Szent László

Rendkívüli jelenetek imádatot keltenek a népben, kivált ha e jelenetek a legmagasabb helyről, a trónról jönnek.

Ily imádott tünemény volt László király a magyarok előtt.

Ki ellenségeit mindig legyőzte s azoknak mindig megbocsátott – ki soha igazságtalan csatát nem kezdett s az igazságosat el nem vesztette –, kinek trónja előtt császárok és pápák állottak mint peres felek, ítéletét kérve, s ki igazságos volt ítéleteiben császárok, pápák és koldusok iránt egyenlően – kinél mindig pártolásra talált az üldözött, bosszulóra a vétkező, s kinek minden léptét valami glórianemű csodás biztosság kísérte.

Számára a szent nevet nem népköltötte csodatételek szerezték, a legegyszerűbb lélekfönség volt az, melynek nyilatkozatai előtt megtört a kisebb alakok térde.

Még máig is megtartá minden emlékül fennmaradt tette, szava azon aranyfényt, mit a nemesség és igazság kölcsönözhet csak a legnagyobb tetteknek is.

Máig is emlékezhetik a nagy német nemzet azon mondatára a magyar királynak, mellyel egyik pártnak a másik ellen őt a német császári trónra hívó követeit elbocsátá:

„Ura van Németországnak elég; császár is elég volna neki egy; hanem összetartás az, amire szüksége van.”

Szent László mondta ezt ezelőtt nyolc századdal a német nemzetnek, és még most is igaza van.

Máig is emlékezhetik a magyar nemzet Szent Lászlónak a Temes melletti győzelmére, mert e győzelem emléke nem egy nagy sírhalom, hova a legyőzött ellenség el van temetve, hanem egy nagy élő népfaj, a derék kunok faja, kik egykor fegyverrel rontottak e hazára, s kiket László legyőzött s belőlük édestestvéreket szerzett a magyar nemzetnek.[1]

Az imádó nép csodákkal rajzolá tele a szent király történetét, angyalok szálltak le hozzá, jövendőt jósolva honának; mikor serege éhezett, önként jöttek elé seregestül a vad bölények és szarvasok csordái, s ha megszomjuhozott, forrás fakadt kardja érintésére a sziklából; egy nagyváradi monda szerint a püspökfürdő gyógyerejű patakja is Szent László paripája nyomából eredt. Az üldözött ellenség által elhányt arany és gyöngy kaviccsá vált az üldöző magyarok szemei előtt a vezér tekintetére[2], s ha háromannyi volt is az ellenség, futnia kellett, midőn a sérthetetlen király kezébe ragadta a veres zászlót, s maga népe előtt nyargalva, soraira rontott.[3]


[1] Először Kapolcs vezér alatt törtek be a kunok Erdély felől, másodszor a Duna felől Ákos alatt; László mindkétszer személyesen csatázott velük.

[2] Erdélyben, a Királyhágón átvivő országút mentében ma is láthatók egész rétegekben ezek a pénz alakú kövek, amelyek egyébiránt a nummulites csiga kövületei.

[3] Azon csodák közül, mikkel e nemzeti szentet a nép fölékesíté, koporsójának is jutott egy. Midőn azt éppen Nagyváradra vitték, egy gróf és egy nemes pereltek egy ezüstkehely felett; a nemes azt állítá, hogy a királytól kapta a kelyhet ajándékba, a gróf, hogy őtőle lopta. A bíró azt ítélte rájuk, hogy tegyék a kelyhet a király koporsójára s onnan vegye el, ki azt sajátjának hiszi. A gróf, amint hozzányúlt, ájultan rogyott a földre, míg a nemes bántatlanul vette kézhez tulajdonát a szent koporsóról. Ez a monda Szent László koporsójáról.


VisszaKezdőlapElőre