Meskó körútja

Egyike a legbámulatosabb harci tényeknek volt az a fegyverút, melyet Meskó dandárvezér tett meg a győri ütközet után.

Későn kapta meg a Nugent tábornagy parancsát, hogy hagyja el az abdai sáncokat és siessen csatlakozni a győri táborhoz. Ennek a mozdulatnak a gyorsítását még az is gátolta, hogy most már ő is meg volt támadva Napóleon főseregének ellene küldött lovassága és lóhátas gránátosai által. Elvonultában folyton kellett védelmeznie a közrevett gyalogságát.

Mikor aztán Győr alá megérkezett, már akkor teljes visszavonulásban volt a magyar insurgens had János főherceg seregével, s Meskó dandára maga előtt találta az alkirály egész harmincezer főnyi győztes táborát: oldalában volt Marullas lovasdandára, s háta mögött a Duna. Győrbe sem vonulhatott már be többé.

Ily helyzetben a rendes tudományú hadvezér le szokta rakni a fegyvert. Az alkirály felszólítá Meskót a capitulatióra.

Meskó tagadó választ adott. Erre aztán a franciák egészen körülzárták, s arra számítottak, hogy Meskó a dunai hajókon és malmokon fogja megkísérteni az átkelést a keskeny Duna-ágon át a Csallóközbe. Voltak üldöző hajóik, ágyúkkal ellátva.

De Meskónak alvezéreivel megállapított terve nem ez az egyedül lehetőnek kínálkozó menekülési út volt; hanem egy másik, amely képtelenség. Keresztültörni az ellenség harcvonalán, s aztán egy óriási vargabetűvel körülkerülni az ellenséges tábort, s úgy jutni el Komáromba a derékhadhoz.

Ezt a tervét tudatta is a nádorral. Az üzenetvivés is egy hőstett volt. Széchenyi Pál gróf vállalkozott rá. Egy sandolinon, egyedül indult el az éj sötétjében a Dunán Komárom felé, a franciáktól megszállt partok alatt végig, üldöztetve naszádosok, lövetve előőrsök által; de szerencsésen megérkezett a nádorhoz.

Az éj beálltával Meskó tutajokból hidat veretett a Rábcán keresztül, s elöl-hátul a lovasságát és az ágyúit, középette a gyalogságát menesztve, átmenekült észrevétlenül. Akkor felgyújtatta maga után a hidat.

Az ellenség csak akkor vette észre, hogy a körülfogott dandár arra tört magának utat, amerre senki sem hitte.

A Rábca nem olyan nagy víz, hogy azon Marullas lovassága át ne gázolhatott volna. Ez már déltájban utolérte a menekülő insurgens dandárt. Azonban a bácskai lovasok (jobbadán bunyevác nemesek) Garnika és Szucsics vezéreik alatt visszaverték a támadást. Másnap Kiscellnél ismét rajtuk csapott Marullas, s reggeltől délig folytonos csatározás közben folyt a visszavonulás. A Marcal vidéke tele van apró patakokkal, amik vizenyős sömlyéket támasztanak a lapály mentén, s apró hidak vezetnek a vizeken át. A bácskai ezred minden hidacskánál megállt a francia lovassággal verekedni, míg a gyalogezredek meg az ágyúk a hídon átdöcögtek; a harc alatt Zirchich mérnök felgyújtatta a hidakat.

A gyalogságnak azalatt egyórai pihenése sem volt: a nemes urak kordováncsizmái leszakadtak a lábaikról, mezítláb kellett továbbmasírozni. Forró nyári nap volt: epedve vágyott mindenki a Marcal túlsó partján kezdődő rengeteg erdők árnyéka után. Előbb azonban át kellett vádolni a kiscelli hídon, s itt újra kezdődött a hősi harc a híd birtokáért. Meskó két ágyút és két haubicot állított fel a híd mögött, és a bácskaiakkal, akiket most már Keglevich vezetett, végső erőfeszítéssel küzdött a túlnyomó erő ellen, amíg gyalogsága, két másik ágyúval s a turóci lovasezreddel a falun átvonul, s az erdőt eléri.

Ez megtörtént, de a menekülőkre ott várt a nagyobb veszedelem. Az alkirály seregének egy lovasságból és gyalogosokból összeállított dandára vonult a Marcal jobb partján előre, hogy Meskóéknak útját állja, s az insurgens had az erdei útba érve, egyenesen ennek a torkába futott bele.

A hátban üldöző Marullastól csupa ravasz taktika volt, hogy nem fejtette ki egész erejét a menekülők ellen: időt akart nyerni az eléjük kerülő dandár számára. „Rendes” hadsereg okvetlenül ottveszett volna ebben az ügyesen elkészített kelepcében. Hanem ezek magyar insurgensek voltak.

A meglepetés első pillanatában a turóci lovas előhad meghátrált, a gyalogság nem bírt hadrendbe sorakozni, s futott rendetlenül az erdőnek: a tüzérség alig tehetett három-négy kartácslövést a francia lovasság ellen, már körül volt véve. – Ebben a válságos pillanatban érkezett meg a pozsonyi lovas nemesség, élén Eszterházy János gróffal.

Ez a roham volt az insurrectiót jellemző hőstettek legfényesebbike. Egyhuzamban szét volt verve, vagy lekaszabolva a támadó francia lovasság; kétszáz lovas chasseur tizenkét tiszttel foglyul ejtve, az ágyúk visszafoglalva, s ismét az ellenségnek fordítva. Azzal a pozsonyiak a hátul felvonuló francia gyalogságnak fordultak – egyhujjában szétszórták valamennyit, s most már az menekült az irtványok közé, ahol az insurgens gyalogságban aztán emberére talált.

S a pozsonyi ezrednek még ez sem volt elég. Most már vágtatott előre a kinyitott országúton. Utolérte azt a francia csapatot, mely a Győrnél foglyul ejtett rendes katonákat kísérte, a Strassoldo-, Eszterházy- és Saint Julien-ezredből valókat meg a stájer honvédeket, köztük harminchat törzstisztet. A pozsonyi ezred a franciákat elfogja, s a foglyokat kiszabadítja. Azzal még tovább rohan az ellenség uralta terepen: meglep egy társzekérvonatot, mely puskát, kenyeret, bort és ami a legbecsesebb: csizmát szállít a francia hadsereg számára. Azt is martalékul ejti, s ekkor aztán a kimentett foglyokat az ellenség fegyvereivel, a saját gyalogságát az ellenség csizmáival ellátva: kétszeressé nőtt haderővel letelepszik az ellenségtől elfoglalt gyepre, s ott annak a saját proviantjával megvendégeli az insurgensek dandárát. Mikor aztán kedvére kipihente magát, szép dob- és trombitaszóval tovább ballagott a csatákban megnőtt dandár, közbül fogva az elfogott franciák századait. – Nem is háborgatta azután őket ez úton senki egész Keszthelyig, a Balaton déli végéig.

Ott rábukkantak Chasteler tábornokra, aki a tiroli hadseregével folyvást az ellenséget kereste. Mondták neki, hogy ők most rá tudják vezetni: itt van az a Bakonyon és Vértesen túl; Komáromot őrzi. Meskó és Chasteler serege egyesülten nagy fordulatot adhat a hadjáratnak, ha most egyszerre a hátába támad. – De Chasteler tábornok mint rendes stratéga, azt mondá, hogy ilyen bolondságot nem cselekszik, hogy háromszoros erejű ellenségen törjön keresztül.

Akkor aztán Meskó azt mondá, hogy megteszi hát ő egyedül a maga insurgens dandárával. S amit kimondott, azt meg is tette.

Három nap kellett Meskónak, hogy Győrtől Keszthelyig lehozza a dandárát; de két hét kellett hozzá, amíg a Balaton túlsó oldalára átkerülve visszafelé megtette az utat Komáromig – Chasteler tábornok segítsége nélkül. Minden városnál, minden falunál csatát állva, hatoltak folyvást előre, míg végre a komáromi úton szemközt jött rájuk Gosztonyi két lovasezredével, a pestiekkel és a veszprémiekkel. Újszőnynél maga József nádor jött ki eléjük, fényes kíséretével, s forró üdvözlettel fogadva a hősök dandárát, maga állt a hősök elé, s úgy vezette táborhelyére, ágyúk dörgése, harangok zúgása mellett, az elrongyollott, összevagdalt, sárral-vérrel belepett, de megkoszorúzott sereget. A Szent András temploma küszöbén pedig az ország hercegprímása fogadta a hős dandárt, főpásztori áldását adva reá.

Ilyen volt a magyar insurgens sereg: az a kicsúfolt, szégyenszemmel emlegetett „utolsó” nemesi fölkelés.

Néhány nap múlva negyvennégy svadron nemesi fölkelő lovasság volt összpontosítva a csallóközi rónán, Böös falu körül.

József nádor e sereghez a következő napiparancsot intézte:

„Vitézek! Ma visszanyerjük zászlóink csorbított jó hírét.”

Azok vivátot kiáltottak rá: azt hitték, az ellenség elé viszik őket.

Ahelyett a király jött eléjük. Egész fényes táborkara élén.

S ott az uralkodó maga hadszemlét tartott fölöttük; bemutattatá magának a hősök kitűnőbbjeit, megdicsérte, érdemrendekkel díszíté őket, s dúsan megvendégelte és napiparancsában magasztalásokkal halmozá el az egész insurrectiót.

A király maga tépte le zászlóikról a szégyen fátyolát, s maga tűzte fel helyébe a babérkoszorút.

És erről mind nem tudott meg a világ semmit!

Az a hatalmas titkos bécsi kéz még abba a hiteles okmányba is bele tudott nyúlni, mely a király számára a nádor parancsából íratott, s ahol ezek a sorok állnak Kisfaludy Sándor hadinaplójában:

„A császár és király a felvonulás gyorsaságán, a tömegek átalakulásán, a fennálló renden elbámult, s benső megelégedését nyilvánítá.”

Az utána következő sorok veres irallal keresztül vannak húzva.

„És azt mondá, hogy a nemesi felkelő sereget egészen másformának találta, mint amilyennek előtte lefestették; s most már megtudta azt is, hogy Győr alatt a fiak atyáik példája szerint harcoltak.”

Még a király szavai is alá voltak vetve a censurának! A censura volt az, ami a classicus korban a „fátum”, aminek még az istenek is meg kellett hogy hódoljanak.

Ezzel a nemesi fölkelő sereggel János főherceg újból rendezett hadserege tekintélyes haderővé nőtt meg.

Ha a wagrami ütközet napján Meskó lett volna János főherceg táborkari főnöke, a nagy korzikait aligha utol nem érte volna már ez évben a waterlooi fátum, Így azonban annak a végzetnek kellett teljesülni, hogy a lanyha vezénylet miatt, János főherceg hatalmas serege két órával elkésve érkezett meg az ütközet után, mikor már Károly főherceg – nem megverve, de csatát vesztve visszavonulóban volt.

És ezzel a magyar nemesség elveszté a kész babérait; a császárkirály pedig elveszté birodalmának négyezer négyszögmérföldnyi területét.

És akkor még kétszázezer főnyi harcra kész hadseregünk állt egy csatavonalban a nem erősebb ellenfél előtt.

Az osztrák politikusok inkább az ellenségnek nyújtottak kezet, mint a magyarnak. A győztes Napóleonnak a béke díjában még a császár-király leányának a kezét is odaadták.


VisszaKezdőlapElőre