Dakoromania megvalósulva

Amilyen nagy bölcsességnek kell neveznünk Báthory Zsigmondnak azon tervét, hogy Moldvát és Oláhországot Erdéllyel egy szövetséges birodalommá egyesítse; olyan nagy esztelenséget kell benne látnunk, amidőn a megtestesült tervet, miután azt saját erős kezében megmarkolva tartá, könnyelműen más kézre, gyönge kézre bízta.

Amint Zsigmond átruházta a fejedelemséget Báthory Endre bíbornokra, Mihály vajda hallani sem akart többé az alattvalóságról; hanem úgy kívánta értelmezni a kötött szövetséget, hogy most őrajta a sor mind a három fejedelemség fölött uralkodni.

A Báthoryak azt a hibát is elkövették, hogy a törökön vett nagy győzelem után ismét elkobozták a székelyek szabadságait. Ez a derék nemzet, mely öt századdal előbb jött be Magyarországba, mint Árpád nemzedéke, s ősfejedelme alatt önként szövetkezett az új rokon néppel, sajátságos kiváltságaihoz mindig ragaszkodott. Az erdélyi urak pedig nemigen tisztelték az ő szabadságaikat, s emiatt örökös civódás volt közöttük, ami gyakran véres harcokká is fajult.

Az így elkeserített székelyek saját országukban nem találván igazságot, a szomszéd Mihály vajdához fordultak, akivel együttharcolva, annyi diadalmas csatában, személye iránt nagy becsüléssel voltak.

Márpedig ha a székely szövetkezik a szomszéddal, akkor nyitva vannak Magyarország érckapui.

Mihály vajda betört az oláh sereggel Brassónál, s ott a székelyek hada rögtön csatlakozott hozzá.

Báthory Endre e hírre rögtön összegyűjté fegyveres hadait, s nem messze Nagyszebentől az oláh–székely táborral megütközött.

Milyen gyönyörűsége lehetett valamennyi ördögnek ebben a látványban, hogy öldökli egymást ugyanaz a sereg, mely nemrég egyesülten olyan nagyszerű diadalt vett a közös ellenségen.

Báthory Endre elveszté az ütközetet. Csak az ő seregéből 2700 maradt halva, ezret elfogtak, azok között Kornis Gáspárt, a fővezért, Ravazdyt, ki a székelyek közt sok kegyetlenkedést követett el, mikor elfogták s fölismerték, a székelyek ízekre szaggatták.

A bíbornok-fejedelem maroknyi csapattal futott el a csatamezőről; de a székelyek űzőbe vették, körülfogták, hasztalan volt hősies ellenállása; egy fiatal székely legény halálra sebesíté. A fejét levágták, s elvitték Mihály vajdának.

Szerakúj pópa. (Szegény pap!)

Azután fölkeresteté a cardinál holttestét, s eltemetteté a bátyja, Boldizsár mellé.

Mind a kettőt Zsigmond hóbortja hozta ide.

Most azután Mihály vajda megtette magát Erdély fejedelmének. Még ezzel sem érte be; hanem felszólítá Rezső királyt, hogy engedje át neki az Erdélyből, Moldvából és Havasalföldből alakított birodalomhoz még Magyarországból is mindazokat a részeket, amiken oláhok laknak, hogy azután nevezhesse magát „minden románok uralkodójának.”

Tehát Bihar, Középszolnok, Kraszna, Zaránd és Mármaros megyéket.

Bánta is azt az astrolog király! Csak a hét planetából el ne kérjenek tőle egyet.

Azonkívül felséges címet és pénzbeli segítséget is kért – jó barátság fejében Mihály vajda.

A király ráhagyta a biztosaira, hogy ígérjenek neki akármit.

Hisz az akkori időknek ez volt a politikája: „ígérni” mindig; „ajándékozni”, ha muszáj; „megadni” soha!

Másfelől azonban Mihály vajda a török szultánnak is felajánlá a barátságát. Az is megküldé a számára a szokásos buzogányt és zászlót.

Így aztán mind a két oldalról biztosítva volt Erdély fejedelmi székében.

Most látta itt idejét, megvalósítani azt, amit a nagy Dakoromania ábrándképének nevezünk.

Azon kezdte, hogy minden főhivatalból elűzte a magyar főurakat, s oláhokat rakott helyükbe: országgyűlés helyett saját önuralkodói önkényével szabott törvényt; fegyveres hadaival a népet pusztíttatta, a nemességre adókat vetett ki, a városokat megsarcolta, s ami legfőbb sérelem volt, magyarra, székelyre, szászra egyformán, behozta az oláh nyelvet.

Ezzel aztán el is végezte az uralkodását Erdélyben. Nem tartott az tovább tizenegy hónapnál. A nemesség Székely Mózes főkapitány alatt fegyvert fogott ellene s Enyed mellett tízezer embert vesztett, s vert hadával futvást meneküle ki Havasalföldre. Ott még egyszer megverte őt Székely Mózes, Zamoisky lengyel segédhadaival egyesülve. Akkor aztán Mihály elfutott Prágába, a királytól segélyt kérni Erdély visszafoglalására; most már csak mint a király helytartója akart oda visszatérni.

A király bölcsen cselekedett volna, ha vitéz testvérét, Mátyás főherceget küldi le Erdélybe, akinek a neve és személye népszerű volt a magyaroknál; de hát a horoscop más tanácsot adott. Inkább az olasz Básta vezért adta Mihály vajda mellé.

Az erdélyiek ekkor harmadszor is visszahívták Báthory Zsigmondot árva fejedelmi székükre.

Ez még egyszer megjelent; de kihúzott fegyverét nem kísérte szerencse. A poroszlói ütközetben tízezer emberét veszté s valamennyi ágyúját.

Mihály vajda győzelmesen tért vissza Erdélybe, Bástával.

És ekkor érte utol a nemesis.

Az új szövetséges és fegyvertárs, Básta jó olasz volt. Barátaira gyanakodó, s azokkal, akikre gyanakszik, gyorsan elbánni kész.

Pedig megmondták előre a magyarok Mihály vajdának, vigyázzon magára, úgy ne járjon, mint Martinuzzi György.

Egy éjjel, mikor a legédesebben álmodott a nagy oláh birodalomról Mihály vajda, Básta vallonjai orozva megrohanták, s levágták a fejét.

„Szerakúj vajda!”

     

Most azután Básta maradt Erdélyben az úr.

Ez volt Erdélynek a legsiralmasabb korszaka.

Básta vérengzőbb volt Báthory Zsigmondnál, pogányabb a töröknél, nemzetgyűlölőbb az oláhnál, pusztítóbb a tatárnál: úgyhogy az ő zsarnok uralma alatt az erdélyiek mind a négyet óhajtva kérték cserébe. Törökkel, tatárral szövetkeztek össze, hogy ezt az istenfélő jó barátot kiverhessék az országukból, aki az egész népet meztelenre vetkőzteti le, s még a meztelen testét is veretlen nem hagyja.

Emlékét egy rossz diák distichon örökíti meg, mely futását zengi.

Egyébiránt szép halála volt: agyonitta magát; kupával a kezében esett el.

Boruljon fátyol a nevére!


VisszaKezdőlapElőre