A mohácsi vésznap

Szegény fiatal király!

Alig húszéves volt még, midőn már meg voltak hajfürtjei őszülve. Nem csoda, oly időket, mint ő, soha egy fejedelem sem élt keresztül; nagyobb martyrja nem volt nemzetének senki, mint ő.

Midőn országa határán kétszázezer emberrel betört vad ellene, és ő hiába kért, könyörgött segélyt nemzetétől; végre maga indult meg a roppant had ellen és nem voltak körüle többen négyezer vitéznél.

A Csepel szigetén elbúcsúzott ifjú szép nejétől. Utolsó búcsúja volt az – úgy vonult Tolnára, bizonyos halálával szembe.

Lassanként gyülekeztek a közel levő főurak bandériumai Tolna alá; eljött Tomory Pál, a hős érsek és az ifjú Zápolya György; csak a leghatalmasabb, a legnehezebben várt Zápolya János késett útjában. Semmi sem mossa le a nagyravágyó vajdáról az utókor gyanúját, hogy készakarva késett el a csatatérről.

Mintegy húszezer ember lehetett már együtt, midőn eszükbe jutott az uraknak, hogy vezér is kellene. Hová süllyedt a hadvezetési erény a magyarnál, eléggé mutatja az, hogy az ország főhadseregének élére, minthogy senki sem volt képes azt csatarendben felállítani, egy papnak kellett állani. Tomory Pál volt az, kit akarata ellen választottak meg, az ifjú Zápolya Györggyel együtt, a hadsereg vezéréül.

Tomory Pál különben egész férfikorát lovagias életben tölté el, csak élte delén lett szerzetessé, miután két jegyesét menyasszonyfővel ragadta el a halál, efölötti gyászában: a kolostorból hívatott meg a kalocsai érseki méltóságba, s onnan a hadsereg vezényletére.

A nyugtalan had nem akart várni az útban levő seregek megérkeztére, mikkel a magyar sereg könnyen nyolcvanezer főre szaporodhatott volna s kétségessé teendé a sors kimenetelét. Lármásan sürgeték a hadnagyok, hogy vezessék őket az ellenségre, s a fővezérek nem voltak képesek a csata kikerülésére beszélni őket.

Az alvezérek nem voltak ily harcra vágyók. Ők arra hivatkoztak, hogy törvény szerint csak akkor tartoznak dandáraikkal az ellenségre rohanni, ha maga a király vezényli őket személyesen; amire aztán a fiatal király azt mondá: „Látom, hogy mindenki énvelem akarja magát takargatni, tehát megmutatom, hogy van lelkem a hazáért meghalni!”

S hadai élére állt.

Előre kelle menni.

Fél mérföldnyire Mohács alatt ütötték fel a király táborát, ott várták he csatakészen az ellenséget.

Szolimán ezalatt hirtelen átkelt a Dunán, s augusztus 26-án ott állt meg két mérföldnyire a magyar tábortól.

Most már késő lett volna egyébre gondolni, mint a csatára: a török lovasság előtt visszavonulásra gondolni sem lehetett. Hétszázezer harcosa volt a szultánnak háromszáz ágyúval, csak huszonkétezer vitéze a magyar királynak és nyolcvan ágyúja. Midőn csatarendbe állíták őket, a víg Perényi Ferenc nagyváradi püspök végzetes tréfával mondá a főuraknak: „Tehát ma huszonhétezer magyar fog az igaz hitért martyrhalált halni; Broderics lehetne hozzánk annyi jóval – ő ismerős Rómában –, hogy neveztetne ki bennünket szentekké.”

Két nap múlt el a szemben álló ellenség csatározásai között. Augusztus huszonnyolcadikán a lengyel Gnojeszky azon tanácsot adta, hogy szekérsáncot kellene vonni a tábor körül, s a jelen volt oláh urak állíták, hogy az ozman ellen ez igen sikeres védelem.

A magyarok még azt is visszautasították, csak a nyílt síkon akartak harcolni.

Végre eljött a kitűzött nap. Augusztus huszonkilencedikén megindultak a magyar seregek a Mohács alatti mezőre, vígan, csatakészen.

Annyit meg kell engedni a jelen volt bajnokoknak, hogy ha nem is voltak eléggé okosak, de bátorságuk nagyszerű volt.

Midőn elindult a király sátorából, jámbor szakácsa, Gondoss Illés azt kérdé: hol várja urát ebéddel?

Isten tudja azt – felelt a király –, hol fogunk ma ebédelni!?

A vezérek felállíták a csatarendet: elöl a homlokzaton a nehéz ágyúk, az első sorban a gyalogság, a lövészek, Batthyány, Tahy, Perényi Péter és több főurak vezénylete alatt; a második rendben, egy puskalövésnyi távolban a nehézlovasság, kétoldalt a könnyűhuszárok, a harmadik rendben az idegen segédhadak.

Középütt volt a király maga, mellette az ország főpapjai, csatára fegyverzetten, a nádor, a főhivatalnokok, körülöttük a legpróbáltabb vitézek; ezer páncélos lovag őrizte az ország zászlóját, melyet Drághfy emelt; ős szokásként sarkantyú nélkül ülve a lovon, annak jeléül, hogy neki megfutni nem szabad.

A nádor körülvezette a felállított hadsorok előtt a királyt, bemutatta őt a harcosoknak, ki íme, eljött magát honáért és hitéért feláldozni. Isten legyen velünk és a királlyal!

Amint a király visszaért helyére, megfúvatták a trombitákat, de az ellenség nem felelt rá, nyolc óra hosszat álltak szemközt egymással, anélkül, hogy valamelyik fél támadna. Végre megpillantá Tomory, hogy oldalvást a halmok mellett egy hosszú, ezüst csillogású vonal húzódik a magyar tábor felé. Hétezer török lovas volt az, kik a tábort megkerülni küldettek, s kiket fegyvereik csillogása elárult. Tomory, nem akarván hadrendét megbontani, a király védelmére rendelt Raskayt és Törököt küldé a lappangók ellen.

Erre megindult lassan az egész török sereg, középütt a szultán maga, testőreitől körülvéve.

Ekkor föltették Lajos fejére az ezüstsisakot; a körüle állók elborzadva látták, hogy a király arca e percben halálsápadttá lett.

A trombiták megharsantak mindkétfelől, a törökök százezreinek „Allah” ordítása elnyelé a magyar nép „Jézus” jelszavát, s a két tábor egymásba ömlött.

A harc dühödt volt és elkeserült. Tomory mindenütt jelen. Egyórai hős harcolás után elkezd hátrálni a roppant török sereg a kis magyar had előtt, majd hanyatt-homlok rohan Földvár felé.

– Utána, a diadal miénk! – kiált Tomory, és rohan Zápolyával a futók után; Báthory András magával ragadja a királyt az üldözés viharába.

Ekkor egyszerre szétoszlanak a futók, s az üldöző tömegre háromszáz ágyú okádja irtó tekéit.

Az első lövésre lehull Tomory és Zápolya György, a sereg hősei, kik legelöl voltak a harcban. Az utánuk jövőket húszezer janicsárból felállított ércfal fogadja.

A diadalordítás egyszerre halálkiáltássá válik: a bátrak még egy rohamot próbálnak az ágyúk ellen, már közel jutottak hozzájuk, midőn Drághfy is elesik az ország zászlójával. Hiába küzd Batthyány és Tahy a két szárnyon, a deréksereg halva fekszik már: fut, aki még futhat.

Egy hirtelen támadt zivataros felhőszakadás vet véget a csatának, melyben a magyar nemzet virága elhullott.

Ez drága nap volt; János fővétele napján a magyar nemzet fővétele lőn: két főpap, huszonnyolc főnemes, ötszáz hivatalbeli főúr s huszonkétezer nemes veszett el ezen a napon, hős halállal, szomorú halállal.

Elveszett maga a király is. A végveszély pillanatában apródjai, Czetricz és Trepka kiragadák a csatamezőről, s futottak vele az omló zápor oltalma alatt. Egy kisded patakon kellett keresztülúsztatniuk, a Csele erén, mely most a fellegszakadástól megáradt: a király nekiugratott a háborgó víznek, de lova visszabukott a magas partról, maga alá temetve lovagját s belefojtva a vízbe.

Így bukott a magyar az önásta sírba.

A király gyóntató káplánja, Georgius Sirmiensis naplójában egy más változata is jegyeztetik fel a király halálának.

Eszerint II. Lajos megmenekült a mohácsi ütközetből, ahol magát igen vitézül viselte, s a kalandosok csapatjának élén egész a szultánig tört magának utat, a zivatar oltalma alatt el is futott, s éjjelre két apródjával egy majorlakba jutott el. Ott páncélját levetve, vacsorához ült. Nemsokára odaérkezett egyik alvezére, Zápolya György, a vajda öccse, aki e szavakkal támadt a királyra: „Te tanchos király! Te vagy az oka ennek a nagy szerencsétlenségnek!”, s azzal a királyt háromélű dákosával háromszor keresztülszúrva, megölte.

Annyira bizonyos, hogy midőn a király holttestét a Csele patak partjában megtalálták, a hullától távol volt a páncélja eliszapolva.

A Szerémi által felhozott szóbeszéd szerint Zápolya György alvezért is itt ölték volna meg Tomory harcosai.

Zápolya negyvenezer emberével alig tizennégy mérföldnyi távolban, Szegeden hallgatá az ágyúk dörgését, melyek honának elenyésztét hirdeték.

Tizenegy nap múlva Budán volt Szolimán.

Már Bécs ellen készült, midőn hírül vevé, hogy Ázsiában Kalendor bég fellázadt ellene, s azzal végigvezetve pusztító hadait a Duna és Tisza közén, visszatért Törökországba.

Két hónap múlva találták meg a király hulláját a Csele patakban, s eltemeték őseihez a székesfehérvári sírboltban; ez volt az utolsó királya a magyaroknak, aki az Árpádok végnyugalmi helyére tétetett.

A többi halottakat, kik a mohácsi vérmezőn elestek, egy derék honleány saját költségén temetteté el. Neve Kanizsai Dorottya, özvegy Perényiné. Megérdemli, hogy följegyeztessék emléke, ki a magyar nemzet sírját behantolá.

(II. Ulászló, II. Lajos és a rákövetkező Zápolya János korának rajzát egybegyűjtém „Fráter György” című regényemben.)


VisszaKezdőlapElőre