Veszélyes rokonok

Mikor a föld egyik felén dél van, a másik felén akkor van éjszaka. Ily földforgása van a népek történetének is: mikor az egyik ragyogásra emelkedik, a másik akkor süllyed enyészete homályába.

S különös tanulság a históriából, hogy a sors nem tűr egyszerre két nagy népet a földön.

Mikor Görögország fényre emelkedett, az assyri birodalom akkor enyészett el. Mikor Róma nagyszerűsége nőtt, Görögországé akkor hanyatlott. Mikor Byzanc fénye új napsugarakat vetett a világra, Róma dicsősége akkor hamvadozott, s mikor a két napkeleti rokonfaj, a magyar és török két világrészben egyszer uralkodóvá küzdte fel magát, a byzanci császárság akkor roskadt össze.

Csodálatosak a sors kezének írásai, aki azokat ismeri! Mint kelle e két harcos, hatalmas nemzetnek, a magyarnak és töröknek a föld egy pontján éppen úgy összetalálkozniuk: hogy éppen egymásnak útjában legyenek, s szent fanatizmusukban egymás harci erejét kölcsönösen fölemésszék.

Midőn Nagy Lajos ült a magyar trónon, az Úzok fajából támadt ozman nemzet akkor lépett először Európa földjére. Két császára volt akkor Görögországnak, ha az egyik a trónra ült, a másik elűzte onnan. Ereje egyiknek sem volt harcolni, a görög nép fáradt volt már és erkölcsvesztett. Mindenik idegen harcosokat hozott vetélytársa ellen. Egyik a szerb cárt hívta segítségül, a másik az ozman emírt. Orkán emír megjelent Kantakuzénus hívására, s Paleologus császár seregeit szétverte, városait elfoglalá, s az elfoglalt földdarabnak új nevet adott: „Rum Eli”.

A vészidéző Kantakuzén aztán letűnt a harcok színteréről, barát lett, elmúlt; de az ozmán ottmaradt az elfoglalt földön, s Orkán fia, Murat alatt már fővárosa is volt Rumélinak: „Adrinápoly”.

A civakodó görögök ekkor rettentek meg a felidézett démontól, mely törpe harcaik közepette óriási erővel jelent meg, győztesnek és legyőzöttnek egyiránt ijedelemül.

A pillanat szenvedélye elnémult a megsemmisítéssel fenyegető vész közeledtére. Az új ellenség legelső föllépése bebizonyítá a görögöknek: hogy erejük nincs többé a tért foglalt ozmanokat országukból kiverni.

Egy kétségbeesett végeszköz látszott még megmentésükre. A katholicizmus, mely ellen annyi véres harcot vívtak, volt egyetlen menedékük most, melyhez folyamodniuk kelle. Paleolog császár rémülten futott Rómába, s az egész nem egyesült néppel együtt a római egyházba fölvétetésért könyörgött, s a Szent Péter templomában ünnepélyesen leesküvé mindazon dogmákat, miknek kisszerű szőrszálhasogatásai annyi emberéletbe s annyi népboldogságba kerülő szakadást okoztak.

A pápa ekkor fölszólítá Lajost, hogy siessen a görögök védelmére, az ozman foglalókat kiűzni a hívők földjéről.

Lajos soha sem tőn eleget a felszólításnak.

Érzé talán: – hogy úgyis eljönnek az idők, midőn e két nemzet határai egymással összeérnek, akkor aztán nem lesz megpihenés a harctól.

Ismeré talán azt a hatalmas ifjú nemzetet, melynek fanatizmusával, vitézségével megküzdeni egész erejére leende szükség, s még akkor is kétség maradott volna: hogy melyik győzi le a másikat?

Nem bízott tán a görögökben? A görög szövetség soha sem volt kedves a magyar előtt. S mily kimerült, mily szétszaggatott nép volt ez akkor!

Vagy tán messzebblátó lélek tartóztatá vissza oly harc megkezdésétől, melynek végét az unokák unokái sem fogják szakíthatni többé, anélkül, hogy kezdetéből valami jót remélhetnének?

Ez időben egyedül a magyar királynak volt hatalma az ozman ellen támadólag fölléphetni. Ha tették volna apáink, akkor most egészen más alakja van a világnak, de hogy nem tették, bölcs emberek voltak.

Csak Magyarországon lehetett megalkotni Magyarországot: de nem a Balkán-félszigeten.


VisszaKezdőlapElőre