A mi asszonyunk és királyunk Mária Terézia

Huszonhárom éves volt III. Károly leánya, Mária Terézia, midőn atyja, III. Károly halála után a trónra lépett. Szépségre és lélekre nézve is igazi fejedelemnő.

Öt éve múlt, hogy fényes menyegzőjét tartá Lotharingiai Ferenccel, s Bécs városa még el sem felejté a lakodalmi pompa nagyszerű látványosságait, amidőn egyszerre elhomályosítá azoknak az emlékét a hős Savoyai Jenő temetési pompája.

A végtiszteletet tevő üdvlövések, melyek a letűnt nagy hadvezér sírja fölött eldördültek, valóban Ausztria dicsőségének búcsúhangjai valának.

Ama századokon át kimagasló hős alak nagy ember volt a magyarok között is. Nagy a felszabadításban s nagy az elnyomásban. Mint népet szeretett bennünket, mint nemzetet nem. Harcolt értünk, vérét adta értünk; de jó szót nem. Ő volt leghatározottabb ellene minden engedménynek, melyet a király az alkotmányos téren a nemzetnek tenni hajlandó volt.

Mikor a pragmatica sanctiót III. Károly nagy küzdelmek után létrehozta, mikor azt az európai nagy és kis hatalmak elfogadták (Bajorország kivételével), mikor az osztrák örökös tartományok, s Szent István koronájának országai is egymás után becikkelyezték, azt mondta a királynak a vén hadvezér: „Mind nem ér az semmit. Hagyjon örökségül a császár leányára egy kétszázezer főnyi jól rendezett hadsereget, és egy tele kincstárt, az lesz a legjobb garantiája a trónöröklésnek.”

III. Károly azonban éppen ezt a jó tanácsát nem fogadta meg leghívebb emberének. Mindenfelé háborúskodva idegen érdekekben, saját érdekei ellen, úgy szétzilálta mind a hadügyét, mind a pénzügyét az országnak, hogy mikor meghalt, az egész hadserege nem ment többre hatvanezer fegyveresnél; s a kincstárban nem volt több, mint kilencvenezer tallér.

Koronákat és kormánybotokat hagyott eleget a leányára III. Károly. A Szent István jogarán kívül az osztrák örökös tartományok, Csehország, Németalföld, Lombardia és Toscana kormánypálcái álltak rendelkezésére. Mindezeket egy fiatal nőnek kellett a kezébe venni, akinek nem volt hadserege és nem volt pénze.

Egyszerre ellene támadt fél Európa. A szerencsétlenség az a bőtermő mag, amiből maguktól teremnek az ellenségek.

A bajor Károly Albert még III. Károly életében protestált a pragmatica sanctio ellen. Az ő felfogása szerint az örökség az elsőszülött I. József leányát illeti meg a fiág kihaltával, nem a másodszülöttét, III. Károlyét. S ha a királyok csupán magán pörlekedő felek, ha az ország nem más, mint uradalom, s a benne lakó nemzetek éppen csak a földdel együtt járó hasznos armentumok, akkor még talán igaza is lehetett. Csakhogy az országok birtokát az államjog szabályozza; s a királyok perében a csatatér a törvényszék.

Másfelől meg a burkus király, II. Frigyes állt elő a maga követelésével. Neki meg Szilézia nagyobb része kellett, mivelhogy az brandenburgi birtok. Ez mindjárt az executión kezdte a processust.

S ha már osztozni kellett az árva lány birtokán, a lengyel király sem maradhatott ki belőle. Az meg már éppen Ausztriát Béccsel együtt meg Steierországot követelte magának. – Hiszen éppen ő volt az, II. Ágost király, akinek a lengyel trónon megmaradásáért folytatta III. Károly azt a szerencsétlen háborút Franciaországgal, melynek végén Lotharingiát elvesztette. Azonban a diplomatiában a háládatosságot nem ismerik.

Ekkor aztán a spanyol király is előállt: neki meg valami ócska szerződése volt, aminek az alapján Toscanára tarthatott igényt; mire nagy hirtelen sietett a szárdiniai király is beavatkozni, s nehogy a spanyol még Lombardiát is magának foglalja: inkább elveszi ő.

Csak két barátságos hatalmasság maradt Mária Terézia részén: Anglia és Holland; de azok is csak azzal a jó tanáccsal szolgáltak neki, hogy alkudjék meg az ellenségeivel.

A királyné osztrák tanácsosai maguk sem tudtak neki jobb tanáccsal szolgálni. Mindenkinek elveszett a szíve.

Csak a királyné szívében lakott férfilélek: igazi királyi lélek. Büszkén visszautasított minden alkut a burkus királlyal, s fegyverrel készült megvédeni trónját és országait. Hadseregét legelőbb is a burkus ellen küldé Sziléziába. II. Frigyes korának legnagyobb hadvezére vala: kit lehetett szembeállítani vele? Egyetlen neves hadvezére volt Ausztriának, Neiperg tábornagy; az is arról volt nevezetes, hogy török hadjáratban csúfosan tönkreverette magát: Belgrádot védelem nélkül odahagyta. Ezért mint árulót elítélték: várfogságba tették. A királynő most előhozatta Neiperget a tömlöcéből, s hadserege élére állítá. Bizonyítsa be, hogy nem áruló. Be is bizonyította, hogy nem áruló, hanem csak élhetetlen. Mollvitz mellett úgy tönkreverette a hadseregét Frigyes által, hogy alig hozott belőle vissza valamit.

Ennek a szerencsétlenségnek a hírére aztán mindenünnen rárohantak a védtelenül maradt uralkodónőre. Bajor, porosz, spanyol, szárd és lengyel, utóbb még a szász is szövetséget kötöttek ellene, s a szövetség fejévé a francia tolta fel magát. Kimondták, hogy „finis Austriae”. Se római császárság, se osztrák birodalom nem létezik többé! A nymphenburgi dacszövetségben felosztották maguk között: ami német, olasz, cseh és morva provinciája volt a királynénak, azt szétdarabolták németnek, lengyelnek, olasznak, spanyolnak, franciának. Mária Teréziának nem hagytak meg mást, mint Magyarországot. Ennek nem akadt atyafia.

Soha, amióta a világtörténet kritikáit jegyzik, ehhez hasonló nagy igazságtalanságot el nem követett a diplomatia. Senkinek semmi joga, ürügye nem volt egy uralkodót birtokaitól megfosztani: a nyíltan bevallott birtokvágy volt a háború jelszava. S ez égrekiáltó országrablás ellen senki sem emelt egy tiltakozó szót. De nemcsak a külhatalmak nem: de még azok az országok sem, amelyeknek az elhódításáról volt szó. A cseh főnemesek siettek hódolatukat a bajor királynak lábaihoz rakni, amint az fővárosukat megszállotta, s Károly Albert könnyűszerrel foglalhatta el Linzet, s már Bécs felé közelített; és a bécsiek még csak nem is gondoltak fővárosuk és uralkodójuk védelmére; úgyhogy Mária Terézia napához írt levelében keservesen panaszkodik, hogy „nem tud már helyet, ahol közeledő szülését bezárhassa”. Az országos veszedelem mellett még az anyai hivatás mindig halálveszélyes betöltése is aggasztá. Fiának, Józsefnek ágyúdörgések között adott életet.

Kisdedének látása nemhogy ellágyította volna az anyát, hanem még megerősíté a királynét. Most már nemcsak a maga, hanem a gyermeke jogait is kellett védelmeznie. Amint a betegágyat elhagyta, azonnal a védelmére gondolt, „igaz jogára és Isten segélyére támaszkodva”. Maga szoptatta a gyermekét és maga diktálta a manifesztumait.

Még volt egy országa, melyet nem rendített meg az általános földindulás: Magyarország. Összehívta a magyar országgyűlést Pozsonyba. Maga is lejött a koronázóvárosba, s ott lakott a várban, mely még akkor pompás királyi lak vala.

Elhatározá, hogy a magyar nemzet szívéhez fog szólni.

Más nemzetnek is van sok jó tulajdona: erős karja valamennyinek, ragyogó szelleme a franciának, fanatizmusa van a töröknek, bölcsessége a németnek; lángoló vére a lengyelnek, engedelmessége az orosznak; de szíve, amely magára hagy találni, csak a magyarnak van.

Ha a magyar nemzet szellemét a hideg logika irányítaná: mi lett volna természetesebb, mint az, hogy amidőn eljött az idő teljessége, amelyben Európa hatalmasságai összeszövetkeznek, hogy Ausztriát darabokra szétszaggassák, a Habsburg-uralkodócsaládot magvaszakadtnak nyilvánítsák; s amidőn csehek, németek, olaszok, illyrek mind belenyugosznak az új beosztásba, s sietnek az új uralkodó nevére transparenteket csinálni: akkor az a magyar, akinek még élénk emlékében áll a lefolyt szabadságharc, akit még nyom az a teher, amit bécsi kormányférfiak azóta folyton reá raknak, maga is a begyűrt süvege alól nézve a zivatar közeledtét, melynek az ő határain nincs mit elpusztítani, s azt kérdezze a mesemondóval: „vajon az új hódító két nyerget fog-e rám tenni?” Hiszen minden elszakított osztrák tartomány egy lánccal kevesebb lesz vala Magyarországon. S nem is késtek Ausztria ellenségei felhívásokkal kecsegtetni a magyarokat, melyekben őket szabadságaik, önállóságuk, függetlenségük felől biztosíták, ha a királyné ügyétől elfordulnak.

De a magyar nemzet nem a múlt sérelmeit, nem az anyagi érdekeit látta maga előtt; hanem csak egyedül azt az égrekiáltó igaztalanságot, amelyet a fél világ elkövet egy asszonyon, egy királynén. A magyar mindig az üldözöttnek, mindig a szorongatottnak az ügyét védte, sohasem a hatalmassal, soha a diadalmaskodóval nem szövetkezett.

Mikor Mária Terézia a pozsonyi várba bevonult fényes udvari kíséretével, a főváros utcáin végig egy üdvkiáltás fogadá: „Vivat dominus et Rex noster Maria Theresia”.

„Rex” (király) és nem „Regina” (királyné), ebben a címzésben egyeztek meg a magyar rendek, s e címet viselte mindig Mária Terézia: a németnek császárné volt, a magyaroknak „király”.


VisszaKezdőlapElőre