János főherceg hadserege teljes visszavonulásban volt már a Duna felé. Mindössze három, megritkult lovasezrede volt még, két huszár meg egy dragonyos. Eugen alkirály sarkában nyomult előre, túlnyomó lovasságával mindenütt túlszárnyalva futó ellenfelét. De már magyar földön jártak. Itt kezdődött el a magyar felkelő nemesség feladata: az elcsigázott osztrák hadseregnek lehetővé tenni a visszavonulást. Ez volt Andrássy tábornokra bízva. Volt egy insurgens lovasezrede, a veszprémi és egy gyalog zászlóalja, a Pest megyei. Rosszul fegyverzett, gyakorlatlan csapat mind a kettő. S ez a földesurak által vezényelt újonchad szembeszállt a diadalmas francia veteránezredekkel, s kicsikarta kezükből a könnyűnek hitt győzelmet.
János főherceg seregének, gyalogságával, ágyúival, társzekereivel nagy vargabetűt kellett csinálni, hogy a rendes országúton Türjéről Nagyszöllősig eljuthasson, míg a francia lovasság torony irányában vágtatott előre, hogy elvágja előle a visszavonulási terepet.
Csak egy kis folyócska állt az útjában, a Marcal. Akkora, hogy a fölébe épített malom keresztüléri. E malmon túl van Karakó helység. Azt már a francia lovasság elfoglalta.
A malomzúgó gátját a pesti insurgens gyalogság tartá megszállva, a lovasságuk a füzesben volt elrejtve. A francia lovasság tömegben rohanta meg a Marcal hídját, s az újonc insurgens csapatnak elég hideg vére volt közelre bevárni a rohamot, s akkor indítani meg ellene a gyilkos tüzelést. A lövés támasztotta zavart felhasználta az insurgens lovasság, s előrontva rejtekéből, Karakóig verte a francia lovasságot. Ezek háromszor újították meg az ostromot a híd ellen; hasonló balsikerrel. A harmadik csatánál az insurgens lovasság nem érte be a támadás visszaverésével, hanem bevágott a franciák által megszállt Karakóba, onnan is kiverte őket, s éjszakára maga ütötte ott fel a szállását.
S ezzel a vitéz ellenállással időt nyert ez a kétezernyi csapat János főherceg hadserege számára, hogy az minden nehéz poggyászával elérhetett Tüskevárra.
Másnap azonban a francia voltigeurök átgázoltak a Marcalon, s oldalban támadva meg a pesti zászlóaljat, kényszeríték azt a malomgát elhagyására.
De abból sem lett futás. Amíg a gyalogság rendben visszahúzódott a keskeny töltésen, mely a süppedékes lapályon vezetett keresztül, azalatt tizenhét Fehér megyei nemes legény szembeszállt az egész üldöző francia ezreddel. Fel van jegyezve mind valamennyinek a neve az insurrectio krónikáiban. Hadnagyuk volt Szőke György. S ez a maroknyi csapat, mint a római őskorban Horatius Cocles, fenn tudta tartani az egész hadoszlopot, míg a pestiek ágyúi megérkeztek, s végigseperték a hosszú töltést. Háromfontos ágyújuk volt: négy.
A franciáknak azonban voltak nyolcfontos ágyúik és congrève-röppentyűik; azokat játszották ki az insurgens had ellen. De ezzel sem ijesztették meg őket, csak a kedvüket rontották el. Előre!, hangzott a vezényszó, s azzal a veszprémi lovasság, vezérével, Zichy Ferenc gróffal az élén, szembetámadt a francia lovasságra, s azt a töltésről a mocsárba szorította. Erre két új chasseur csapat rohant előre, s a veszprémieket oldalba fogta. Zichy Ferenc maga is körül lett kerítve, bár közvitézei mesés hősiességgel harcoltak körülötte. E válságos pillanatban érkezett oda a Fehér megyei lovas nemesség Salamon Mihály ezredesétől vezetve, s az meg a chasseuröknek a hátába csapott. Ez volt az igazi francia négyes. Itt már aztán szakasz szakasz ellen, ember ember ellen harcolt.
Ezalatt egy francia dragonyosezred két zászlóalj lövésszel és voltigeurrel a nagykamondi erdőt megkerülve az insurgens had háta mögé iparkodott kerülni. Azonban a pesti gyalogzászlóalj minden vezényparancs nélkül, csupán a maga eszétól, jónak látta az erdő szélében levő irányt elfoglalni, s annak a sűrűjéből oly gyilkos tüzeléssel fogadta a közeledőket, hogy azok futvást menekültek vissza.
Végre maga a dandárvezér, Andrássy tartaléklovasság élére állva, e kiáltással: Ne hagyjuk magunkat, nemes barátaim!, az ellenségre veti magát, elfoglalt ágyúit visszafoglalja, s késő éjszakára kényszeríti a franciákat a visszavonulásra.
Két óráig tartott ez a harc, ágyúval, puskával, karddal és szuronnyal, gyalog és lóháton. Ez volt a magyar insurgensek első tűzkeresztsége június 9-én és 10-én. Így írják ezt le a német hivatalos haditudósítások s az érdemrendosztó császári királyi bizottság jelentései.
S ez csak az előjáték volt.
Másnap, június 11-én Macdonald francia tábornok kilenc hadosztály lovasságával átkelt a Marcalon. János főherceg serege Pápától vonult fel a téti úton. Ezt az útszorost megvédeni lett újból nemesi fölkelő sereg föladata. Ismét Andrássy volt a vezér. A hosszú jegenyesorral szegélyezett pápai utat védte a pesti insurgens lovasezred egy lovas üteggel és hat kompánia Alvinczy-gyalogsággal. Déltől estig fel tudták tartani az ellenség rohamát, akkor aztán parancsot kaptak a visszavonulásra. Szép rendben előreeresztették az ágyúkat, azután a gyalogságot. Utoljára vonult el a lovasság svadronyonként.
Az utolsó svadrony zászlótartója volt Hunyady József. Ez, mikor már látta, hogy az egész dandár elvonult, arra a gondolatra jött, hogy egy merész csapással biztosítja társai számára az utat. Kezébe ragadta az ezred zászlóját, s a maga kétszáz vitézével közérontott az ellenségnek, mely a Tapolca vizén átvezető magas kőhidat elfoglalva tartá. A kis csapat kapitánya volt Hegedüs, hadnagya Mayerffy, mindkettő a zászló mellett.
S itt, ezen a kőhídon fejlődött azután ki egyike azoknak a viadaloknak, aminőknek mását csak a hőskölteményekben találjuk. A szűk híd mellvédjén keresztül hullottak bele a harcoló lovasok, kik egy zilált tömegbe szorultak össze, a mély malomtóba, ahonnan aztán, ha insurgens volt a vízbe esett, egy hosszú alabárddal halászta ki őket a jó Ferenczy János, akit forró hideglelésben hagytak hátra az ispotályban, de aki az ágyúszóra kiugrott az ágyából, s nem találva egyéb fegyvert, mint az éji őr alabárdját, azzal rohant a csatába. Ott aztán az alabárdjával levert egy chasseurt a lováról, és annak a lovával, fegyverzetével csatlakozott nemes atyafiaihoz. Érdemrendet is kapott. De ami a legjobb, a hideglelés is elhagyta ettől a harci hévtől.
A legfényesebb jellemvonása volt az insurrectionalis hadviselésnek az az egymáshoz tartozás, a bajtársi ragaszkodás. Két, három, négy testvér volt egy-egy csapatnál; keresztapa a keresztfiával. Azok egymást védték, el nem hagyták; ha egy fogságba esett közülük, azt ott nem hagyták, visszamentek érte. Kivágták az ellenség kezéből. A haditudósítások egész gyűjteményét tartalmazzák az ilyen eseteknek. A három napig tartó csatában, hol férfi férfi ellen verekedett, csupán csak egy foglyot vesztettek az insurgensek, de estére az is visszakerült, s nem is gyalog, de lóháton, s volt annyi esze, hogy a legjobbik lovát válassza ki a franciának.
S nemcsak a közvitézek tették meg azt a hősi peteket, hogy körülfogott kapitányukat kivágták az ellenség közül, de megtörtént Pápa alatt, hogy a kapitány mentette meg a közvitézét, aki alól a lovát kilőtték, s felkapva azt nyergébe, elhozta a csatából.
A pápai ütközet a hídon végbement tusa után azzal végződött, hogy a magyar fölkelő sereg megtartotta a kálváriahegyi állását, s azalatt János főherceg serege előresiethetett Győr felé, József nádor seregével egyesülni; Eugen alkirály összes hadaival szemben az I. pesti, a VIII. zalai, a veszprémi és komáromi insurgens gyalogság, s a Veszprém, Bars, Sopron, Zala és Vas megyei lovas fölkelő ezredek álltak szemben.
S hogy milyen rendben történt a visszavonulásuk, arra egy igen szép adatot találunk följegyezve.
Egy francia lovas hadosztag sebes rohamban vágtatott az insurgensek utóhada után, melyet a veszprémi őrnagyi osztag képezett. Erre a veszprémi lovasság visszafordult, s mozdulatlanul állt, mint a fal, úgy várta be az ellent. Az vágtatva jött felé. A veszprémiek csak álltak, kardjukat csípőjükhöz szorítva. Erre a francia főtiszt is halt-ot kiáltott a maga vitézeinek, s aztán nézett egy ideig egymással farkasszemet a két csapat. Akkor a francia tiszt szalutált kardjával: Bravo, camarade!, visszafordította a csapatját, s aztán mentek csendesen keletnek, nyugatnak. Noblesse oblige!