Buda visszavívása

Az érsekújvári és esztergomi diadalok után itt volt az ideje az ország középpontját, Buda várát visszavívni, amit egy év előtt hasztalanul kísértett meg a császári hadsereg: harmincezer embernyi veszteséggel hagyva abba az ostromot.

Most kedvezőbb volt a helyzet: a Tököli-féle had szétoszlott, nem vont el egész dandárokat többé: ellenben egy része a nádor zászlói alá állt, aki most már kilencezer főnyi magyarral csatlakozott az egyesült keresztyén hadsereghez, s a huszároknak, hajdúknak jó hasznát lehetett venni a spahik és janicsárok ellen, akikhez harcmodorban legjobban hasonlítottak.

Buda akkoriban elsőrendű erősség volt, a németek úgy hívták, hogy „átkozott szikla”, a törököknél „Dzsigerdilen” volt a neve (szív gyönyörűsége). A törők birodalomnak rangban harmadik városa.

Erődítései kiterjedtek egész a mostani királyfürdőig, a törököktől „csóka-domb”-nak nevezett Gellért-hegy is várművel volt koronázva. A kastélynak nevezett vár egész a vízi kapuig terjedt, s egymást kereszttűzben védő köröndökkel és bástyaszelvényekkel volt megvédelmezve.

E kastélynak egy részét képezte Hunyady Mátyásnak hajdan oly híres királyi palotája. Még ebben az évben láthatók voltak annak belsejében a régi fénynek maradványai; ahogy a követképpen benn járt német urak leírták: még láthatók a gránitból, márványból kifaragott címerek, a holló a gyűrűvel, a sárkányok, egy márvány csúcsíven egy szentnek a szobra; de a fejeik már le voltak ütve: a szentnek is, a sárkányoknak is.

A termek boltozatain még olvashatók voltak az aranyos föliratok frescofestmények között.

Leírják a 44 lépésnyi hosszú, 18 lépésnyi széles termet, hol Mátyás király fogadta volt az ország rendeit, fenn a boltozaton a zodiacus tizenkét égi jegye, s e ragyogó mondás: „Aspice Mathiae micuit quo Tempere Regis, Natalis Coeli qualis utroque fuit.” (Bánta is a török, akárhogy állt az ég, Corvin Mátyás születése napján!)

Még Leslie idejében állt az a hosszú fedett folyosó, mely a királyi laktól a hévízfürdőig levezetett, s a gyönyörű fehér márvány előcsarnok karcsú oszlopaival, miknek főzetén művészi faragványú oroszlánok tarták Mátyás és Beatrix címereit. S különös kedvezményképpen megmutatták a törökök a császári követnek egy föld alatti sötét boltban – Mátyás király hajdani világhírű könyvtárának halomra hányt, penészlepte maradványait. – A várkapuban hevert egy nagy márvány síremlék: valami püspöké. Hogyan került oda?

A várudvar közepén állt még a szökőkút, melyhez a forrásvizet a svábhegyi Mátyás király forrásból vitték odáig ólomcsövek: a kút medencéje egy 22 lábnyi kerületű sárgaréz medence volt, csigateknő módra alkotva, minden gerezdjén egy Magyarországhoz tartozó tartomány címere: ezt a medencét az ostrom után a romok közül ásták elő. Garasokat vertek belőle. Valamikor egy Fortuna istennő szobor bronzból állt e szökőkút felett. Abból meg a törökök vertek garasokat.

S a fényes palotát emeletes lakóházak vették körül, faragott ékítményekkel: hanem az ablakaik üveg helyett papírral beragasztva, szalmával betömve, az utcákon sár, szemét, piszok.

A várudvaron pedig kétszáz tartalékágyú volt egymás mellé sorban felállítva.

A Szűz Mária templomának a tornya minaréhvá volt átalakítva, hegyén a félholddal.

A várat nem lakta más, mint török, német és zsidó.

Ezúttal a Buda elleni hadjárat valóságos mintarészlete volt az európai jellegű keresztes háborúnak: franciák, angolok, spanyolok, csapatostul tódultak egyesülni a német és magyar seregekkel: urak és szegény kézművesek, mint hajdan a szent sír visszavívásakor. Nyolcvanötezer emberre ment a lothringeni herceg vezetése alatti keresztes tábor.

Tizenhatezren voltak a törökök Buda várában: mind a színe, virága az ozmán seregnek.

Kormányzó basa volt a hetvenéves Abdurrahman, nagy hadjáratok tapasztalt hős vezére: s a vár fölmentésére Nándorfehérvár alól felsiető sereg vezére volt maga a szeraszkiér, Szolimán basa.

A birodalmi sereg közeledtének hírére a török főurak, mintha sejtették volna végzetüket, hölgyeiket és drágaságaikat lovasságuk kíséretében Székesfehérvárra küldték; de azokat Batthyány Ádám huszárjai útközben elfogták, s a hárem virágai rabnőkül lettek eladva.

Ezzel az elkeserítő hírrel együtt repültek be az első bombák Buda várába: június 21-ikén.

Már három nap múlva akkora rés volt törve az alsó város kőfalán, hogy az ostromlók betörhettek rajta, s a várost felgyújthatták. Ekkor aztán elkezdődött a harc a föld felett és a föld alatt.

A lotharingi herceg a hegyekről és a dunai sajkákról lövette a várfalakat, Abdurrahman nem kevesebb erővel viszonozta a köszöntést a bástyaköröndökről. S eközben a föld alatt ásta mind a két fél a tűzaknáit: a vakandokmunka folyt szakadatlanul, s a felrobbant tűzvermek majd a vívók, majd az ostromlottak védműveit temették be, s alájuk a halottakat.

Július 13-án a török várőrség ismét egy tűzaknát robbantott fel a vívók ellen, de oly szerencsétlenül, hogy a robbanás a saját bástyájuknak egy köröndjét is ledöntötte.

Erre Károly herceg rohamot parancsolt a körönd ellen, három hadoszlop rohant a tört résnek, Starhemberg Guido, Auersperg és Herberstein vezérlete alatt. Elöl a vezérek: fel a leomlott körönd romladékain.

De az első rémületükből magukhoz tért törökök gyilkos tüzeléssel fogadták az ostromlókat: az első rohamnál halva maradt Herberstein.

A bástyát mégis elfoglalták az ostromlók.

Hanem ekkor látták, hogy a bástyán belül még egy védpalánk van emelve, s amint ennek megvívására rohantak, a lábaik alatt felrobbant egy rejtett tűzárok és Starhemberg gránátosai százával repültek a légbe, ő maga is égési sebet kapott Auersperggel együtt.

Károly herceg, látva a három rohamoszlop veszedelmét, hirtelen segítségükre küldött egy önkéntesekből alakított dandárt. Ez halálmegvető bátorsággal rohant fel a falakra, s visszanyomta a törököket, kik ezalatt támadókká váltak, s maguk törtek ki a brandenburgiakra. Az önkéntes csapat hősi rohama megfordítá a harcot, s a bástyát ismét a keresztyének kezébe juttatá. Ekkor azonban ismétlődött az a jelenet, amit Eger vár ostrománál bámult a fél világ, csakhogy ezúttal a törökök részéről. A török asszonyok maguk is odarohantak a palánkra, s kövekkel verték vissza az ostromlókat, ahol nem volt elég a férfisereg. Az éj leszálltával a törököké maradt a vitatott bástya, az ostromlóknak ezerhatszáz halottja födte az omladékot; azok között Herberstein és Dobna, Rupert és Zaimes angol hercegek; Piccolomini, Vejér és Veldentz hercegeket haldokolva vitték el onnan. Commercy herceget, Escalona spanyol grandot, Crequi és Longueval lovagokat nehéz sebektől fedve szállíták vissza a táborba.

Három nappal később a királyi kastély köröndjénél próbáltak rohamot: ez is vissza lett verve, halva maradt benne Fontaine altábornagy.

Csak az ágyúzáshoz kellett ismét visszatérni.

Ebben a legnagyobb mester volt egy magyar ferencrendi barát, Gábor, akit a táborban csak „tüzes Gábor” név alatt ismertek. Július 22-én a tüzes barátnak egy jól irányzott bombája keresztülszakítá a török hadszertár boltozatát, s betört a lőportárba. Az irtóztató robbanás ezerötszáz törököt ölt meg, s mint egy tűzokádó, szórta tele Budát, Pestet s a körülfekvő helyeket kőzáporral; még a Duna is kicsapott kétfelől a szörnyű légnyomástól, s a parton álló őröket elsodorta. Egy óráig nem lehetett látni a sűrű por- és füstfellegtől, melyben egyre pattogtak a légbe felhajított gránátok ostromlók és ostromlottak fejei felett.

E catastropha után a lothringeni herceg fehívta Abdurrahmant, hogy adja fel a várat, a basa Isten büntetésével fenyegette a gőgösöket.

Július 27-én aztán új általános ostromot rendelt el a herceg. Abban kétezer magyar is részt vett már. A törökök vad hősiességgel fogadták a falra rohanókat, s négy tűzaknát robbantottak fel alattuk. Ismét ott küzdöttek a férfiak sorában a török asszonyok, égő kénnel és szurokkal telt zsákokat hajigálva az ostromlók közé. S kétszer visszaverték a keresztyéneket. De végre mégis győzött ezeknek vitézsége. Négyórai öldöklő harc után, amiben az ostromlók részéről háromezer-háromszáz ember esett el, s azok közt kétszáz tiszt, el lett foglalva a kastély előtti és a bécsi kapui bástya. A legelső diadalmas zászlót Eszterházy János győri alkapitány egyik vitéz hajdúja tűzte ki e vármű fokára.

Azonban hátra volt még maga a kastély, a tulajdonképpeni vár. Ezt erős belső kőfalak védték, amiknek a száraz árkait Abdurrahman víz helyett tűzzel töltette meg.

Másodszor is felszólították a vár feladására, azt felelte: „Ha restellitek a vérontást, hagyjátok abba Buda vívását”.

Az ostromlók azután három ízben felrobbanták a kastélyt védő kőfalat, de a törökök mindannyiszor visszaverték az intézett rohamot, a harmadiknál maga Starhemberg Rüdiger, Bécs hősi védője is nehéz sebet kapott.

Ezalatt közeledett csöndesen Szolimán basa nagyvezér ötvenezernyi derékhadával Buda felé. Augusztus 7-én már Székesfehérvár alatt állt. És Budavár tornyán még mindig ragyogott a félhold.

Azonban Károly herceg is magához vonta az ország más részében szétszórt hadait, s e napokban érkezett meg hozzá gróf Batthyány Kristóf és Bercsényi Miklós a huszárjaival.

Ez utóbbiak mindjárt fényesen kitüntették magukat.

Augusztus 14-én a nagyvezér ágyúlövésnyi távolban állt a birodalmi seregtől: Biát, Promontort, Budakeszit tartá megszállva.

Másnap olyan felvonulást tett a török sereg, mintha derékütközetet akarna elfogadni, ezalatt azonban egy nyolcezer főnyi dandárt, spahikból és janicsárokból a budakeszi erdőkön keresztül észrevétlenül előretolt a Svábhegyre, azzal a céllal, hogy az ostromzárló seregen keresztülrontva ezt a dandárt Buda várába bevesse.

A törökök meglepték az előőrsön álló horvát ezredeket, s azok oly vad rohanással futottak meg előlük, hogy saját vezérüket, Lodront is agyontaposták. Azonban a nagy Svábhegyen, ott, hol most a templom emelkedik, szemben jött rájuk Dünewald a Bercsényi-huszárokkal és Pálffy a nehézlovassággal: a spahik vissza lettek szalasztva, a magukra hagyott janicsárok pedig 150 fogoly híjával lekaszabolva. Tizenkét ágyú maradt a győztes lovasság kezében és húsz lófarkas zászló.

A budavári törökök jól látták ezt a harcot a Svábhegy sík magaslatán, s maguk is kitörtek a megszállókra, hogy a segélyre jövőknek kezüket nyújthassák; de ők is vissza lettek verve. Néhány óra múlva ott láthatta Abdurrahman a kastély ablakából a köröndre kitűzött húsz lófarkas zászlót, s dárdahegyre szúrva a két elesett janicsáraga fejét.

Ami ezen a napon nem sikerült nyolcezer embernek: azt a hős merényletet megtette sikerrel két nappal később egy sokkal kisebb csapat.

Augusztus 17-én, a Buda környékén annyiszor észlelhető nyári köd oltalma alatt, kétezer janicsár egész az előőrsökig lopózott észrevétlenül. Ezek a gyalog harcoló vitézek ezúttal lóháton jöttek; amire nem minden „talpas” vállalkoznék, s megint kikeresték maguknak a horvátokat, akik már a minap is hátukon hozták őket be a táborba. Ezúttal keresztültörték magukat a futókon, s aztán az ostromló vízárkokon hosszában végigvágtattak, nekivetett kantárral, fellármázva az egész tábort s lekaszabolva az őrcsapatokat. Mikor a fehérvári kapu elé értek (amit a török „kakaskapunak” nevezett), ott hirtelen leugráltak lovaikról, s gyalog sorakoztak harcrendbe az őket üldöző keresztyén ezredekkel szemben. Rögtön nem mehettek be a fehérvári kapun, mert azt a törökök belül úgy eltorlaszolták, hogy maguknak is munkát adott a kapubejáratot járhatóvá tenni. Nagy idő telt el bele, míg azt kinyithatták. S az a kétezer janicsár ezalatt, kinnszorulva a kapu előtt, védelmezte magát Heissler tábornok összes ezredei ellenében. Minden janicsárnál volt három kézigránát, azt hajigálták elleneik tömött soraiba. Ezerötszáz elhullott közülük, de ötszáz bejutott mégis a várba.

A birodalmi seregben nagy volt emiatt a szégyen és bosszúság: annál nagyobb az öröm és dicsőség odabenn a várban. Minden ágyúikból örömlövéseket adtak a törökök, s négy vörös lobogót tűztek ki a falakra, s most már hallani sem akartak a feladásáról. Hiszen láthatták éjjelente a szomszéd hegyek oldalain villámló tábortüzeit a felmentő seregnek: itt volt előttük a nagyvezér.

23-ikán a bajorok elfoglalták rohammal a várkastély szeglettornyát. De a toronynak a földszintjét még a törökök tartották, s azok ott alant ként és szurkot gyújtottak meg, hogy a fejük fölé került elleneiket kifüstöljék; míg ezek négy elfoglalt ágyút vontatva fel a torony plafondjára, onnan lövették a kastély többi részét. Ekkor az ostromlóknak segítségére jött az ég maga. Egy roppant zivatarral jövő felhőszakadás eloltotta a törökök által szított tüzet, s ezzel a keresztyének az egész tornyot elfoglalhatták.

Amíg a zivatar tartott, Abdurrahman két hírnököt küldött ki a várból a Promontornál táborozó nagyvezérhez írott levelekkel, egy renegátot és egy szerecsent. A fekete úszva eljutott a nagyvezérhez; a renegátot a csajkások észrevették és elfogták. A nála talált levélből meg lehetett érteni, hogy Abdurrahman már lemondott a védelem sikerének reményéről. Allahra kéri a nagyvezért, hogy siessen őt végveszedelmében megszabadítani.

A másik úszótól megkapta ugyan a levelet a szerdár: eszerint lehetett várni, hogy másnap egész erejével siet megtámadni az ostromló sereget. A hercegi vezérek minden ponton védelmi harcra készültek.

Augusztus 29-ikén csakugyan kora hajnalban le is szállt a nagyvezér a hegyekről, s nekizúdított a birodalmi seregnek egy ezerötszáz spahiból álló lovascsapatot. – Ezzel akarta felmenteni Buda várát! Ezeket azután egyik keresztyén ezred a másiknak adta kézről kézre, utoljára Mercy és Heissler vasas ezredei közé kerültek, s ott az utolsó emberig le lettek aprítva. Ádáz verekedést követtek el, de minden cél nélkül: egy török dalia egész Mercy tábornokig tört magának utat, két golyótól vérzett már, s mégis egy utolsó csapással úgy megsebesíté a hős tábornokot (Arad elfoglalóját), hogy az nemsokára belehalt a sebbe.

Hogy mit akart Szolimán basa ezzel az őrült kalanddal? Azt nem mondta meg soha, mert éppen akkor érkezett meg az Erdélyből hazahívott Scherfenbergnek elődandára Pestre, s a hajóhídon átvonulni látta a szerdár; ha netalántán döntő ütközetre gondolt volna, e látványra jobb gondolatra tért, s veszni hagyva az ezerötszáz spahiját, megint visszament a hegytetőre gubbaszkodni.

Ugyanez nap érkeztek meg a svéd segédcsapatok is. Az ostromló sereg most már elég erősnek érezte magát, akár a nagyvezért megtámadni a maga táborában, akár Buda várát végső ostrommal elfoglalni a szeme láttára.

Két napig tartottak afölött haditanácsot, hogy a kettő közül melyiket válasszák? El lett határozva, hogy Buda várát fogják előbb ostromolni.

A deréksereget védelmi vonalban helyezték el a nagyvezérrel szemközt: kilencezer főnyi kiválasztott csapat pedig két oldalon indult meg a vár vívására.

Délután három órakor hat ágyúszó adott jelt az ostrom megkezdésére. A kis Svábhegyen fölállított tizenhat nehéz ágyú végigsöpörte a védők palánkjait. Azok még most is csuda bátorsággal harcoltak, egészen magukra hagyatva. Kétszer visszaverték a várkastély falairól az ostromlókat. A keresztyének vezérei közül elesett az egyik rohamoszlop vezére, Spinola, a másik oldalon Asti; a választófejedelem hadoszlopánál Tattenbach. Ekkor végre egy magyar vezér, Petneházy Dávid (még egy év előtt Tökölinek legjobb alvezére) a maga hajdúi élén felhatol a várkastély legmagasabb tornyába, s lerántva onnan a török zászlót, kitűzi helyébe a magyar lobogót. A törökök utánarohannak, dühös küzdelem után elnyomják, kötelet kötnek a nyakára, s ugyanazon torony zászlófogó vaskampójára felakasztják. Ámde a hű hajdúk utánatörnek, szétverik kardjaikkal a törököket, s még élve lemetszik felakasztott vezérűket, s újra kitűzik a zászlót.

Nemsokára minden oldalról hangzik a „victoria!” kiáltás, a bécsi kapunál betör a hadoszlop, s rettentő bosszút áll elesett tábornokáért, Spinoláért; a janicsárok közül egy sem kap kegyelmet. A várparancsnok, az ősz Abdurrahman, ötven vitézével a házába menekül, s mikor már veszve van a vár és város, veszve minden bástya, minden torony, ő még védi az utolsó házat. Mellette egyenként hullanak el vitézei, utoljára ő maga is elesik: s ezzel Buda vára 145 esztendei török uralom után ismét Magyarország fővárosává lesz: s büszkén hangzik fel a Te Deum laudamus s a Dunába fojtott zsidók halálordítása.

     

Hanem a fényes palotából, amit Mátyás király maga után hagyott, nem maradt meg semmi. – Romok és üszkök. – Egy általános tűzvész elpusztítja még a végső maradványt is. Budavár kiégett!

     

Hát az első hősnek, ki Budavár ormára a zászlót kitűzte, mi lett a jutalma?

Petneházy Dávidot a diadal után nemsokára, ebéd felett megmérgezték. Mikor érezte a méreg hatását ereiben, felkapott lovára, s őrülten nyargalt a mezőkön keresztül-kasul, míg holtan lefordult a nyergéből.

Ez volt a jutalma.


VisszaKezdőlapElőre