy itt van a tudós orientalista, Kalmár.

– Be kell ereszteni.

Ez volt a kedves embere az elnök úrnak. Cinikus ember; csak úgy leffegett rajta a zsibvásáron összeszedett lebernyeg; szalmával, tollal tele a parókája. Ezzel szokott a téli estéken át eldisputálni az elnök úr. Mind a kettőnek egy szenvedélye volt; a magyar nemzet eredetét más régi nemzetekével összekötni; csakhogy amíg Kalmár a magyarokat a medo-perzsákkal igyekezett azonosítani, azalatt őexcellenciája az egyiptomiakat iparkodott belevonni az atyafiságba.

A báró úrnak aztán hallani lehetett, hogy Farao annyit tesz, mint Faragó (mivelhogy azok mind szfinkszeket, Memnon-szobrokat, s más efféléket faragtattak), de viszont Dejoces nem más, mint „de jó okos”. Semiramis az világosan „szemérmes”, Xerxes nem más, mint „szekeres”, mert sok szekéren indult el Görögországot meghódítani; Borysthenes pedig azon folyó, mely mellett terem „bor: istenes”, s ha még Cambyses sem magyar szó, hát akkor mi volna ez: „Kan biz ez!”, azaz hogy igazi férfi! Ellenben a híres egyiptomi Tiglát Pilézár világosan azt teszi, hogy „téglát pazarol”; mivelhogy ő építette a legnagyobb piramidok egyikét. „Osiris” annyit tesz, hogy „azér(t) is!”, mivelhogy ő mindenható. „Memnon” onnan jön, hogy „nem mon(d)”, ti. hallgat a szobra, csak zengeni szokott. „Isis” pedig világos, hogy „ízes”; s aki azt meri tagadni, hogy „Osimandias” annyit tesz, hogy ,„ősi mondás”, az nem ért a filológiához.

És ehhez hasonlókat a két úr oly komolysággal vitatott egymással szemben, hogy ugyan megjárta volna, aki el merte volna nevetni magát aközben. Az meg éppen szerencsétlenné tette volna magát, aki pártját fogta volna annak a kálvinista papnak, akit mind a két tudós úr közakarattal elkárhoztatott, amiért az a magyar nemzetet a zsidóktul próbálta leszármaztatni! Ez már valóságos „handlé” a hazaárulók között.

Eközben pedig dohányozának vala, mint két török, ami a kamarás úrnak semmiképpen nem volt tetszésére.

A toronyban már hetet harangoztak. A szerencsétlen adlatusnak kék-zöld karikát hányt már a szeme az éhségtül, s még mindig nem lett elbocsátva. Ekkor a medo-perzsa tudós úr kászolódni kezdett, hogy már elmegy. Őexcellenciája még marasztalta. Maradjon nála vacsorán. Nagy nehezen ráállt a tudós. – No, most már, gondolá a kamarás, csak nem lesz olyan goromba a háziúr, hogy ha az egyik vendégét ott tartotta vacsorán, a másiknak engedje tovább is nyelni az éhkoppot! S őexcellenciája jó asztalt tart!

Most csalatkozott azonban még csak igazán.

Őexcellenciája, aki reggel gourmand volt, délben hipochondra, estére aszkéta lett, s olyan lakomára adta magát, aminőhöz a tudós volt szokva. Felhoztak az asztalra egy irtóztató nagy fekete retket meg fekete brúgót hozzá. És semmi egyebet. Az volt az egész vendégség. A háziúr még sót sem engedett az asztalra tétetni azt állítván, hogy: „Omnia cum sale, raphanum sine sale comede!”[6]

De nem bánta volna már a báró, ha csak a retekkel meg a fekete kenyérrel kínálták volna is meg, olyan éhes volt, a két tudós azonban egészen megfeledkezett róla (a tudósok egoisták); fellakomázták ők ketten az egész retek-mamutot, csakúgy harsogott a foguk alatt; az adlatust csak levelező tagnak nézték, aki nem kap a retekből, s aközben elővették az ostáblát, és kijátszottak rajta három partit.

A Johann meg akarta tetézni a lukulluszi dobzódást még egy tányér száraz dióval; hanem azt fel sem engedte tenni az asztalra a házigazda; volt rá alapos diaeteticai rendszabálya: „Prima nux valet, placet alter; tertia mors est!” (Egy a dióbúl jó, megy a másik; harmadik öl már!) De még ezzel a halállal is szembenézett volna már a báró úr, csak belemarkolhatott volna abba a dióba. Nem kínálták meg vele. A két orientalista rakta nagy figyelemmel a „lange puffot”, s hagyták őt csendesen dolgozgatni. Az utolsó „schustermatsch” után aztán a tudós búcsút vett őexcellenciájától, megígérte, hogy holnap megint eljön, s folytatják. – M…szky is kereste a kalapját.

Őexcellenciája a komornyikjának utasítást adott.

– Johann! Készítsen a kamarás úr számára két szál gyertyát a tartókba, hogy, ha elfogy, tovább folytathassa a munkáját, mert nagyon sürgős. Aztán zárja be az ajtót.

A Johann megtette, ami parancsolva volt, s a kamarás egyedül maradt őexcellenciájával. Ő az íróasztal mellett, az elnök úr pedig levetkőzött, és lefeküdt az ágyba alunni. S nem volt több egy ágynál a szobában.

Reggelig majd az Isten hidege vette meg a kamarás urat abban a gros de Napel frakkban. Őexcellenciája pedig horkolt, mint egy kenetlen szárazmalom. Mikor fölébredt, azt kérdé az adlatus úrtól:

– No, kamarás úr, hát készen van-e a munkájával?

– Nem tudom, micsoda munkát méltóztatik kérdezni – szólt az fogvacogva, berekedve és bosszúsan. Alig ismert már magára a tükörben, úgy megnőtt tegnap óta a szakálla.

– Hát azt, hogy méltóztassék megírni őfelségének, mivel töltök én el egy huszonnégy órát. Látta a kamarás úr. Amilyen volt az egyik nap, olyan a másik. Ha tetszik, újrakezdheti a kamarás úr. S meggyőződhetik róla. Most pedig elmehet früstükölni, ha úgy tetszik.

– Azazhogy „ebédelni” tegnapra valót!

Őexcellenciája csöngetett, a komornyik kinyitotta az ajtót. De úgy elszaladt báró M…szky, hogy vissza se jött többet; amint kiette magát, kocsira ült, s meg se állt Bécsig.

Ott aztán megreferálta a császárnak, amit tapasztalt a budai helytartótanács elnökénél. Karakán ember az! Nem jó azzal tréfálni!


[1] Vergelt’s Gott.

[2] Egészségére.

[3] A tudósok infámisul írnak.

[4] A tudatlanok még rosszabbul.

[5] Hadi ügyekben.

[6] „Mindent sóval egyél, csak a retket sótalanul fald!”


VisszaKezdőlapElőre