A karakói és a pápai napok

János főherceg hadserege teljes visszavonulásban volt már a Duna felé. Mindössze három, megritkult lovasezrede volt még, két huszár meg egy dragonyos. Eugen alkirály sarkában nyomult előre, túlnyomó lovasságával mindenütt túlszárnyalva futó ellenfelét. – De már magyar földön jártak. – Itt kezdődött el a magyar felkelő nemesség feladata: az elcsigázott osztrák hadseregnek lehetővé tenni a visszavonulást. – Ez volt Andrássy tábornokra bízva. Volt egy insurgens lovasezrede, a veszprémi és egy gyalog zászlóalja, a Pest megyei. Rosszul fegyverzett, gyakorlatlan csapat mind a kettő. S ez a földesurak által vezényelt újonchad szembeszállt a diadalmas francia veteránezredekkel, s kicsikarta kezükből a könnyűnek hitt győzelmet.

János főherceg seregének, gyalogságával, ágyúival, társzekereivel nagy vargabetűt kellett csinálni, hogy a rendes országúton Türjéről Nagyszöllősig eljuthasson, míg a francia lovasság torony irányában vágtatott előre, hogy elvágja előle a visszavonulási terepet.

Csak egy kis folyócska állt az útjában, a Marcal. Akkora, hogy a fölébe épített malom keresztüléri. E malmon túl van Karakó helység. Azt már a francia lovasság elfoglalta.

A malomzúgó gátját a pesti insurgens gyalogság tartá megszállva, a lovasságuk a füzesben volt elrejtve. A francia lovasság tömegben rohanta meg a Marcal hídját, s az újonc insurgens csapatnak elég hideg vére volt közelre bevárni a rohamot, s akkor indítani meg ellene a gyilkos tüzelést. A lövés támasztotta zavart felhasználta az insurgens lovasság, s előrontva rejtekéből, Karakóig verte a francia lovasságot. Ezek háromszor újították meg az ostromot a híd ellen; hasonló balsikerrel. A harmadik csatánál az insurgens lovasság nem érte be a támadás visszaverésével, hanem bevágott a franciák által megszállt Karakóba, onnan is kiverte őket, s éjszakára maga ütötte ott fel a szállását.

S ezzel a vitéz ellenállással időt nyert ez a kétezernyi csapat János főherceg hadserege számára, hogy az minden nehéz poggyászával elérhetett Tüskevárra.

Másnap azonban a francia voltigeurök átgázoltak a Marcalon, s oldalban támadva meg a pesti zászlóaljat, kényszeríték azt a malomgát elhagyására.

De abból sem lett futás. Amíg a gyalogság rendben visszahúzódott a keskeny töltésen, mely a süppedékes lapályon vezetett keresztül, azalatt tizenhét Fehér megyei nemes legény szembeszállt az egész üldöző francia ezreddel. Fel van jegyezve mind valamennyinek a neve az insurrectio krónikáiban. Hadnagyuk volt Szőke György. S ez a maroknyi csapat, mint a római őskorban Horatius Cocles, fenn tudta tartani az egész hadoszlopot, míg a pestiek ágyúi megérkeztek, s végigseperték a hosszú töltést. Háromfontos ágyújuk volt: négy.

A franciáknak azonban voltak nyolcfontos ágyúik és congrève-röppentyűik; azokat játszották ki az insurgens had ellen. De ezzel sem ijesztették meg őket, csak a kedvüket rontották el. „Előre!”, hangzott a vezényszó, s azzal a veszprémi lovasság, vezérével, Zichy Ferenc gróffal az élén, szembetámadt a francia lovasságra, s azt a töltésről a mocsárba szorította. Erre két új chasseur csapat rohant előre, s a veszprémieket oldalba fogta. Zichy Ferenc maga is körül lett kerítve, bár közvitézei mesés hősiességgel harcoltak körülötte. E válságos pillanatban érkezett oda a Fehér megyei lovas nemesség Salamon Mihály ezredesétől vezetve, s az meg a chasseuröknek a hátába csapott. Ez volt az igazi „francia négyes”. – Itt már aztán szakasz szakasz ellen, ember ember ellen harcolt.

Ezalatt egy francia dragonyosezred két zászlóalj lövésszel és voltigeurrel a nagykamondi erdőt megkerülve az insurgens had háta mögé iparkodott kerülni. Azonban a pesti gyalogzászlóalj minden vezényparancs nélkül, csupán a maga eszétól, jónak látta az erdő szélében levő irányt elfoglalni, s annak a sűrűjéből oly gyilkos tüzeléssel fogadta a közeledőket, hogy azok futvást menekültek vissza.

Végre maga a dandárvezér, Andrássy tartaléklovasság élére állva, e kiáltással: „Ne hagyjuk magunkat, nemes barátaim!”, az ellenségre veti magát, elfoglalt ágyúit visszafoglalja, s késő éjszakára kényszeríti a franciákat a visszavonulásra.

Két óráig tartott ez a harc, ágyúval, puskával, karddal és szuronnyal, gyalog és lóháton. Ez volt a magyar insurgensek első tűzkeresztsége június 9-én és 10-én. – Így írják ezt le a német hivatalos haditudósítások s az érdemrendosztó császári királyi bizottság jelentései.

S ez csak az előjáték volt.

Másnap, június 11-én Macdonald francia tábornok kilenc hadosztály lovasságával átkelt a Marcalon. János főherceg serege Pápától vonult fel a téti úton. Ezt az útszorost megvédeni lett újból nemesi fölkelő sereg föladata. Ismét Andrássy volt a vezér. A hosszú jegenyesorral szegélyezett pápai utat védte a pesti insurgens lovasezred egy lovas üteggel és hat kompánia Alvinczy-gyalogsággal. Déltől estig fel tudták tartani az ellenség rohamát, akkor aztán parancsot kaptak a visszavonulásra. Szép rendben előreeresztették az ágyúkat, azután a gyalogságot. Utoljára vonult el a lovasság svadronyonként.

Az utolsó svadrony zászlótartója volt Hunyady József. Ez, mikor már látta, hogy az egész dandár elvonult, arra a gondolatra jött, hogy egy merész csapással biztosítja társai számára az utat. Kezébe ragadta az ezred zászlóját, s a maga kétszáz vitézével közérontott az ellenségnek, mely a Tapolca vizén átvezető magas kőhidat elfoglalva tartá. A kis csapat kapitánya volt Hegedüs, hadnagya Mayerffy, mindkettő a zászló mellett.

S itt, ezen a kőhídon fejlődött azután ki egyike azoknak a viadaloknak, aminőknek mását csak a hőskölteményekben találjuk. A szűk híd mellvédjén keresztül hullottak bele a harcoló lovasok, kik egy zilált tömegbe szorultak össze, a mély malomtóba, ahonnan aztán, ha insurgens volt a vízbe esett, egy hosszú alabárddal halászta ki őket a jó „Ferenczy János”, akit forró hideglelésben hagytak hátra az ispotályban, de aki az ágyúszóra kiugrott az ágyából, s nem találva egyéb fegyvert, mint az éji őr alabárdját, azzal rohant a csatába. Ott aztán az alabárdjával levert egy chasseurt a lováról, és annak a lovával, fegyverzetével csatlakozott nemes atyafiaihoz. Érdemrendet is kapott. De ami a legjobb, a hideglelés is elhagyta ettől a harci hévtől.

A legfényesebb jellemvonása volt az insurrectionalis hadviselésnek az az egymáshoz tartozás, a bajtársi ragaszkodás. Két, három, négy testvér volt egy-egy csapatnál; keresztapa a keresztfiával. Azok egymást védték, el nem hagyták; ha egy fogságba esett közülük, azt ott nem hagyták, visszamentek érte. Kivágták az ellenség kezéből. A haditudósítások egész gyűjteményét tartalmazzák az ilyen eseteknek. A három napig tartó csatában, hol férfi férfi ellen verekedett, csupán csak egy foglyot vesztettek az insurgensek, de estére az is visszakerült, s nem is gyalog, de lóháton, s volt annyi esze, hogy a legjobbik lovát válassza ki a franciának.

S nemcsak a közvitézek tették meg azt a hősi peteket, hogy körülfogott kapitányukat kivágták az ellenség közül, de megtörtént Pápa alatt, hogy a kapitány mentette meg a közvitézét, aki alól a lovát kilőtték, s felkapva azt nyergébe, elhozta a csatából.

A pápai ütközet a hídon végbement tusa után azzal végződött, hogy a magyar fölkelő sereg megtartotta a kálváriahegyi állását, s azalatt János főherceg serege előresiethetett Győr felé, József nádor seregével egyesülni; Eugen alkirály összes hadaival szemben az I. pesti, a VIII. zalai, a veszprémi és komáromi insurgens gyalogság, s a Veszprém, Bars, Sopron, Zala és Vas megyei lovas fölkelő ezredek álltak szemben.

S hogy milyen rendben történt a visszavonulásuk, arra egy igen szép adatot találunk följegyezve.

Egy francia lovas hadosztag sebes rohamban vágtatott az insurgensek utóhada után, melyet a veszprémi őrnagyi osztag képezett. Erre a veszprémi lovasság visszafordult, s mozdulatlanul állt, mint a fal, úgy várta be az ellent. Az vágtatva jött felé. A veszprémiek csak álltak, kardjukat csípőjükhöz szorítva. Erre a francia főtiszt is „halt”-ot kiáltott a maga vitézeinek, s aztán nézett egy ideig egymással farkasszemet a két csapat. Akkor a francia tiszt szalutált kardjával: „Bravo, camarade!”, visszafordította a csapatját, s aztán mentek csendesen keletnek, nyugatnak. „Noblesse oblige!”


VisszaKezdőlapElőre