XLII. FEJEZET
Jó Török Bálint

„No, de most már gyere sorra, Debrecen!”

János király nagyon jól emlékezett rá, hogy Junisz bégnek a megjelenése éppen abban a kegyes szándékában rekeszté vala meg, hogy a debreceni refraktáriusokat a barátelűzésért s a schizmatikusok számára elkobzott kolostor sakrilégiuma miatt méltón megfenyítse. Hogy ebből a nagy veszedelemből ily csodálatos módon megszabadult, első kötelességének tartá a debrecenieken példát szolgáltatni; hogy abból azután az egész Alföld tanulhasson.

Egy kicsit Fráter Györgynek a truccára is tette. Ez az ember olyan fennyen hordja az orrát, mintha neki lett volna benne része, hogy ez a nagy veszedelem elfordult a király fejéről. Ahelyett, hogy a dioecesise dolgai után látna, minduntalan a magas diplomáciába ártja magát; a békepontozatokat s a bécsi követek eljárását kritizálja. Holott neki állott volna kötelességében az eliminált barátokat visszahelyezni az elvett kolostorukba. Hanem hát Fráter György neheztel ezekre a jámbor barátokra, amiért ezek olyan vendégszeretők voltak. Hogy a király is őhozzájuk szokott szállni. (Ne szóljunk „Kardosné” asszonyrul.) A királytól irigyelte ezt az ártatlan kedvtöltését. Pedig hát azok igen derék, hűséges barátok voltak. Azok bezzeg nem hirdették ki a kathedrából VII. Kelemen pápa bulláját, melyben Zápolya Jánost exkommunikálja, amiért Szolimánnal szövetkezett, mint ahogy kihirdette az apátplébánus Debrecenben a nagytemplomban.

Azért nem is szólt semmit az egész debreceni dologrul Fráter Györgynek; hanem amint megtudá, hogy Laszkó Jeromos átnyergelt a Ferdinánd-pártiakhoz: visszavonta a donációt, s megtette új hívét, Enyingi Török Bálintot Debrecen földesurává. Ezt azután, kellő instrukciókkal ellátva, megfelelő fegyveres erővel elküldé Debrecenbe. „Majd ráncba szedi jó Török Bálint cívis uraimékat.”

A derék hadvezér, régibb csatatéri szokása szerint, saját szeme és füle észlelete után igyekezett megismerni az ellenséget. S ezen a nyomon járva, mindjárt a megérkezése után első dolga az volt, hogy az új hit követőinek a gyülekezetét felkeresse.

Éppen nagypéntek napja volt, amidőn Debrecenben széttekinte. Ez a kálvinistáknál nagy ünnep volt mindig, míg a pápisták, bevett szokás szerint, aznap meszelik a házak elejét.

Török Bálint tehát elment a kolostorbul alakított kálvinista templomba, ahol igen nagy tisztelettel fogadták. Kurátorok, presbiterek eléje jöttek, bevezették, s az első padba beültették. Azután zsoltárt énekeltek; maguk a hívek, hármóniás zengedezéssel, s annak a zsoltárnak igazán szép volt a tartalma is, a dallama is, úgyhogy jó Török Bálint egyszer csak azon vette észre, hogy a zsolozsma őt magát is elragadja, s az utolját együtt énekli a gyülekezettel:

„Te voltál és Te vagy igaz Isten:
És Te megmaradsz minden időkben!”

Azután felhágott a katedrába a prédikátor, Bálint Áron uram. Igazi magyaros, nyusztprémes mentében, sűrű gombokkal és zsinórokkal, hosszú haja görbe fésűvel hátrasimítva. Kezében egy kapcsos Biblia. Először is elmondá a miatyánkot, amit állva hallgatott végig az egész közönség. Azt Török Bálint is utánamondá. Mikor aztán az ima végén következett az, hogy „mert Tied az ország, a hatalom és a dicsőség!” akkor felszólalt:

– No, ezt már ti tettétek hozzá! Hanem ebben nincsen semmi istentelenség.

Tiszteletes Bálint Áron uram aztán felnyitá a kapcsos Bibliát, s kikeresé belőle a textust, mely szólt ekképpen:

– Adjátok meg az Istennek, ami az Istené, a császárnak, ami a császáré.

Az erre alapított prédikáció természetesen arról szólt, hogy Debrecen városa fizesse meg hűségesen, amivel az ő koronás királyának tartozik; mert ezzel a saját hazájának adózik, s vegye szívére a megváltó ama szavait, amidőn követői a keresztre feszítés ünnepén böjtöléssel és vezekléssel tanúsítják az ő buzgóságukat.

– Hisz ez nagyon okos beszéd – mondá Török Bálint, a kíséretében levő hadnagyokhoz fordulva. Azután felkiáltott a lelkészhez.

– Kend derék, becsületes pap! Csak végezze kend a miséjét a maga módja szerint.

A prédikáció bevégeztével egy vékonyabb könyvet vett elő a lelkész a mentezsebéből, s azt felnyitva, felolvasá belőle a hiszekegyet.

A közönség mind felállt; amin Török Bálint nagyon csodálkozott, hogy ilyenkor nem térdepelnek.

A prédikátor csengő, érthető szóval mondá, a közönség utánarebegte a hitvallást.

„Hiszek egy Istenben. Mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében.”

– Hisz ez egészen olyan, mint a mi Credónk – dörmögé Török Bálint.

„És a Jézus Krisztusban, ő egyszülött Fiában, mi Urunkban. Ki fogantaték Szent Lélektől, született Szűz Máriától…”

– Hát ti is valljátok a Szűz Máriát! – kiálta fel Török Bálint csodatelve.

… „szenvede Pontius Pilátusnak alatta. Megfeszítteték, meghala és eltemetteték. Szálla alá poklokra, harmadnapon halottaiból feltámada, felméne a mennyekbe, üle a Mindenható Atya Istennek jobbjára: onnan lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat.” – Szórul szóra a mi Credónk!

… „Hiszek Szent Lélekben, hiszek egy közönséges keresztyén anyaszentegyházat…”

– Hát nem egy kálvinista szentegyházat?

… „Szenteknek egyességét…”

– Még a szenteket is hiszitek?

…„bűneinknek bocsánatját, testünknek feltámadását, és az örök életet. Amen.”

– Hisz ez az utolsó jottáig az a hiszekegy, ami az enyém, s az egész katolikus világé! Hát akkor mért üldözlek én benneteket? Aztán még egy zsolozsmára buzdult fel a közönség:

„A Sionnak hegyén Úr Isten,
Tied a dicséret!
Fogadást teszünk néked itten,
Tisztelvén tégedet!
Mert kéréseket az híveknek
Meghallod kegyesen,
Azért tehozzád az emberek
Jőnek mindenünnen. „

Az is nagyon megnyerte a tetszését Török Bálintnak, hogy az ájtatoskodás után a népség a legszebb rendben oszlott széjjel. Legelébb bocsáták ki a kis leánygyermekeket, azután a fiúcskákat, akkor következének az asszonyok az ő leányaikkal, majd a délceg ifjú legények, utoljára maradtak a tisztes öreg férfiak, és senki a templom küszöbén ki nem lépett anélkül, hogy a perselybe egy darab pénzt ne bocsátott volna.

Török Bálint hátramaradt, hogy a lelkésszel és a kurátorokkal beszéljen.

– Hallják kegyelmetek. Én katonaember vagyok. Lelki dolgokhoz nem értek. Kis káté, nagy káté az én kezemben nem forgott. Eddig a kegyelmetek rituáléjában semmi megbotránkozni valót nem találék. Azonban én senkinek nem hiszek, mint a saját fülemnek és szememnek. Itt jön harmadnapra a feltámadás ünnepe, majd akkor a magam templomában fogom végighallgatni a misét, s aszerint fogok ítéletet tartani, ahogy a különbséget megtalálom.

– „Erős várunk nekünk az Isten!” – monda rá Bálint lelkész; és azonkívül semmi egyebet nem szólt.

Húsvét vasárnapján aztán Török Bálint jó korán felkelt: felölté az ünneplő köntösét, s csak várta, hogy majd beharangoznak. Azonban a harangok csak nem szóltak, pedig már haza kellett kerülniük Rómából.

Mikor aztán a templomba menetel órája eljött, csak fölkerekedék a hadnagyaival és a legényfiával együtt, s elballagott a kéttornyú templomig. Nagy csodálkozva tapasztalá, hogy senki sem tart vele az utcán a lakosságból. A templom kettős ajtaja be volt zárva; a hozzá vezető lépcsők körül kinőtt a fű, s még csak egy koldus sem ült a lépcsőkön – húsvét vasárnapján. Csak az öreg sekrestyés gunnyasztott a sekrestyeajtóban egymagában.

– Mi dolog ez? – kérdezé Török Bálint az egyházfitól. – Hát kivesztek a hívek Debrecenből? Vagy talán nincs pap többé a városban, aki az Isten igéjét hirdesse?

– Nem vesztek biz azok ki, kegyelmes uram – mondá az egyházfi. – Pap is van, veresöves, aranykeresztes. Hanem amióta az apátúr kihirdette a pápa őszentsége bulláját, János király exkommunikáltatásáról: azóta a mi templomunk be van zárva.

– Hol lakik az apátúr?

A sekrestyés elvezette az új patrónust a parókiához, ami szép téglábul rakott épület volt: ahogy a levedlett vakolat elárulta, ami ott hevert eltakarítatlanul a fal tövében; mégpedig régecskén, mert már az árvacsalán is felverte.

– Hogy hagyhatják ilyen árván a plébánuslakot? – kérdé az egyházfitól a földesúr.

– Nem az én dolgom, instálom alássan – szabadkozék a templomszolga. – Én csak az udvaron, a kertben pepecselek.

Nála volt a parókia utcaajtajának a kulcsa is: ő nyitotta fel az ajtót Török Bálint előtt. Ez is feltűnt a vitéz úrnak.

– Hát aztán mikor ki akar jönni a főtisztelendő úr a házból, hogy nyitja ki az ajtót?

– Nem jön az ki, instálom alássan, soha az utcára.

– Talán a köszvény bántja a lábát?

Török Bálint belépett az ajtón; több embert nem bocsátott be a templomszolga: bezárta maguk után az ajtót. Aztán egy oszlopos tornácon vezette végig a főurat, amelyből egy derékban kettéváló ajtó vezetett a konyhába: annak a felső része nyitva volt.

– Most tessék egy cseppet pacientálni magát a spektábilisnek, amíg bejelentem a reverendissiménél.

Addig ott hagyta a főurat a konyhában állni.

Török Bálint megjegyzé, hogy a pestesen nem ég tűz. Húsvét vasárnapján nem készülnek főzéshez a plébániában! Se szakácsné, se macska a konyhában.

Kevés vártatva kijött az egyházfi, s jelenté, hogy „Dignetur besétálni illustrissimének: reverendissime elfogadja”.

S felnyitotta előtte a szobaajtót, ami lepedővel volt letakarva a legyek ellen.

A szobának remetei egyszerűségű bútorzata volt. Egy triptica, egy házioltár volt az egész dísze.

Másformának képzelte Török Bálint a debreceni plébánost. Domború, jól táplált termetű, piros ábrázatú plébánosokkal szokott ő találkozni eddigelé mindenütt; ahelyett látott festetlen fenyőfa asztal mellett, kartalan szalmaszéken ülve egy szikár, csontváz alakot: kopott, paszománt nélküli fekete talárban, a derekán levő vörös öv is színét hagyta, mintha már a viselőjével együtt huzamosb időt töltött volna a kriptában. Az arca sovány volt, aszú, sápadt, redőtlen, szemöldökcsontjai kiülők, sűrű fekete szemöldökökkel; de beesett szemeiben életerő lobogott: nagy, sima homlokán csak egy redő volt, hosszában a két szemöld között; egyenes orra, vékony, összeszorított ajkai, előrenyúló, kétfelé osztott álla az akaraterő és a zelotitás kifejezését egyesíték ez arcon.

Nem állt föl a belépő előtt. Egy nagy könyv volt az asztalán, azon tartotta a kezét, és abba nézett.

– Benedicat Deus! – üdvözlé a plébánost a főúr.

Az úgy tett, mintha nem látna, nem hallana semmit.

– Christus resurrexit!

Még azt sem hallotta meg.

Akkor odalépett hozzá Török Bálint, megfogta a kezét, és megcsókolta azt. A plébános fogta a selyemöve csücskéjét, s letörölte vele a csók nedves nyomát a kezéről. Azzal keresztet vetett magára, halkan mormogva: „Minden jó lélek dicséri az Urat”; s csak azután fordult a főúr felé.

– Ki vagy? Mit akarsz?

– Reverendissime páter. Én vagyok Enyingi Török Bálint, Debrecen város új földesura. Főtisztelendőséged üdvözlésére jöttem.

– Kinek a kegyelméből vagy te Debrecen földesura?

– János királyéból.

– Ilyen király nincsen.

– De már megbocsásson, szentatyám. Én magam jelen voltam János királynak a koronázásán, Székesfehérvárott, aholott az esztergomi prímás az angyali koronát a fejére tette; én vittem előtte az ország almáját.

– Én pedig ott voltam, ahol ezt a koronát a fejéről levették, ahol a szent chrysmát a homlokáról ledörzsölték! Én hirdettem ki az anathemát, mellyel VII. Kelemen pápa őszentsége Zápolya Jánost exkommunikálta, amiért hogy az kezet csókolt az Antikrisztusnak Mohács vérmezején, s szövetséget kötött a kereszténység ősellenségével, a török szultánnal. Itt a debreceni nagytemplomban olvastam fel a Szentatya bulláját, a „perhorrescunt animae” bullát. S azóta Zápolya János nem király.

– Hát nem bánom: tartsa főtisztelendőséged Zápolya Jánost királynak, vagy ne tartsa, de én valósággal Török Bálint vagyok, Debrecen földesura, s engem Kelemen pápa nem exkommunikált.

– Tégedet is exkommunikált! Mint valamennyi híveit Zápolyának, aki őhozzá ragaszkodnak. És te sem vagy már Enyingi Török Bálint. Az voltál, amíg becsületes keresztény voltál, amíg a keresztény királyt szolgáltad, amíg a hitetleneket paskoltad: addig minden katedrában imádkoztak érted; de amióta megrontottad a hitedet, nem vagy többé Török Bálint; hanem Valentinus Turcus de eadem: valóságos török, muzulmán, istentagadó, pokol szolgája, ördögök adeptusa, Belzebub cimborája. Téged is sújt az anathema ex consequentia.

– De szentatyám! Hiszen tisztelendőségedet Czibak Imre püspök tette meg apátúrnak, akit szintén János király nevezett ki püspöknek, mégpedig azután, hogy az excommunicatio érte.

– De Czibak Imre nem is volt soha híve Zápolyának, mindig cserbenhagyta. Tokajnál is elhagyta, Budán is elárulta. Szívében mindig a keresztény király híve volt. Ezt neked, ha Török Bálint vagy, nagyon jól kell tudnod. Azért én elfogadhattam Czibak suprematiáját in ecclesiasticis. De nem fogadom el Fráter Györgyét: a mostani magamondja püspökét. Menjen ő Zápolyának a kályháját fűteni. Ki erősítette meg a püspökségében? A sztambuli főmufti? Még énhozzám pásztorlevelet mer írni, a Jézus nevében! Mért nem ír Mahomed próféta nevében? Pogány vagy, királyoddal, püspököddel együtt! Apage satanas!

– Hát hagyján! Legyek én pogány; de a debreceni közösség igaz hivő katolikus keresztény: ennek a népnek tartozik vele tisztelendőséged, hogy a Megváltó feltámadásának napján a templomot megnyittassa előtte, s az isteni tisztelet malasztjában részesítse.

– Ne taníts te engemet a kánonokra, publikánus! Ez nem excommunicatio medicinalis, hanem excommunicatio mortalis,[1] ami Zápolya János fejére lesújtatott. Ez feloldja a jobbágyot az ura iránti engedelmesség alól, eltiltja a fiút az apa iránti tisztelettől, s ha egy város közönsége tovább is megtartja a hűséget, az exkommunikált fejedelem iránt, maga is anathema alá esik. És mindaddig, amíg Debrecen városa tornyaiból le nem dobatja a Zápolya-címeres zászlókat, nem fognak a harangok megszólalni a toronyban, nem fog a templom ajtaja megnyílni; nem lesz se ünnep, se búcsújárás. Kereszteletlen maradnak az újszülöttek, temetetlen a halottak, összekötetlen a mátkapárok. És a szentképek megfosztatnak csodatevő erejüktől. Ez így tart mind azóta, hogy én az anathemát kihirdettem. Én markomba zárva tartom a mennyei malasztot. Ez a kemény nyakú nép azzal tromfol vissza, hogy megtagadja tőlem a dézsmát, a párbért, a világi javakat, a temporaliákat. Én évek óta úgy élek itt, mint Illés próféta a pusztában: – még úgyabban! Mert nekem a holló sem hord kenyeret. Abbul táplálkozom, amit a kertem és az udvarom terem. Ide nézz! És lásd meg, hogy mi a húsvéti lakomája a debreceni apátplébánosnak!

Azzal kihúzta az asztala fiókját, s kivett belőle egy cseréptányért. Abban volt három tojás és egy fekete retek.

– Ez a debreceni apátúrnak mindennapi eledele, s az ő kalendáriumában nincsen ünnep! Nincs páska! Amíg a nép meg nem töri kemény szívét, s a keresztény király hűségére nem tér.

Török Bálint meg volt rendülve. Ez a pap, aki a kánon és hitelvek iránti hűségért önmagát is ily kástélyozásnak veti alá; ez a pap egy hatalom!

– Engedje meg, szentatyám, hogy közbenjárója lehessek az egyház és a közönség kibékülésének.

– Hasztalan fárasztod vele magadat! Ha eddig megálltam szigorúan az én törvényem mellett, ezután könnyebben megállok. Eddig tudtak magukon segíteni a filiszteusok. Itt voltak nekik a veres barátok. Méltó satellesei a derék János királynak! Belsázár az ő Bál papjaival! Azokat meg lehetett világi javakkal vesztegetni. Azok tartottak ünnepet, kereszteltek, temettek, eskettek: a pápai anathema ellenére. Utol is érte őket az ég bosszúja. Íme, a saját cimboráik kihordták őket a városból. Most azután húsvét ünnepén nincs templom, nincs harangszó Debrecenben. Ez az istenítélet fölöttetek. És én összeszorítva tartom a kezemet, és ki nem nyitom azt áldásra mindaddig, amíg titeket, pogányokat, ki nem vernek e város falain kívül. Ez volt az utolsó szóm. Most távozz innen. Itt az én templomom: az én oltárom. Egyedül fogok misét tartani az oltár előtt a szobámban, s itt se farizeusnak, se filiszteusnak nincsen helye.

Az a sovány csontalak úgy magaslott fel az erős hadverő vitézzel szemben, hogy ez verve érezte magát.

Farizeusnak, filiszteusnak nevezték szemtül szembe!

A pap csengetett az egyházfinak, s meghagyta neki, hogy hozza elő a misemondó öltönyét. Azzal hosszú, száraz kezét eltiltó mutatóujjával Török Bálint felé kinyújtva, kemény hangon mondá:

– Procul este profani! A mai prédikáció textusa: „Jézus pedig fogá a kötelet, és kikorbácsolta vele a templomból a kufárokat!” Fugias cacodaemon!

Török Bálint büszke, makacs lelkű ember volt. Sohasem tűrte el a megbántást; bizonyítja ezt gyakori elpártolása hol az egyik, hol a másik királytól. Püspökökkel is vívott ő már harcot. Nem tűrte el azt a megszégyenítést. Sietett ki a parókiából. A kulcs benne volt az ajtózárban: kimehetett.

A piacon már több polgár gyülekezett össze; azok között volt nemzetes Sike uram is, a városbíró.

– Kegyelmességed számára egy levél érkezett kengyelfutóval Nagy-Váradról – mondá a bíró Török Bálint elé járulva levett süveggel.

A főúr megismeré a pecséten a püspökség címerét. Felbontá a levelet, s elolvasá. Fráter György írta, így szólt az írás:

„Kegyelmes főkapitány úr! – Ámbátor őfelsége velem nem közlé kegyelmességed kineveztetését Debrecen város földesurává, ami pedig engemet, mint főkincstartót, akire a donatiók tartoznak, megilletett volna: mégis tudtomra esvén ez a dolog, sietek kegyelmességednek a szükséges információkat citocitissime utánaküldeni. Miután kegyelmességednek a refractáriusok és schismaticusok ügyének elintézése köttetett szívére a király által, szükségesnek tartom kegyelmességeddel e veszedelemnek a kútforrását megismertetni. Hogy Debrecenben a hitszakadás termőföldre talált, annak az eredete ott keresendő, hogy VII. Kelemen pápa anathemája a Czibak püspök által installált apátplébánus által kihirdettetvén, az excommunicatio óta a főtemplom zárva tartaték, s minden egyházi szertartás felfüggesztetett. A debreceni apátplébánus pedig egy erős lelkű anachoreta, akit se világi javadalmakkal, se fenyegetésekkel meglágyítani nem lehet. De lehet igenis helyes okokkal és felvilágosításokkal. Jelenleg új pápa ül a római szentszéken, III. Pál, aki János király iránt sok jóakaratot tanúsít. Követünk, Frangepán Ferenc, kalocsai érsek, Károly császár után járva Nápolyba, egyúttal a király által utasíttatott, hogy a Vatikánban eszközölje ki az elődje által kibocsátott exkommunikáló bullának visszavonatását. Frangepán már útban van hazafelé, s mint előresiető kengyelfutóm által értesültem, magával hozza a kívánt absolutiót és tökéletes amnesztiát. – Azért, íme, szájába rágom kegyelmességednek, hogy mely okokat hozzon fel a debreceni apátplébánus előtt, hogy őt a schisma terjedésének véget vető egyházi tilalom megszüntetésére s a templomnak a nagy ünnepek alatti megnyitására rábírja. – Legelőször is tudassa vele kegyelmességed, hogy III. Pál pápa mind Frangepán érseket, mind a többi, János király által kinevezett püspököket, azok között alázatos személyemet is egyházi méltóságaikban megerősítette, s János király fejéről az anathemát visszavette. – Jól tudom, hogy erre az anachoreta azt fogja felelni, hogy János király azért mégis a hitetlenek szövetségese s a kereszténység ellenségeinek barátja: erre felelje kegyelmed neki azt, hogy sokkal inkább ellensége a római pápának Károly császár, mint Szolimán szultán; mert csak nemrég ostromolták meg Károly császár hadai Rómát, a pápát is futni kényszeríték, s a Vatikánt és a Szent Péter templomát kirabolták, és így gonoszabbul cselekedtek a törököknél. Minden esetben pedig erőltesse meg kegyelmed vasbul levő derekát meghajlásra az apátplébánus előtt, s amit előtte mond, mondja fiúi alázattal és proszelitai áhítattal; mert a hitbuzgóság, még ha túlságba vetemedik is, tiszteletre méltó, s kétszeresen az a mostani hitetlen korban.

Aki egyébiránt maradok kegyelmességednek, pásztori áldásom mellett stb. stb…”

A dölyfös főurat ez a levél éppen ellenkező indulatba sodorta, mint amilyenre az indítva volt. Most már nemcsak az apátúrra volt dühös; de még jobban a püspökre.

– Ez a barát! Ez a mezítlábos, facipős monachus! Még énutánam instrukciókat küldöz, hogy azokhoz tartsam magamat! Még apprehendál érte, hogy a király nem kérdezte meg elébb őtőle, vajon kegyeskedik-e beleegyezni, hogy én Debrecen földesura legyek! Szájamba rágja, hogy mit mondjak, mint a szeksta gyereknek az egzamenti gratulációt. S most én menjek vissza szép alázatosan a plébánushoz, aki csaknem kivert a szobábul, azzal a szóval, hogy kérem alássan, elfelejtettem valamit megmondani, s akkor beszéljek neki Frangepánról, III. Pál pápáról, Károly császárrul egy cifra mesét, aminek se fülét, se farkát nem bírom. – Eb ura fakó! – Ha ti pap urak, gubancra fojtottátok a textúrát: majd leszek én Nagy Sándor, aki azt kettévágom! – S azzal odaadta az apródjának a püspök levelét, hogy takarítsa el.

– Van-e kendteknél a templomajtót felnyitó kulcs? – kérdezé a bírótól.

– Igenis, nálunk áll a kulcsok mássa, hogy tűzi veszedelem idején, akitől az Isten őrizzen bennünket, a harangokat félreverhessük.

– No, hát nyittassa fel kend a templomot, és húzassa meg a harangokat. Három verset húzasson, ahogy ünnepnap szokás! Azután Török Bálint a fiát, Jánost, elküldé a kolostorhoz egy csoport alabárdos kíséretében azzal a peremptorius parancsolattal, hogy Bálint uraimék az isteni tiszteletet addig meg ne kezdjék, amíg ő engedelmet nem ád rá.

A harangszó egyszerre felzavarta az egész várost. Évek óta nélkülözött drága hang volt ez. Évek óta nem hívta a harang az élőket, nem siratta el a halottakat, nem törte meg a villámokat, ahogy a körirata szólt: „Vivos voco, mortuos plango, fulgura frango”. Minden utcából özönlött a nép a nagy piacra. Csak a férfiak: az asszonyt, gyermeket otthon hagyták. A „debreceni szem” előre lát! Zűrzavart sejtettek a harangozás mögött. A néptömeg egészen ellepte a roppant nagy fahidat, mely Debrecen piacát végtül végig beboltozva tartá. A templomba azonban még nem mehetének be, mert annak az ajtaja zárva volt.

Mikor aztán a harmadik verset is elzúgták a harangok, Török Bálint előhozatta a templomi zászlókat, a főpapi baldachint, a csengettyűket és a nyeles lámpásokat, s azokat processióval odaviteté a parókia elé.

Eközben odaérkezék hozzá Bálint Áron tiszteletes uram, kezében a Bibliával, s bátor lélekkel megállva a földesúr előtt, számon kérte tőle, mi okbul parancsolá meg, hogy az ő hívei az ünnepi ájtatosságot meg ne kezdjék?

– Majd megtudják kendtek! – volt rá a rövid válasz. – Most álljanak félre: maradjanak oldalvást veszteg!

Akkor odament a parókia elé levett sisakkal, s fél térdét meghajtva az apátúr ablaka előtt, ujja hegyével bekopogtatott az ablakán: a nép mind letérdelt körülötte.

– Reverendissime páter! – szólt be az ablakon a főúr. – Egész Debrecen városa híveinek nevében, kérlek téged, alázatosan supplicálva: öltsd fel a te casuládat, tedd fel a te infuládat, vedd kezedbe a pásztorbotot és jöjj fel a mi templomunkba, Krisztus urunk dicsőségét hirdetni, a hívek lelkét malaszttal eltölteni.

Semmi válasz nem jött rá.

Akkor a főúr fölállt a térdéről, leverte róla a port, feltette a fejére a sisakját, felhúzta a harci kesztyűjét, s ezzel a vaskesztyűs ököllel zörgeté meg a főpap ablakát, harsány hangon kiáltva:

– A király nevében! Én! Enyingi Török Bálint! Magyarország főkapitánya, János király teljes hatalmú biztosa! Mondom és meghagyom teneked, az Egyház szolgájának s a király alattvalójának, hogy jöjj elő, és teljesítsd a te pásztori kötelességedet a szentegyház ceremóniái szerint! Nec secus facturus!

Erre a felhívásra kitárult az ablak, s megjelent abban az apátúr, teljes ornátusban, fején az infulával. Kezében tartá a pápai anathemát, s újból felolvasta azt, csengő, messzehangzó szóval; átokverő kezeit kiterjesztve a sokaság fölé.

– „Singulis et omnibus anathema esto!”[2]

Azzal ismét bezárult az ablak.

Ekkor Török Bálint odafordult Bálint Áron lelkészhez, s megfogva annak a jobb kezét, így kiálta:

– A király nevében! Én, Enyingi Török Bálint, átadom teneked és a Melanchton hitvallását követő híveknek ezt a kéttornyú templomot. Hirdesd benne te az Úr igéjét. És legyen mátul fogva ez a templom a te eklézsiádnak a szentegyháza.

Azzal maga kézen fogva vezette fel a nagytemplom lépcsőin a prédikátort.

És az egész összegyűlt nép tódult utána. Úgyhogy még a zászlókat őriző strázsának sem maradt künn senki: azokat odatámogatták a templom falához.

Csak a férfiak voltak ottan. Azokkal telt meg a templom. S mikor ez a négyezer férfi rázendítette a zsoltárt abban a visszhangos nagy templomban, teljes szívből és tüdőből ez a rémzengés magát a főurat is magával sodorta.

Gyönyörűek a katolikusok zsolozsmái, azok az áhítatkeltő lágy olasz melódiák, a Beata Virgóról, az Agnus Deiről, a dicsőült szentekről, angyali hangok harmóniájával vegyülve, közbe a csengettyűk szólnak, oböék, hegedűk zengedeznek! De a kálvinista zsoltár dallama egy riadó, egy harci ének, Clemens Marot francia ritmusaira, amely ostromolva tör fel az égbe! A bosszúálló erős Jehovához kiáltva! Mikor négyezer férfi hangoztatja egy szívvel és szájjal:

„Tebenned bíztunk eleitől fogva!
Uram, Téged tekinténk hajlékunknak,
Mikor még hegyek és vizek nem voltanak,
Mikor sem ég, sem föld nem volt formálva.
Te voltál és vagy igaz Isten!
És Te megmaradsz minden időben!”

A zsoltárt ülve énekelték a népek: ahogy szokták a kálvinista imaházakban. Az utolsó vers is elfogyván azonban, egyszer csak a kántor rázendíté az orgonaszót odafenn a pompás, aranyozott chorusban, s a „Veni sancte Spiritus” melódiáját kezdte el játszani, s fenn a karban megszólalt a diákok éneke, összehangzó harmóniával.

Ez is olasz jellegű ária, mint a katolikus rítusé.

Az első hangjaira e zsolozsmának az egész gyülekezet felállt, s úgy hallgatá az éneket.

De az nem az eddig hallott latin szöveget hangoztatá, hanem a nemzet nyelvén megérthetőt.

„Jövel Szent Lélek Úristen,
Töltsd bé lelkeinket épen.
Mennyei szent ajándékkal,
Szívbéli szép tudománnyal,
Melynek hatalmas ereje
Lelkeket vezető hitre
Lelkesítsen sok népeket!
Kik, mondván, így énekeljenek:
Halleluja! Halleluja!”

A halleluját az egész nép dörgő szózata visszhangozá, hogy a boltozat zengett bele.

Azután felment Bálint Áron a katedrába, és beszélt Jézusról, a szeretet vallásáról, a Megváltó szenvedéseiről, kínhaláláról, feltámadásáról, isteni felmagasztaltatásáról. Bölcsen összeköté az Isten fiának feltámadásáról szóló hitágazatot a magyar nemzet feltámadásában vetett hittel: lelkére kötvén a gyülekezetnek, hogy a világ minden népei között bizonyára legnagyobb ösztöne lehet a magyarnak abban, hogy Krisztus halála és feltámadása igaz voltában saját nemzetének kínhalála s dicső feltámadása példáját lássa és kövesse.

Az egész férfisereg sírt. Hát hogyne sírna a szegény magyar, mikor hazája megostoroztatásáról, eltemettetéséről, feltámadásáról beszélnek előtte? Talán még a mai kor férfiai is sírnának azon!

Maga Török Bálint is sűrűen zokogott, még a fiát is biztatta:

– Ne szégyelld, fiam! Jézus vére hull a férfi szeméből! Jézus vért sírt miérettünk.

S mikor a prédikáció után az Úr vacsorájára került a sor, Török Bálint az első volt, a fiával együtt, aki odajárult az úr asztalához, s elfogadá kettős alakban a szent sákramentumot. Kenyér és bor, melyet a lelkész osztott:

– „Vegyétek, egyétek, ez az én testem.”

Másnap, húsvét hétfőjén ismét megszólaltak a harangok, megnyíltak a templomajtók; most már a nők és gyermekek is feljövének, hozták magukkal a zsoltároskönyvet, rozmaringszálat téve bele. Délután ismétlődött mind a két napon az ájtatosság.

A harmadik napon, húsvét keddjén, megint megülték az ünnepet. Ezúttal az Úr vacsoráját Török Bálint uram által ajándékozott aranykelyhekből és ezüsttálakról szolgáltatták. Isteni tisztelet után pedig Bálint Áron uram katekizálást tartott, a hívek közül kiszemeltektől kikérdezve, mit tartottak meg emlékezetükben a meghallgatott prédikációkbul?

Délután pedig a város tanácsa nagy emmaust tartott a nép számára: ökröket süttettek, bort folyattak a mezőn, s szabadon bocsáták az igreceseknek a virginálást; de a táncolást tilalom alá veték, mint amelyet Melanchton elmélkedései a bűnök bölcsőjének neveznek.

A negyedik nap pedig szerdai nap lévén, úgymint munka napja: a bíró uram meghagyásából felgyülekezének a nagy piacra az ácsok, kőművesek és talyigások, s hozzálátának a munkához.

Elébb leszedték a zsindelyt és léceket a parókia tetejéről, azután a gerendákat: meg volt parancsolva mindenkinek, hogy egy szót a száján ki ne bocsásson. Nagy némaság közt felszedték a padozatot, a szarufákat és szelemenfákat, azután téglát tégla után a falból; s valamennyit áthordták az átellenben levő Kiss Péter uram telkére, ki azt önként felajánlá lelkészi laknak a prédikátor számára. S ekként csendesen eltakarították az egész házat a szigorú főpap feje fölül anélkül, hogy őt magát egy illetlen szóval megbántották volna. (Debrecen krónikáiban ismételve megtaláljuk ezt a szokást: a házat elhordani valakinek a feje fölül, akit különben egy szóval sem akarnak megbántani.)

Jó Török Bálint pedig megköté a szerződést bírák uraimékkal, amellyel minden részről meg valának elégedve.

Akkor aztán levelet írt a királynak, tudatva vele, hogy Debrecenben a nagy vallási villongásnak bölcsen és okosan véget vetett; az elöljáróságot a király iránti hódolatra megtérítette. Debrecen város ötszáz tulkot küld ajándékba a királynak, a hadai élelmezésére, s kétszáz huszárt állít ki teljesen felszerelve a saját költségén, akiket néhány nap múlva maga fog a király elé fölvezetni a főkapitány.

Ennek a levélnek az elvitelét pedig rábízták a legjobb postára – kire is bízták volna másra, mint a már minden utakban járatos bakterre, aki már egyszer vitt fel izenetet János királyhoz. A küldönc ezúttal annál is könnyebben ráismert a királyra, mert az ez alkalommal szép igazgyöngyökkel kivarrott süveget viselt a fején, míg a körüle levő urak levett süveggel álltak, kivéve a püspököt, akinek volt egy bársony kapucium a tarkóján.

Mikor a király Török Bálint levelét elolvasta, nagy örömre gerjedt.

– Ez aztán az én emberem! Ilyen az én Török Bálintom! Tudtam én azt! „Veni, vidi, vici!”

Azzal odanyújtá Fráter Györgynek is a levelet; dicsekedve.

Fráter György bele sem nézett a levélbe; vállat vont rá.

– Orrol az öreg – súgá a király Verbőczynek. – Nem szereti, hogy Török Bálint valamit helyesen csinált, s hogy azt az ő tudta nélkül ütöttük nyélbe.

Aztán (ismerve már az emberét) tréfásan szólítá meg a levél hozóját.

– No hát, Okos Ferkó! Mondsza csak, mit csinált Török Bálint főkapitány Debrecen városában?

– Hát biz, őkelme azt csinálta, hogy kálomistává tette az egész várost, és maga is kálomistává lett.

Hah! Mekkora kacagás támadt erre a bolondériára! A király a vékonyait fogta a két tenyerével nevettében.

Ilyen bolondot csak ez a félkotyó képes kigondolni a felfordult eszével. „Bolond lyukból bolond szél!”

Csak Fráter György nem nevetett, ő már tudta, hogy mi történt vala Debrecenben.

A király adatott egy darab aranyat a bohó postásnak, amit az a markában megköpködött, ráolvasva: „apád, anyád idejöjjön”, ezzel „jó etyepetyét” kívánva a királynak, elkotródott.

Nyomban másnap megérkezék Török Bálint, magával hozván a kétszáz debreceni huszárt, akiket a király ablakai előtt felállított.

János király nagy gyönyörűségét találta az igazi ősmagyar vitézekben, akik úgy oda voltak nőve a lovaikhoz, mint megannyi Centaurusok. Majd a felhajtott gulyát is megtekinté: azok is mind címeres ökrök voltak. Nagyon meg volt elégedve Debrecennel.

Délben aztán a püspöki asztalnál ülve, ebéd vége felé (okos ember nem beszél, amíg jól nem lakott), a király kívánatára előhuzakodék jó Török Bálint a Debrecenben viselt dolgairól.

Ott voltak az asztalnál Verbőczy István főkancellár, Frangepán kalocsai érsek, Brodarics veszprémi püspök, Verancsics egri püspök, Eszéky pécsi püspök, Fráter György és több világi urak. Azonkívül Wese, ludeni érsek, Ferdinánd követe, ez azonban nem tudván magyarul, nem értette Törők Bálint előadását.

Annak pedig igen különböző hatása volt. Ott, ahol az anachoreta papról, s a király elleni anathemáról volt szó: a király jött nagy haragba; ahol a püspök iránti tisztelet felmondásáról beszélt Török Bálint, ezek gerjedtek fel: mindenki korholta a lázadó apáturat, s egyházi disciplinát, deficientiába helyezést emlegetett. Midőn azonban a vége következett, a nagy katasztrófa, akkor csak elhűltek valamennyien. Török Bálint pedig kérkedő hánykódással mondá el a nagyszabású intézkedéseit, s mikor végre oda jutott, hogy az apátúrnak a feje fölül elhordták a házat, akkor már a kacagástul alig tudott beszélni. – De már akkor csak maga kacagott.

Az egész asztaltársaság Fráter Györgyre nézett; különösen a király látszott a püspök szájából várni a szót.

Fráter György pedig nagy hidegvérrel szólt oda halkan Verbőczynek, úgy, hogy a király is hallhatta:

– Őfelsége most azt szeretné, hogyha én haragudnám őhelyette. De engem már ez nem lep meg; én már tegnapelőtt tudtam az egész debreceni dolgot. Az én perspektívám messze ellát.

– Hát ha Debrecenig ellátott a perspektívád – monda a király –, nem tudtál közbelépni?

– Nem! Mert az én perspektívám messzebb is ellát Debrecennél: egész a „smalkaldi szövetségig”.

Erre a szóra lehűlt mind a királynak, mind a püspököknek a haragja.

– Habet rectum! – monda Wese érsek, kinek megmagyarázták a dolgot.

A király is leönté a bosszúságát egy pohár aszúval.

– „Il faut donc faire bonne mine au mauvais jeu.”

Török Bálint látva, hogy ő az ura a helyzetnek, tovább fejtette a praepotenskedését, s a püspök asztalánál, annyi főpap jelenlétében, elkezdé magasztalnia kálvinista zsoltárokat, hogy azok milyen szépek. Sőt felhívatá a magával hozott debreceni kántáló diákokat, kik harmóniás kántusban énekelték a mulatozó conviváknak a templomi énekeiket.

Majd behívatta a Debrecenben szegődött hegedűsét, Tinódi Lantos Sebestyén diákot, s azzal énekelteté a históriás énekeket Zsigmond királynak és császárnak az ő cselekedetiről, különösen Tar Lőrincnek pokolban járásáról. A poéta lantpengetés mellett énekelt.

„Énekbe hallottam, vagy volt, vagy nem volt, Tar Lőrinc, hogy pokolban járt volt. Egy tüzes nyoszolyát ő ott Látott volt. Négy szeginél négy tüzes ember állt volt.

Szózatot ott Tar Lőrincnek adának: Az nyoszolját tartják Zsigmond királynak. Érsek, püspek, két paraszt urak voltanak. Az négy ember hamis urak voltanak.

Érsek hamis dézmáért kárhozott. Kancellárius levél váltságért kárhozott. A két nemes úr dúlásért kárhozott. Hamis vám szörzésért egyik kárhozott.

Nagy sok csodát Tar Lőrinc látott volt. Egy tüzes kád feredőt ott látott volt. Zsigmond császár, hogy benne feredett volt. Mária király leányával ott forgódik volt.[3]

Ezt Császárnak Tar Lőrinc megmondja. Ezt felelé: leszen arról nagy gondja. Mint ő ágyát pokolbul kiiktassa, És hogy mennyországra igazgathassa.”

Az ilyen nótákért már egyszer Lantos Sebestyén diákot kikergette a házábul Fráter György. Ellensége is volt azóta a poéta mindvégig. És most püspök korában tűrnie kellett ezt a profán virginálást a saját rezidenciájában. A Lantosnak jó Török Bálint volt a patrónusa.

Ez a szó: „smalkaldiak” kötve tartá kezét és nyelvét a magyar főpapnak: kényszeríté hidegre tenni a haragját.

És még azonfölyül Török Bálint egyetlen hadvezére volt Zápolya Jánosnak ez idő szerint, akiben ész és tapasztalat van nagyobb hadmívelet vezetésére. Sokat el kellett tőle tűrni. Tehát csak hadd énekelje a debreceni kántus a zsoltárt, Tinódi Sebestyén a Cancionalét.

Így történhetett meg, hogy a legkatolikusabb király s a legerélyesebb püspök és miniszter szeme láttára, úgyszólván a szárnyaik védelme alatt megalakulhatott a magyar Alföldön a „kálvinista Róma”. Hanem e naptól fogva Enyingi Török Bálintnak a neve oda lett fölírva Fráter Györgynek abba a lajstromába, amelyben minden név veres plajbásszal van keresztülhúzva.


[1] Gyógyító kiakolbulítás; halálos kiakolbulítás.

[2] Egyesekre és az összesre átok vettessék!

[3] Még egy közbeeső strófa is van: „Sok párta nélkül való leányokrul”, de azt a pártával valók kedvéért elugorjuk.
J.M.


VisszaKezdőlapElőre