Lehel kürtje

Jászberényben máig is láthatni azt a becses ereklyét, mely egykor harcok lelke volt, s melyet most minden századik ember sem képes megfújni.

A szép elefántcsont művön csaták alakjai láthatók bevésve, a rajz ki tudja mily régi, mely scytha ős vésője alól került!

E kürt története érdekes. Vele járt ez a hős vezérrel minden csatáiban, szavára új élet ömlött a harcba; a hegytetőn, ha megfúvá, mérföldnyire elhallott zengése.

Az augsburgi gyászos ütközetben, midőn a rend fölbomla már a magyar seregek között, nem volt ideje a vezérnek kürtjétől búcsút vehetni; lovát leszúrták alatta, s a paripája alá temetett hős kezéből kitekerték a kardot, mielőtt ideje lett volna azzal önszívét átdöfni, s fogva vitték a győzelmes Ottó eleibe társaival, Ursur és Bulcsuval.

A fejedelmi bírák halálra ítélték a fejedelmi foglyokat.

Nem fájt Lehelnek ez ítélet. Érzé, hogy megérdemelte, nem azért: hogy csatát kezdett, hanem azért, hogy azt elveszté; csak az fájt lelkének kimondhatatlanul, hogy akinek hívására jött be a magyar sereg az országba s kinek elpártolása miatt veretett meg, a pártütő Konrád is ott ült bírái között, kiket elpártolásának sikere kiengesztele iránta.

Azt a kegyet kérte ki magának utolsó percében, hogy hadd fúhassa meg még egyszer kürtjét, ez elválhatatlan hű barátot, kit kedvese gyanánt szeretett mindenha, hadd fújja el rajta halotti énekét.

Odaadták neki. Belefútt utoljára; hangzott hosszan, hangzott messze a búbánatos dal; a távol bércek szomorúan kiálták vissza hangját; a Lech mezején egy-egy haldokló bajnok ütötte fel e hangra fejét, hallgatva, figyelve az ismeretes rivallásra, s midőn az elenyészett, elhagyta ismét az egy percre visszatért lélek.

Hosszasan, keservesen rezge el a véghang a kürtből, benne volt kifejezve egy vitéz életnek dicstelen halála.

Maguk a poroszlók is elragadtatva hallgatták a bánatos hangot. E pillanatban kiszökött közülük Lehel, s amint Konrádot maga előtt látta állani, úgy sújtá főbe a nehéz kürttel, hogy egyetlen csapása alatt holtan rogyott össze.

„Te fogsz előttem menni s szolgám leendesz a másvilágon”, monda Lehel.[1]

Úgy ment a vesztőhelyre.

Máig is látszik még egy nagy törés csorbája Lehel kürtjén. Az utódok azt mondják, hogy ez akkor történt.


[1] Thuróczi. Hit volt a magyaroknál, hogy akit éltűkben megölnek, holtuk után szolgáik lesznek a másvilágon.


VisszaKezdőlapElőre